Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-07-08 / 27. szám
KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet 6 -m 2012. július 8. Versben bujdosók Hervay Gizella halálának évfordulóján Negyvenéves a táncházmozgalom Egész évben népzenei és kulturális programok Nem láttam fájóbb arcot, mint az övé, sötét szemet, amelyet elborítanak a könnyek. Nem láttam az övén kívül más szobát, ahol nyáron is didergett az ember: két halott fölnagyított képe az ágya fölött, vaságy és bezárt ablakok. Mintha ravatalozóban várakoztunk volna, pedig még élt, és írta véget nem érő rekviemjét. Hervay Gizella (Makó, 1934. október 14. - Budapest, 1982. július 2.) férje, Szilágyi Domokos 1976- ban öngyilkos lett. A nagy költő halála bevilágította az erdélyi magyarok nehéz sorsát. Fiuk, aki tehetséges képzőművész volt, a bukaresti földrengésben vesztette életét. Hervay idegeit végleg kikezdte a kettős tragédia. Néhány év múlva ő is önkezével vetett véget vergődő életének... Micsoda keresztút az első kötettől (Virága végtelenben, 1963) az utolsóig (Lódenkabát Kelet-Európa szegén, 1983). A befejező vers mintha a végső búcsúzás lenne, élve eltemetés: „Távirányított szívveréssel / megtérek hozzád visszahalok / csontodba - jöjjön az éjjel / sorsod akartam folytatni - látod / idehaza is úgy mint otthon / árvák vagyunk Ady szemében / Ady árvái - nincs már otthon / Ady árvái megkifárasztotta, siettette a halálát. Ki tudja? Nehéz ma már megválaszolni, hol késtek a segítő kezek. „Hervay költészete gépfegyversorozat - írta a barát, Ágh István -, össztűz, minden golyó, minden sora halálos, sebesítő. Örüljünk, hogy élve maradtunk.” Mintha nem is látott volna mást, csak a házsongárdi temetővárost, a nagy, fekete márványlapot. A vérző betűket, évszámokat a behavazott sír felett: Szilágyi Domokos (1938-1976)... Szilágyi Attila (1961-1977)... És odaképzelte az övét is: Hervay Gizella (1934-1982). A költőtárs fájó sorai sikoltottak a fülébe, azt hallotta hívásnak: Hervay Gizella és Szilágyi Domokos térünk mind / lábnyomodban holtunkban élők / versben bujdosók valahányan / meghalni haza hazatérők” Lapozom válogatott verseit. Mennyi fájdalom átitatta táj! Sziklaseb és villámsújtott, öreg fa. Hervaynál az őszi erdők, rétek a pokol vagy a Golgota útjai. Könnyű ráfogni mindezt megpróbáltatásaira, de nála a szenvedés mintha születésénél elkezdődött volna. S ha valami enyhületet hozott az élete, mások sorsát vette a vállára. Örökös menekülésben élt: Kolozsvár, Bukarest, Marosvásárhely, Budapest... Öt évig itt várt a magyar állampolgárságra. Talán a hivatal packázása is „Körülvettenek engem a világ dolgai, / és nincs erő közülük kiszabadítani. / Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló. / Halál elől ne meneküljön az, ki meghaló.” Nem menekült. Állt a helyén, amíg bírta fogyatkozó erővel. Fiának, Kobaknak írt mai meséit összegyűjtötte, de a legtöbb verssor halálvágyas dallammal zengett. Sötétség borított mindent. Erdély néma kiáltása lettek: hárman. Fáklyaként lobog korán kilobbant életük, békességet óhajtva magyaroknak és nem magyaroknak, jogot az örömre és a szabadságra. ■ FFL ► Az alapítók, az emlékezők szerint negyven éve, május 6- án tartották az első magyar táncházat. Budapesten, az írók Boltja egyik kis termében gyűltek össze fiatalok, hogy néhány órára megidézzék a népdalok gyönyörű világát. Természetesen a néptánc és népdal felfedezése nem egy pillanat műve volt, hosszú évtizedek fáradságos munkája kellett hozzá: az elődök - Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László - magvetése és az utánuk jövők nem szűnő lelkesedése. A Sebő-együttes 1975-ben Illő előrebocsátani, hogy a táncházakkal egy időben indult el a kézművesség mozgalma is. Városi amatőrökből 1973-ban alakult meg a Fiatalok Népművészeti Stúdiója. Költők, írók, építészek, művészettörténészek teremtették meg a szellemi hátteret. Nagy László, Csoóri Sándor, Makovecz Imre, Csete György, Andrásfalvy Bertalan, Bánszky Pál, Novak Ferenc üdvözölte a népművészet újrafelfedezését. Kallós Zoltán gyűjtését, a Balladák könyvét mint kincset olvasták az emberek. A „nomád nemzedék” a népi kultúra gyökereit kutatta. Létrejöttek alkotótáborok, stúdiósok a hiteles, idős mestereket keresték föl, így jutottak el az ország legkisebb falvaiba, Erdély és a környező országok magyarlakta vidékeire. Elmondhatjuk: egymásra talált a szétszaggatott ország! Az egymásról keveset tudó emberek: a táncházak, a vásárok, a misék és istentiszteletek közös ünnepekké varázsolódtak. Fontos megemlíteni: a népművészek szakmai képviseletét 1982-ben a Népművészeti Egyesület vette át. 1987 óta megrendezik a mesterségek ünnepét. A nyolcvanas évektől egymás után alakultak kézművesszakkörök, játszóházak. Följegyeztem az egyik kiállítás mottóját: „Nem az a fontos, hogy mi süllyedt el, hanem hogy mi támadt fel!” Ennek a feltámadásnak lehettünk tanúi az utóbbi években és az elmúlt hetekben, amikor egymást érik a megemlékezések. A találkozók közül nekem az Óbudai Kulturális Központ hosszú délutánja tetszett a legjobban. Felléptek az Óbudai Népzenei Iskola tanárai, a Sebőegyüttes, a Csillagszemű gyermektáncegyüttes, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzenei együttese, gyimesi fiatalok, a Veres Péter Gimnázium tánccsoportja és a Széli Kulturális Egyesület táncosai. Az előadás után három alapítót kértem, emlékezzen az indulásra és arra, hogyan él ma a táncházmozgalom. Tímár Sándor koreográfus:- Nagyapám nagyon ügyes táncos volt, már fiatalon sok mindent megtanultam tőle. Rövidesen megalapítottuk a Tisza táncegyüttest. Jó barátságba kerültem Vásárhelyi Lászlóval, Galambos Tiborral, Martin Györggyel, az ő biztatásukra vállaltam el a Bartók táncegyüttes irányítását. Egyik alkalommal két fiatalember látogatott meg bennünket, kezükben hangszerrel: Sebő Ferenc és Halmos Béla. Az élő zene csodát tett velünk, szinte röpültek a táncosaim. Néhány hét múlva Kallós Zoltán is eljött közénk. Mondta rögtön: „Ha ilyen jól tudjátok, miért nem csináltok táncházat?” Hát így indult el ez a gyönyörű mozgalom, és hömpölygött mindenfelé, és él ma is töretlen lendülettel. Egyre több zenész került ki közülünk, zenekarok nőttek fel: a Muzsikás, a Téka, tizenötnél is több. Az eltelt negyven év másik nagy eredménye, hogy az UNESCO is felfedezte, a mozgalom a világörökség-listára került. Mára az egész világ ismeri, és merít belőle szépet, jót, lelket gazdagítót. Köszönöm a Jóistennek! Sebő Ferenc zeneszerző, énekes:- Nehéz visszaemlékeznem, hiszen én negyven év óta megállás nélkül csinálom. Ez egy folyamatos történet, és nagyon jó érzés, hogy a kezdetekhez képest, amikor a népzene szégyellni való volt, a néptánc szóba se jöhetett, mára az életünk része lett. Most már nem „ciki”, fiatalok százezrei foglalkoznak vele. Persze sók-sok ember munkája, lelkesedése van ebben a mai fölemelő délutánban. Mire mi felléptünk a hetvenes évek elején, Bartók, Kodály és a többiek már rendszerbe foglaltak mindent. Egyedül a mi zenénk az, amelyhez tánc is van, és ez így együtt csodálatos! Nyomorult helyzetből azért kezdünk odáig emelkedni, ahol a skandináv országok vannak: ott ezt vállalják, természetes dolog. A polgárosodott hagyománytisztelet a példaképem, amelyet ott láttam és a fejlettebb országokban. Szívfájdító volt nálunk, hogy itt ez a kincs teljes gazdagságban, és mégsem szeretjük, nem ismerjük, nem akarjuk. Ezen kellett változtatni. Ha más nem történt negyven év alatt, csak ez, hogy közelebb került egymáshoz ember és hagyomány, akkor megérte a sok fáradság. Halmos Béla prímás, zenész:- Isteni ajándék, hogy élek, ilyen gyönyörű dologban benne lehettem. Az elmúlt évtizedekben sokaknak örömet szereztünk. A muzsika különben az egymásra figyelést jelenti; az egész élet is akkor ér valamit, ha egymást segítjük. Ebben a széteső társadalomban éppen az olyan kis közösségek hiányoznak, mint a negyven-ötven embert vonzó táncházak. Hasznosak és építkezők. Ezt a hiányt próbáljuk pótolni. Nem a zene, a tánc megtanulása volt a cél a táncházmozgalomban, inkább azt éreztük, hogy ott össze tudjuk hozni az embereket. Az egész világ problémája ebben az évszázadban a hagyományok átadása, továbbvitele. Korábban apa és fia együtt éltek, a fiú megtanulta a mesterséget. Ennek vége. Csak a tudatos, igényes ismeretátadásnak van jövője - ez a táncházmozgalom lényege. Nem divatról van szó, nem áramlatokról, de tudatos munkáról, amely állandóan gyarapszik. Nem kell fölfedezni, csinálni kell - úgy, ahogyan régen: nagy szívvel és lelkesen! A magyar, az erdélyi népzene egyedi. Csodálatos. A páros tánc azért nagyszerű, mert közösséget formáló. Talán ezért nincs párja, és ezért szeretik az egész világon! ■ Fenyvesi Félix Lajos
