Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-09-23 / 38. szám
2 -m 2012. szeptember 23. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 16. VASÁRNAP - JER 14,7-9 Isten-idegen egyház? Oratio oecumenica Szerető mennyei Atyánk! Hálatelt szívvel fordulunk ma hozzád, aki Krisztus Jézusban megtörted a halál erejét, és az evangélium által világosságra hoztad az elmúlhatatlan életet. Kérünk, hallgasd meg imádságunkat. Hallgasd meg imádságunkat, amikor elsőként a te hatalmadat és erődet akarjuk dicsőíteni. Olyan csodálatos, Urunk, életünk útján újra és újra megtapasztalni, hogy te megszólítasz minket igéddel és szentségeiddel. Magunkra nézve fájó a felismerés, hogy mindezt nem érdemeljük meg, de te mégis közel léptél hozzánk, és Jézus Krisztus által nekünk is gyógyulást adtál a halál hatalmából. Ahogy a naini ifjú felébredt, úgy kínálod nekünk is az ébredés lehetőségét. Látjuk, Urunk, nagy szüksége van minderre életünknek, de egész egyházunknak is. Olyan sok a pártoskodás, olyan sok a gyűlölet egyházunkban. Olyan sok a szereteüenség és a harag. Ne engedd, hogy az ördög hatalma diadalmaskodjon rajtunk, hanem küldd erődet, hogy le tudjuk győzni a bennünk lévő rosszat a jóval. Kérünk azonban arra is, Urunk, hogy ne csak népedre áraszd erődet, hanem küldd hazánkra is. Nagy szüksége van magyar népünknek határainkon innen és túl arra, hogy erődből bátorságot és erőt nyerjen a hétköznapokhoz. Elcsüggedtek és fásultak vagyunk sokszor, Urunk, szabadíts ki minket ebből az állapotból. Kérünk, Urunk, lépj közel a földön élő összes elesetthez is! Azokhoz, akik nélküled már lépni sem tudnak. Te csodálatos módon visszaadtad a naini ifjú édesanyjának az életbe vetett bizalmat. Ma is olyan sok elcsüggedt, megtört szívű, magányos, halál szélén álló ember van. Látogasd meg őket, és áraszd rájuk drága kegyelmedet, hogy felismerjék: az élet nélküled véges, de veled mienk az örök élet. Mennyei Atyánk, te azt ígérted, népeddel vagy, rólad neveznek bennünket, kérünk, ne hagyj el minket, és hallgasd meg imádságunkat Jézus Krisztus, a mi Urunk által! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ezenkívül meg szeretném mutatni neked a teológiai tanulmányok helyes módszerét, amelyet magam gyakoroltam. Ha te is ehhez tartod magad, annyira tudós leszel, hogy te magad is írhatsz (ha úgy hozza a szükség) ugyanolyan jó könyveket, mint az egyházatyák és a zsinatok. Ahogyan én is merészen, ám elbizakodottság és túlzás nélkül dicsekedhetem (Istenben), hogy nem sokkal maradnék el az egyházatyák némelyike mögött, ha könyveink számítanának. Életmódommal már messze nem dicsekedhetem annyira. Ez az a módszer, amelyet Dávid, a szent király - és kétségkívül az összes pátriárkával és prófétával egyetértésben - tanít a 119. zsoltárban. Három szabályt találsz itt, amelyeket az egész zsoltár gazdagon eléd tár. Ezek a következők: oratio, meditatio, tentatio (imádság, elmélkedés, kísértés).” M Luther Márton: Német előszó (Csepregi Zoltán fordítása) „Miért lennél olyan az országban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be?” - fordul Istenhez Jeremiás, Isten ószövetségi népének prófétája. De hogy érezhetné magát Isten idegennek a saját népe között? Mi oka lenne rá? Hiszen nap mint nap neki mutatnak be gazdagabbnál gazdagabb áldozatokat a központi szentély, a jeruzsálemi templom oltárán! Igaz, az országszerte létező áldozóhalmokon a környező népek bálványisteneinek is naponta áldoznak. De mégiscsak Mózes törvényét tanítják az iskolák szerepét betöltő zsinagógákban, és Mózes törvénye alapján hoznak ítéletet a bírák. Igaz, a törvényt csak tanítják és tanulják, de nem tartják meg; a törvény alapján ítélkező bírák pedig szinte mind megvesztegethetők. A Jeremiás korabeli Júda királyságában virágzott a vallási élet. Miért érzi mégis úgy a próféta, hogy Isten olyan a népe között, mint egy jövevény, egy idegen, aki csak éjjeli szállásra tér be? Miért hasonlítja Istent riadt emberhez, aki nem tud segíteni? Azért, mert a virágzó vallási élet nem Isten igényei szerint folyt, hanem emberi igényeket szolgált ki. Emberi igény mutatkozott arra, hogy az országban élő idegenek a maguk isteneinek állíthassanak oltárt az áldozóhalmokon. És emberileg érthetően alakult ki az igény idővel arra is, hogy az idegen isteneket ne csak az idegenek tisztelhessék. Olyannyira, hogy maga a király is vitt áldozatot az Úr oltárára is, és az idegen istenek oltáraira is. De emberi igények szerint alakult át a jeruzsálemi templom berendezése és áldo► Rovatunk új sorozatában mostanáig lelkészek írták le gondolataikat az istentisztelet egy-egy kiválasztott, fontos mondatáról. Bár e cikk szerzője kilóg ebből a sorból, reméli, hogy egyházzenészként megfogalmazott - személyes élményekből fakadó, nem tudományos - sorai segíthetnek közelebb kerülni a liturgia igazi lényegéhez. A címben szereplő mondat az úrvacsorái liturgia része: a nagy hálaadó imádság, a Praefatio végén hangzik el, és a Sanctus tételt vezeti be. Ez az a pont az istentiszteleten, amikor kilépünk a racionális szavak világából, és más dimenzióba kerülünk. Erre figyelmeztet a kezdőmondat felszólítása: Emeljük fel szívünket! Mostanra meghallgattuk a bibliai olvasmányokat, részünk volt a prédikációban, megváltottuk hitünket. Az igeliturgia után a szentség vételére való készülés következik. Mindkettő egyaránt fontos. Ujjongó énekkel. Az ujjongás lelkiállapota különleges és ritka ajándék. Talán ahhoz hasonlít leginkább, mint amikor feltárul előttünk valami, amiről nem tudjuk pontosan, micsoda, de amire nagyon vágyunk, és a szívünk mélyén érezzük, hogy nélküle nem élhetünk. Ez a lelkiállapot zati kultusza is. Az áldozatokat fizetőeszköznek tekintették, amellyel - a bűnök elhagyásának szándéka nélkül - megvásárolhatják Isten elnézését és bűneik bocsánatát. Az ilyen, emberi igény szerint bemutatott áldozatok vásárcsarnokká silányították a templomot. Az emberi igényeket előtérbe helyező vallási élet tehát nem más, mint a vallás és a bűn társbérlete. Az ilyen társbérletben Isten nincsen otthon. Olyan, mint egy jövevény, aki riadtan tekint körül: mi folyik itt az ő nevében, az ő tiszteletére és szolgálatára hivatkozva? A huszadik század második felétől kezdve Isten újszövetségi népének gyülekezetében, az egyházban is egyre jobban érvényesül az emberközpontúság szempontja. Nem annak felismerésére gondolok, amit már Luther is vallott, hogy Isten értünk, emberekért gyakorolja hatalmát, mert értünk akar Isten lenni, és Jézus Krisztusban egészen a mi Istenünk akar lenni. Hanem arra az egyre erősödő igényre gondolok, hogy az egyház - mind szervezetét, mind tanítását, mind istentiszteleti életét tekintve - emberi elvárások szerint alakuljon át. Ennek a törekvésnek az „eredménye” - amennyiben ezt eredménynek lehet nevezni hogy egyházunk szervezete egyre inkább emlékeztet a demokratikus világi állam emberi igények és emberi elvárások szerint kialakított struktúrájára, amelynek működésében nem az igazság és a szeretet, hanem az igazsággal néha köszönő viszonyban sem levő, a szeretetet pedig nem ismerő jog az első számú rendezőelv. Az egyházi nem feltétlenül látványos, és semmiképpen sem harsány, hanem bensőséges és felemelő, átmossa és megtisztítja egész személyiségünket. Az éneklés hatása közel áll ehhez. Nem is lehet igazán ujjongani ének és zene nélkül, mert ez túl van a szavakon és a racionalitáson. Hirdetjük. A hirdetésről először valószínűleg információk átadása jut az eszünkbe. Itt viszont sokkal többről van szó. Akkor teljesítjük küldetésünket, ha az életünkkel, minden megnyilvánulásunkkal Isten jóságáról, hatalmasságáról tanúskodunk. Szent neved dicsőségét. A lehúzó erőktől megszabaduló személyiség képessé válhat arra, hogy befogadja és továbbadja azt az élményt, amelyet a szent Istennel való találkozás jelent: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, Istene, dicsősége betölti a mennyet és a földet!” (Ézs 6,3) Csak akkor vagyunk képesek érzékelni azt, hogy Isten jelen van az életünk minden pillanatában, ha keresztülmentünk ezen a változáson. (Érdekes az oda-vissza hatás. Ha átéltük az Isten-találkozást, magától értetődően képesek vagyunk továbbsugározni ezt a teljességet. Ha nem kapjuk meg ezt az adományt, akkor viszont nem érzékeljük Isten mindenütt való jelenlétét, hanem önkéntelenül más magyarázatot keresünk a világ jelenségeire.) A Praefatio és a Sanctus olyanok az istentiszteletben, mint egy magastisztségviselők megválasztásakor pedig emberi szempontok, csoport- és lobbiérdekek érvényesülnek Isten akaratának keresése és felismerése helyett. A tanításban és az igehirdetésben bűnről egyre inkább csak a közerkölcs normáival összhangban esik szó. Uralkodóvá vált az a felfogás is, hogy amit az állam törvényei megengednek, azt akkor sem tanácsos bűnnek nevezni, ha Isten törvénye tiltja. Az istentisztelet rendjét is - Luthernak az üdvösség szempontjából közömbös (adiaforon) dolgokról tett kijelentéseit félremagyarázva - egyre inkább emberi elvárások alakítják. Mindenekfeletti szemponttá vált, hogy az istentiszteleten a résztvevők otthon érezzék magukat. Hogy Isten otthon érzi-e magát még a házának nevezett templomban? - furcsán néznek ma arra, aki ezt a kérdést föl meri tenni. De éppen ezért félő, hogy Jeremiás két és fél évezreddel ezelőtt elhangzott szavai szinte egy az egyben alkalmazhatók egyházunkra is. Ha a próféta ma köztünk élne, könnyen lehet, hogy így tenné fel Istennek a kérdést: „Miért lennél olyan egyházadban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be?” „Istentiszteleteinken miért vagy köztünk úgy, mint egy riadt férfi, aki nem tud segíteni? Hiszen rólad neveznek bennünket: ne hagyj el minket!” Aki mégis komolyan veszi ezeket a szokatlanul hangzó kérdéseket, az nem tudja mással folytatni, mint a próféta imádságával: „Ha bűneink ellenünk szólnak is, a te nevedre tekintettel bánj velünk, Uram!Mert számtalanszor elpártoltunk, vétkeztünk ellened!” lat vagy hegycsúcs. Itt az Atya érint meg minket. Utána - az Agnus Deit követően - az úrvacsorában a Fiúval történő személyes találkozás adatik meg számunkra. Olyan ez, mint amikor a magasból lejőve megpihenünk, és otthonra találunk egy kis völgyben vagy tisztáson. A nagy fényesség után a bensőségesebb fény és a meghittebb percek következnek. Mindkettőre szükség van ahhoz, hogy eljussunk a megtisztulás érzéséig, az újrakezdés lehetőségéig. Ha már muzsikus vagyok, hadd közelítsek a témához egy éneken és egy műzenei példán keresztül is. A Gyülekezeti liturgikus könyv 628. énekverses ciklusának Sanctus éneke barokk dallam (/. S. Bach korálgyűjteményéből), melynek építkezése (a hármashangzat, a skálamenet és a moduláció) nagyszerűen erősíti a szöveg magasztosságát. Bach h-moll miséjének (BWV 232) Sanctus tétele a fényes D-dúr hangnem alkalmazásával, a trombita és az üstdob használatával, az egyedül itt hatszólamúvá váló kórus tömör hangzásával emeli fel szívünket az isteni régióba. Az istentisztelet dramaturgiája évszázadok alatt kristályosodott ki. Reménység szerint egyre több evangélikus közösségben válik természetessé, hogy az istentisztelet csak az egész gyülekezet jelenlétével zajló - nem függelék! - úrvacsorával A VASÁRNAP IGÉJE Jeremiás imádságáról tudjuk, hogy azt Isten meghallgatta. Nevére tekintettel nem törölte el népét, hanem megtisztította bűneitől. Igaz, a nép számára a megtisztulás fájdalmas folyamat volt. A babiloni király seregeinek támadása, majd a hetven évig tartó fogság sok szenvedést hozó eseményei voltak Isten kezében a tisztítás eszközei. A próféta azonban tudta, hogy Isten nem szívesen nyúl ehhez a fájdalmas eszközhöz. Ezért a babiloni támadás előtti utolsó percig hirdette, hogy van más útja is a bűntől való megtisztulásnak: a megtérés, a bűnös út elhagyása. Ha felhagynának az emberi szempontok és elvárások előtérbe helyezésével, és újra Isten igéjére figyelve, Isten akarata szerint élnének, Isten nem érezné többé idegennek magát közöttük, nem riadtan tekintene körül, hogy hová, kik közé került a róla nevezett országban, hanem ítélet nélkül is tudna segíteni rajtuk. A babiloni fogság előtti Júda királyságában - mint tudjuk - süket fülekre talált a prófétai szó. De vajon ma halló fülekre talál-e közöttünk, a mi egyházunkban, a mi gyülekezeteinkben? ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Urunk, könyörülj egyházunkon, és add, hogy amikor ma prófétád szavát halljuk, ne keményítsük meg szívünket, hanem az emberi elvárásoktól elfordulva mindenben a te elvárásaidat keressük és kövessük, hogy ítélet alá ne essünk. Ne hagyj el minket, hanem légy irgalmas hozzánk az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS együtt teljes. Ekkor kapja meg jelentőségét a liturgia minden egyes mondata a maga helyén. E cikk írása lehetőséget ad a személyes hitvallásra. Családi adottságaim folytán beleszülettem az evangélikusságba, de hosszú ideig öntudatlanul éltem ebben a közegben. Eszmélésem után - zenész lévén - a klasszikus koráldallamok és a rájuk épülő lutheránus egyházzenei művek töltötték be az életemet. Ezeken keresztül jutottam el aztán a lényegig, az istentisztelet titkáig. Hálás vagyok, hogy ahhoz a közösséghez tartózhatom, ahol Luther teológiai felfogása alapján azonos az ige és a szentség súlya és jelentősége. Sóvárgok az után, hogy kántori szolgálatomban létrejöjjön olyan istentisztelet, ahol - minden szolgálattévő teljes odaadása nyomán - a gyülekezeti tagok átélhetik a teljesség élményét. Ahol valóban megvalósul: Ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét! ■ Ecsedi Zsuzsa, a budahegyvidéki evangélikus gyülekezet kántora Hvangt b':in^l,ku'‘j.1 ® Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF Ivamélíkm ÉletS & formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. Ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét!
