Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-09-16 / 37. szám
io 41 2012. szeptember 16. FÓKUSZ Evangélikus Élet A MAGYAR DAL NAPJA Kobucikollázs „Jönnek a lányok, jönnek a legények, a Kobuci nélkül a nyárban hol az élet?” A karszalag még nincs levágva. Kobuci-íz a szájban: olyasféle, mint a kenyérlángos, csak kolbászos. Ha magyar dal napja, akkor irány az ihlető Szentlélek tér, onnan megaZichykastély udvara, a Kobuci kert. A Kobuciban szeptember g-én már 10.30-tól kolompoltak a zenészek, a délelőttifellépők - mintáz autentikus népzenét játszó Kolompos együttes és ez alkalommal nem Kalákában játszó Gryllus Vilmos - leginkább a gyermekközönséget kívánták megszólítani. A már kevésbé macifröccsös hangulatú Szalonnáék nyitották a délutánt vérpezsdítőfutamokkal. Utánuk az új felállású Szabó Balázs Band lírázott (vagy veszejtett lírát). A házigazda egy igen szerethetőfigura, a bús bluesos - Anti bácsira emlékeztető - osztrák Ripoff Raskolnikov volt. Az irodalmi áthallásoktól korántsem mentes előadó a nap folyamán többször maga is színpadra lépett. Például - bizonyítva a dal megunhatatlanságát - a Quimby Most múlik pontosan című számának angol átdolgozásával. Igazi dalforradalom a Budapest Nufolk Revolution daldöntő dobbantásával kezdődött. A város és vidék hangjait, illetve zajait elegyítő banda egyedi hangulatot varázsolt a színpadra József Attila dinnyehéj után bámuló magát is megidézve. Hallgatva a lelkes, leginkább szaxofonos forradalmárokat, az ember nem biztos benne, hogy szerencsés a nagyvonalú elegyítés. Finomabb, de szintén nehezen befogadható elegy a soron következő tekerős-tulipános Napra koncertje. A zenekarfuturisztikus szólamaival, sokszor disszonáns fricskáival a népzenét egészen új tartalmakkal tölti meg. A látottságot láthatóan szerető, kurta szoknyás énekesnő sajátos mozgáskultúrájával egészen mást közvetít, mint amit a fonott hajú, bölcsészszoknyás népdalosoktól megszokhattunk. Valahogy mégis beleillik a képbe, a dalba, ebbe a pszichedelikus csuhajba. A magával sodró Besh o droM „dilididdi” ütemei újfent nem okoztak csalódást, csapkodtak a kezek, dobogtak a lábak, hintáztak az ébenfekete hajú énekesnő vaskosfülkarikái. Az ő játékuk alatt lett közösség a közönség. Ferenczi György és a Rackajam zárta az estét egy alapos csikóhajtással. Petőfi autentikus sorai ellenére inkább lett a világzenéé, mint a magyar dalé a Kobuci takaros kis színpada. Persze ez nem valami magyardal-rontó szándék, csupán e kor hangfekvése. Ki-kifolytathatta az ünneplést maga pár jó öreg bús-legényesre gyújtva vagy Cseh Tamást dúdolva, úgy boldog-szomorúan, úgy magyarosan... ■ Nyikita A dalvándorló Beszélgetés Szvorák Katalinnal ► Szvorák Katalin népdalénekes, előadóművész Losonc szülötte. Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyarkönyvtár szakán végezte. Nevét a nagyközönség 1981-ben, a Röpülj páva népzenei versenyen elért első helyezése után ismerte meg. Életét a népzenének szenteli, három világrész harminchárom országában koncertezett. Hangját huszonhét lemez őrzi, művészetét számos elismeréssel, többek között Liszt Ferenc-díjjal és az alternatív Kossuth-díjjal ismerték el.- Felvidéken született, Magyarországon a Röpülj páva népzenei versenyen elért eredményével szerzett nevet. Hogyan emlékezik vissza e sorsdöntő vetélkedőre?- A verseny idején már harmadéves Eötvös-kollégista voltam. Külhonból érkezett bölcsészhallgatóként a legkedvesebb városomban, Budapesten, a kissé mostoha anyaországban az akkori „legvidámabb barakk” üzeneteit próbáltam felfogni és megemészteni. Nagyon jólesett az első díj, hiszen ezáltal előtérbe került a szlovákiai magyarság is, mert addig sokak számára a határon túli magyarságot csupán az erdélyiek jelentették. Külön öröm volt a sok tízezres-százezres, javarészt a Csallóköztől a Bodrogközig élőktől érkezett szavazat. Az egyetemen a versenyig én voltam a „cseh” olykor „szlovák” lány, aki „jaj, de szépen beszél magyarul". Igaz, ekkor már kezdtem levetkőzni őseim csodás palóc nyelvjárását, mert a média a buta és sületlen embert szinte kizárólag palóc nyelvjárásban karikírozta. Nehéz, de szép évek voltak. Nehéz, mert dupla kisebbségiként, palóc magyarként, falusiként Csehszlovákiából kerültem át az anyaország „vízfejébe” Végleges áttelepülésem után egy pici faluban teremtettem otthont és családot, de mindeközben megmaradtam felvidékinek.- Magyarországon a nyolcvanas években a táncházmozgalom gazdag énekkari kultúrával párosult. Egy népdalénekes kedvezőbb indulást nem is remélhetett volna.- A Röpülj páva-elismerés után sem repült a számba a sült galamb. Ez lelkialkatomra vezethető vissza: nem vagyok mozgalmi beállítottságú, inkább csöndben értéket kereső, teremtő típusként jellemezném magamat. Minden eredményemért keményen meg kellett dolgoznom. Természetességemmel a „kultúrdiktátorok” nem tudtak mit kezdeni, ezért nem is kedveltek, így viszont senkinek se lehettem eszköze. Általában soha nem voltam jó időben jó helyen, mindig a magam magányos ösvényét tapostam, ahol olykor rám is tapostak. Ma már örömmel látom, hogy ez az ösvény sokaknak jelentett járandó-járható utat! Az utat menedzserek és önmenedzselés nélkül, sokszor ellenszélben tettem meg, éppen ezért tudok örülni a pályámon minden apró sikernek. Valójában számomra a pályámat kísérő kisközösségek éltető ereje volt mindig az elsődleges. Most is az alulról jövő szerveződésekben, a civil szférában és elsősorban a vidékben látom a megújulás legnagyobb tartalékát.- Első lemeze Dalvándorlás címmel jelent meg. Ettől kezdve a zenei párhuzamok elkötelezett híveként tartják számon. A közös dallamkincs feltárásában felvidéki gyökerei motiválták?- Palóc magyarként cseperedtem fel, és anyanyelvemet olyannyira óvtam, hogy a többségi nyelvet csak az iskolában tanultam. Reszketve és dadogva beszéltem szlovákul, hiszen mindig rossz helyen használtam a visszaható „sa” szócskát, és olykor a nemeket is összekevertem. Később Magyarországon már más optikán keresztül használhattam a szlováktudásom: a két nép együttélésének kulturális élményéből nyolc önálló albumom született a Hungarotonnál, javarészt Hollós Máté igazgató jóvoltából. Ezeken a Kárpát-medence közös dallamait szólaltatom meg eredeti nyelveken. A politika távol áll tőlem, de a szlovák nyelvtörvényre a szlovák-magyar népdalpárhuzamos Vox Humana albummal reagáltam. A lemez száz számozott példányban, Rudolf Schuster - Szlovákia volt köztársasági elnöke - ajánlásával jelent meg 2009-ben. Noha eljuttattam a legfontosabb helyekre, de az opust az általam felvállalt közép-európaisághoz hasonló csend veszi körül. Egy másik összeállításommal sem jártam másként. A legutóbb készített, huszonhetedik albumomon hét egyház teremtést dicsérő énekei hallhatók, s noha az ökumenét szóban sokan hirdetik, de körükben e lemez sem talált visszhangra. Úgy tűnik, mindig megmaradok a „harmadik utasnak” kijáró karanténban, ahol egyébként nagyon jól érzem magam.- Mi, magyarok nagyon büszkék vagyunk népzenekutatóinkra. A szlovák népzenekutatásról az átlagos zeneszerető embernek legfeljebb Bartók Béla Négy szlovák népdala vagy Nyitra megyei gyűjtőútjai jutnak eszébe. Mit kell tudni a szlovák népzenei gyűjtésekről?- A szlovákok is büszkélkedhetnek népdalgyűjtőkkel, de mind a mai napig a magyar Bartók a legnagyobb szlováknépdal-gyűjtő. Az már más lapra tartozik, hogy úgy a román, mint a szlovák gyűjtése alig hozzáférhető, sőt tudtommal a Slovenské spevy (Szlovák dalok) III. kötete máig nem jelent meg. A válaszhoz tartozik, hogy a zeneszerzők közül nekem Bartók a legkedvesebb, ő számomra a „kezdet és a vég”!- A közös kultúrák kutatását itthon nagyra becsülik. Hasonló a visszhangja a határainkon túl is?- Külföldi fellépéseimen is a műsoromba mindig „becsempészek” egyegy népdalpárhuzamot. Többnyelvű megszólalásaimmal általában Ausztria nyugati határáig komoly sikert aratok, hiszen hallgatóim a k. u. k. iránti nosztalgiát érzik bennük. Viszont a szlovák, a román, a szerb és a többi szomszédos országbeli közönséghez ez idáig nem sikerült eljuttatni dalvándorlásaimat, pedig üzenetem elsősorban nekik szól. Tőlünk nyugatabbra már felvilágosító munkát is kell végeznem, sokszor helyesbítenem kell: Bukarest helyére teszem Budapestet, sőt olykor javítani kell „az apró szláv állam” kitételt is. Az Újvilágban az amerikaiaknak ez a multikulturalitás mást jelent. Sajnos ott a nagy olvasztótégelyben a nemzeti identitást romboló üzenetet is kihallják dalaimból. Nem értik, hogy magyarként hirdetem az egymás mellett élés csodás kulturális élményét úgy, hogy közben szomszédaink öntudatát, nemzeti büszkeségét sem szeretném csorbítani, sőt...- Egy szerb-magyar kultúrát ápoló városban, Szentendrén, a Vujicsics Tihamér Zeneiskolában tanít. Ez véletlen, vagy ide is a multikultúra szeretete vonzotta?- A véletlennek köszönhetem - noha szerintem nincsenek véleüenek -, hogy immáron tizenhat éve tanítok. Szentendre a hozzánk, az otthonomhoz, az egykori szlovák kis faluhoz legközelebbi város. Az évek távlatában is jónak tűnik a döntésem, mert az oktatás kiegészíti előadó-művészi tevékenységemet. Jó érzés látni, tapasztalni, hogy az éneklés öröme, a tudás vágya hogy működik kicsiknél és nagyobbaknál, és hogyan hat az éneklés természetessége személyiségük fejlődésére, lelkűkre. Az éneklés szeretete minden tevékenységükre kihat, és külön adomány nekem, hogy rengeteget tanulhatok a növendékeimtől. Az is ajándék, hogy nekik köszönhetően örök fiatalnak érzem magam. Jóleső érzés a Vujicsics Tihamér nevét viselő iskolában tanítani. A kiváló zenetudós gyűjtéseiből magam is sokat merítettem. Ezeket a népdalokat is átadom diákjaimnak, akik a magyar dallamok mellett mindig szívesen tanulják az idegen nyelvűeket is.- Az e-generációt mennyire érdekli a népzene?- A gyermeki lélek mindenre nyitott, ezért óriási a pedagógus felelőssége, hogyan adja át a tudást: megszeretteti-e a népdalt, vagy elriasztja a gyereket. Úgy gondolom, a szeretettel való közelítés-nevelés és a gyermeknek adott bizalom minden gátat lerombolhat, s minden területen kihatással van a tanuló teljesítményére. Szerencsésnek érzem magam, hisz nekem mind a tanítás, mind a dalolás is öröm, s igazán csodás érzés, ha ezt a derűt tudom sugározni növendékeimnek. Munkám elismerése, hogy több mint egy tucat diákom választotta az énekesi pályát: többen konzervatóriumban tanulnak, de a Zeneakadémián is vannak növendékeim. Ez siker számomra is, de meggyőződésem, hogy nekünk nem „karrierista versenylovakat”, hanem elsősorban zeneszerető, zeneértő gyermekeket kell nevelnünk. Az érzékeny emberpalánták később az élet minden területén tudják ezt a tudást hasznosítani, tudnak vele élni, és tovább is tudják adni.- „A rák ellen, az emberért, a holnapért!” alapítvány meghívására a közelmúltban egy sajtóreggelin vett részt. Nyilatkozatában az életörömöt tekintette a legfontosabb gyógymódnak a daganatos betegségek leküzdésére.- Köztudott, hogy a dalolás örömforrás. Beteg, értékvesztett világunkban kellenek a kapaszkodók, és ebben az éneklés kitüntetett szerepet játszhat. Hisszük, hogy a dal kiemel a szürkeségből, és égi magasságokba röpít, fiziológiailag, lelkileg átjárja az ember testét. Énekléskor számtalan boldogsághormon termelődik, ami jobb és hasznosabb a depresszió elleni piruláknál. Hozzám is járnak olyan felnőtt magánnövendékek, akik pszichiáter-pszichológus helyett találtak meg, és rövid időn belül kiegyensúlyozott, daloló, új emberekké váltak. Az öröm, a dal le tudja győzni a betegségeket, a letargiát is. A Dúdolós lemezemmel több éve gyógyítanak. A beszédükben korlátozott, agyvérzésen átesett betegek ennek az albumnak a segítségével próbálnak meg újra énekelni, és csak azután beszélni. Nem véletlen, hogy a hagyományos paraszti társadalmakban az éneklés végigkísérte az ember egész életét. A hagyományápolás egyben kötelességünk. Nem a zavarosban kell halászni, hanem a tiszta forrásból kell merítenünk. Az elmúlt évben „A rák ellen, az emberért, a holnapért” alapítvány felkért, hogy legyek a reklámarcuk. A kérésre boldogan rábólintottam, hiszen egy évtizede én is megjártam a pokol tornácát. Optimista derűmmel legyőztem a betegségem, és a két életmentő műtét utáni kobaltsugárzáskor csodás magyar népdalokat dudorásztam. Rájöttem, túl rövid az élet ahhoz, hogy pesszimisták legyünk. Azóta újjászületve, töretlen hittel élvezem a mindennapok apró örömeit, e földi utam minden rezdülését.- Az elmondottak és lemezeinek dalválasztása is hívő emberre vall!- Nagyon jóleső érzés a lelkemnek, hogy megszülethetett a hét történelmi egyház csodálatos, teremtésdicsérő énekeit tartalmazó albumom. Természetrajongóként rengeteg energiát merítek a teremtett világból, a már említett kis csodákból. Külön öröm és kegyelem, hogy több évszázados énekeinket megoszthatom a hallgatósággal. A lemezbemutatóknál a legbefogadóbb, legsegítőbb kezeket, a legkuh turáltabb nyitottságot az evangélikus egyháztól kaptam. Nagyon kedves emlékként él bennem Fabiny Tamás püspök úr frappáns-humoros koncertköszöntője a budavári evangélikus templomban, de említhetném a tavalyi bonyhádi országos lelkésztalálkozót is, ahol a jelenlévők többek között a jelen és jövő lelki válságaira kerestek válaszokat és kiutat. Talán az sem véletlen, hogy számos hívő és hitetlen barátom-ismerősöm lelke legmélyén „átkeresztelődne" lutheránussá. Megértem őket, mert az evangélikusok az egyház híveinek a számához képest lényegesen nagyobb tettekre vállalkoznak, nagyobb feladatokat látnak el! ■ Csermák Zoltán
