Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-09-16 / 37. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2012. szeptember 16. *• 5 Life together Szolgálatunk a ma és a holnap embere felé ► Szeptember első hetében az angliai Mirfieldben rendezték meg az Anglikán-Lutheránus Társaság (ALS) éves konferenciáját Együttélés - Keresztény szolgálat a holnap világában címmel. A helyszín a Feltámadás Anglikán Teológiai Főiskola volt, amelyhez egy szerzetesközösség is tartozik (Community of the Resurrection)... A hatvanfős mirfieldi konferenciára tizenhat országból érkeztek résztvevők - Grönlandtól Németországon át Magyarországig, Tanzániától Kínán át Japánig anglikánok, evangélikusok, episzkopálisok, metodisták, ortodoxok és római katolikusok. Az ötnapos tanácskozáson öt előadás hangzott el. Monica Schofield, a Hamburgi Egyetem mérnöke szemléletváltozást sürgetett. Ismertette a Vision 2050 - az üzleti világ új programját, amely 2050-re már a fenntarthatóság ösvényén kibontakozó jövőképet prognosztizál. A projekt legfontosabb kérdése: hogyan valósítható meg a fenntartható világ, s ehhez szorosan kapcsolódik, hogy ebben tud-e szerepet vállalni az egyház. Dr. Christina Baxter, az anglikán egyház zsinatának nem lelkészi elnöke azt hangsúlyozta, hogy az egyházban (is) élethosszig tartó tanulásra van szükség. Szolgálatunkat nehezíti, hogy a ma és a holnap embere egyre messzebb kerül a Biblia világától, és egyre nehezebb közös pontokat találni. A misszió ugyanakkor nem egyszemélyes feladat, hanem csapatmunka, hiszen Jézus is kettesével küldte el a tanítványokat. Dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke Lelkészi szolgálat a rendszerváltás előtt és után Magyarországon címmel tartott előadást, s a társadalmi-politikai helyzet felvázolása után arról beszélt, hogyan lehetett és lehet lelkésznek lenni (ezzel az új egyházi stratégia is foglalkozik), és külön kiemelte a hivatásgondozás fontosságát. Bármely korban is Isten munkása az ember, a lelkész „lelki pásztor” legyen - mondta -, ne pozíciónak vagy rangnak tekintse hivatását, hanem szolgálatnak! Dr. Martin Lind nyugalmazott svéd püspök Dietrich Bonhoefferről, a mártírhalált halt német lelkészről tartott előadást, és - kapcsolódási pontokat keresve közte és a mai szolgálattevők között - azt tanácsolta, szakítsunk időt arra, hogy a csendben együtt legyünk Istennel, és közelebb kerüljünk őhozzá. Végül a vértanút idézte: „Nem akarok különleges egyházi vezető lenni, nagyon jó lelkész, akiről mindenki beszél. Egyvalami akarok lenni: ember, egy igazi ember (being human)" Az utolsó előadás a hallottak összegzése volt. Michael Jackson dublini érsek szerint a kapott impulzusokat, ötleteket beépítve folytathatjuk munkánkat a gyülekezetben. A vendéglátók nevében ezt egészítette ki Alexander Faludy anglikán lelkész (a fasori evangélikus gimnáziumban tanult neves költő, Faludy György fia) azzal, hogy az egyháznak közérthetőnek kell lennie, hogy közel tudja hozni Isten igéjét és Krisztus megváltó tettét korunk emberéhez. A napi bibliatanulmányok végső következtetése: ahhoz, hogy jól végezzük a szolgálatot, elengedhetetlen, hogy ismerjük a bibliai emberképet, Ádám szerepét és jelentőségét az Ó- és Újszövetség összefüggésében, s megértsük, hogy üdvösségünk kulcsa a Krisztusban való örök szövetség. A reggeli áhítatok evangélikus rend szerint folytak. A déli úrvacsorás alkalmakon anglikán liturgia volt, de ez nem okozott problémát, mert a két felekezet közötti egyezmény lehetővé teszi az úrvacsorái közösséget. A vesperán a szerzetesekkel voltunk együtt. A napot pedig rövid elcsendesedéssel zártuk, amelyet mindig a tizenkét kiscsoport egyike tartott. A záró úrvacsorás istentisztelet szintén evangélikus liturgia szerint folyt, és az „Erős vár a mi Istenünk..kezdetű énekkel fejeződött be. Hálás vagyok azért, hogy részt vehettem ezen a konferencián. Átélhettem, hogy valódi közösség jött létre; érezhettem, hogy a nyelvi korlátok nem jelentenek akadályt Isten igéje és a Szentlélek számára, és hogy Krisztusban egyek lehetünk. Rupert Hoare, a konferencia vezetője is pozitívan értékelte a közösen töltött napokat. Örömmel látta a résztvevők tam továbbá az anglikán-evangélikus dialógust, az együttműködést és a két felekezet tanításában, liturgiájában megfigyelhető közös vonásokat. Nem titok, hogy két év múlva nálunk lesz a következő ALS-konferencia, ezért a szervezés szempontjából is hasznos volt a részvétel. S jó volt találkozni olyan harmadik generációs magyarokkal, akik keresik a kapcsolatot a magyarsággal, és életüket szintén az egyházon belül képzelik el. Összességében nagyon áldott hét van mögöttünk.” ■ Hulej Klaudia A Bolton-kolostor romjai nyitottságát és együtt munkálkodásra való készségét, valamint hálás volt Istennek, hogy megáldotta az emberi próbálkozást, és termékeny beszélgetéseket, érdekes előadásokat és gyönyörű időt ajándékozott nekünk. Fabiny püspök urat is megkértem, értékelje a hetet az Evangélikus Élet olvasói számára: „Teológusaink szívesen jönnek Mirfieldbe ösztöndíjasként, most már értem, miért. A hely szépsége és spirituális adottságai lehetővé teszik a lelki elmélyülést. Örömmel látA konferenciáról angol nyelvű videók is készültek, melyek - és más információk a társaságról - megtalálhatók az ALS honlapján: http://www.anglicanlutheran-society.org. A Feltámadás Anglikán Teológiai Főiskolán korábban ösztöndíjasként tanult szerző a konferencia két főszervezőjével, Rupert Hoare-ral (balra) és Roy Longgal (jobbra) Dr. Alexander Faludy és dr. Fabiny Tamás Adalékok az angliai evangélikusság történetéhez ■ Pátkai Róbert „A BBC általános gyakorlata az, hogy csak olyan egyházak szertartásait közvetíti, melyek a keresztyén tradíció fő vonalába tartoznak” - volt a meglepő válasz úgy negyven évvel ezelőtt arra a megkeresésre, amely egy esetleges angol nyelvű evangélikus rádió-istentisztelet gondolatát vetette fel. Nem természetes, de tipikus. A legtöbb angol ajkán még ma is nehezen formálódik a lutheránus (evangélikus) kifejezés. Kevés az olyan nyugat-európai ország, ahol az evangélikus egyház - a protestáns egyházak legnagyobbika és a reformáció tulajdonképpeni „okozója” - olyan kevéssé lenne ismert, mint Angliában. Ez annál is inkább meglepő, mert közel ötszáz évvel ezelőtt a lutheránus szó általánosan ismert és használt angol fogalom volt nemcsak egyházi körökben, hanem a nép körében is. A következő négy és fél évszázad a ködben el-elvesző, majd újra előbukkanó evangélikus egyház története. Volt idő, amikor politikai érdek majdnem az angol nép hivatalos felekezetévé tette, majd később a királyi udvar harmadik hivatalos vallásává lett. Mégis a mögöttünk lévő századok legnagyobb részében szolgálata szerény keretek között maradt, de sohasem szűnt meg. Luther Angliában Az evangélikusság története Luther Mártonnal kezdődött. Kevesebb mint négy héttel a kilencvenöt tétel kiszögezése után (1517. október 31.) Luther nézetei beszédtémái lettek Oxford és Cambridge papjainak, diákjainak és a vallási kérdések iránt érdeklődőknek. Csodáló szemek figyeltek fel a vakmerő szerzetesre, aki ki merte hívni a pápai hatalom haragját. Kereskedőhajók kenderbálái alatt csempészték Luther könyveit a németalföldi kikötőkből Angliába. Mohón olvasták, másolták, adták tovább. „A gondolatok előtt nincsenek határok” - ez a japán közmondás vált itt is valóvá. Vili. Henrik király és püspökei hatalommal próbáltak gátat emelni a lutheri tanok terjedésének. A tizennyolc éves korában (1509) trónra került királyt bosszantotta, hogy a wittenbergi hittudós tanai külön komplikációt jelentettek a régen esedékessé vált egyházi reform dolgában. Egy meglepő teológiai ismereteket és egyházi nevelését eláruló könyvben ítélte el a „wittenbergi kis barátocskát, aki veszélyesebb, mint a szaracénok és a törökök együttvéve” és védte meg a római egyház hét szentségről szóló tanítását. A hálás X. Leó pápától a Fidei defensor - a hit védője - címet kapta, amely azóta is az angol, illetve ma már a brit uralkodók minden váltópénzen is látható jogcíme. De Luther tanainak terjedését már nem tudta meggátolni e könyv, valamint királyi szerzőjének hatalma. Cambridge-ben a Királyi Kollégium szomszédságában lévő Fehér Ló fogadóban jöttek össze az egyetem tanárai és hallgatói, hogy az új tanokat megvitassák. Ez az ősi egyetemi város lett a lutheránus reformáció melegágya. VIII. Henrik és az angol lutheránusok Az angliai evangélikus egyháztörténet megkülönböztetett tisztelettel tartja számon egyfelől Robert Barnest, aki szintén Ágoston-rendi szerzetes volt, és a lutheránus hitvallás első mártírja, másfelől pedig William Tyndale-t, a Szentírás angol nyelvre fordítóját. Mindkettő Luther közeli barátja volt, mindketten hallgatói voltak Wittenbergben. Az egyetem anyakönyvébe Tyndale-t mint Gulielmus Daltici (1524), Barnest pedig mint Antonius Anglus (1553) jegyezték be. Amikor a király haragja elűzte őket hazájukból, Luther otthonában találtak menedéket. Barnes evangéliumot hirdető szónoklatai nemcsak cambridge-i templomát töltötték meg zsúfolásig, hanem lelkes tanítványokat is verbuváltak, akik az ingyen kegyelem hit által való nyereségét adták tovább városok és falvak népeinek. Tyndale bibliafordítása annyi hasonlóságot árult el a Lutheréval - hiszen a reformátor új német nyelvű Bibliáját használta forrásként -, hogy Cochlaeus, a király katolikus tanácsadója ezt írta uralkodójának: „Felség, ez az útja annak, hogy birodalmát lutheránusokkal töltse be.” Ilyen hitvallók hatására - és az olyanokéra, mint például a skóciai Patrick Hamilton - a lutheránus hit gyorsan terjedt, és reménység volt arra, hogy az angol nép vallásává lesz. Ekkor meglepő fordulat következett. A király váratlanul - modern szóval élve - dialógust ajánlott fel a lutheránusoknak. Aragóniái Katalintól való válása miatt ugyanis súlyos ellentétbe került a pápával, és ezért komolyan tartott a francia-spanyol koalíciótól. Robert Barnest visszahívta, és káplánjává tette. Tárgyalások kezdődtek a lutheránus schmalkaldeni szövetséggel. Barnes 1555-ben az angol teológiai bizottság vezetőjeként tért vissza Wittenbergbe. Lutherrel és Melanchthonnal tárgyalták meg tételről tételre az Ágostai hitvallást. Az eredmény bámulatosan ígéretes volt. Londonban a canterburyi érsek elnöklete alatt ült össze a teológiai tanács, hogy megfogalmazza a független angol egyház hittételeit. így jött létre az úgynevezett Tizenhárom tétel, amely ugyan soha nem nyert elfogadást, de indirekt módon alapjává vált a későbbi Harminckilenc tételnek, amelynek elfogadása - mint az evangélikusoknál az Ágostai hitvallásé - az anglikán klérus avatási fogadalmának máig is része. Ám a kocka újra fordult. Az Angliát fenyegető politikai veszély elmúlt, a király szakítása Rómával veszélytelenné vált. Kegyvesztett lett az érsek, Thomas Cranmer, „Szent Robert” pedig - ahogy Luther nevezte Barnest - 1540-ben máglyahalált szenvedett Londonban, míg Tyndale-t Brüsszel mellett égették meg 1536-ban. Ecclesia Anglicana VIII. Henrik 1547-ben halt meg. A trónon VI. Edward néven kilencéves fia követte. Ötéves uralkodása alatt az egyház erős protestáns színezetet nyert. Törést csak I. Mária (1553-1558) - akit a véres jelzővel illet a történelem - katolikus restaurációt segítő uralkodása jelentett. Terrorja alatt sokan haltak mártírhalált, többek között Thomas Cranmer (1489-1556), az anglikán egyház első érseke, Hugh Latimer (1485- 1555). Worcester püspöke, Nicholas Ridley (1500-1555) rochesteri püspök. Stabilizálódást I. Erzsébet trónra jutása jelentett (1558-1603). Uralkodása első évében lett érsek Matthew Parker, aki korábban mint papnövendék volt résztvevője a cambridge-i disputáknak. Érseki szolgálata döntő nyomot hagyott az anglikán egyházon. Bár a via médiát választotta Róma, Luther és Kálvin között, mégis az 1559-ben megjelent Imádságos könyv, de még inkább a már említett Harminckilenc tétel (1563) erős evangélikus hatást mutat. A tételek közül öt teljesen, tizenegy pedig tartalmilag azonos a lutheri kilencvenöt tétel egyes pontjaival. Az anglikán szertartáskönyv, valamint a keresztelési, konfirmációi, esketési és temetési rendek korai lutheránus befolyásról tanúskodnak. Az erős evangélikus hatást azonban csak napjainkban fedezi fel az anglikán egyház. A szerző az Angliai Evangélikus Egyház nyugalmazottpüspöke