Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-09-09 / 36. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. szeptember 9. ► 11 Kölcsönkapott anyám Emlékeim között különösen kedves az a keserédes pár nap, amikor megtudtam, hogy - különböző okok miatt - a családom tagjai közül senki nem tud majd eljönni a diplomakoncertemre. Az eszemmel megértettem, elfogadtam a helyzetet, de a szívem mélyén mégis fájt. Elnéztem a folyosón az előző napokon diplomázó társaim közönségét. Csupa büszkeségtől dagadó keblű, elegáns rokon. És emlékszem, hogy milyen különös üresség töltött el a gondolatra: nálam csak a bírálóbizottság lesz ott a tanáraimon kívül. Senki, aki biztatóan mosolyog akkor is, ha elrontottam valamit, aki lelkesen tapsol - bárhogy fogok játszani -, senki, aki csak azért örül nekem, mert élek, és őhozzá tartozom. Fáradtan és reménytelenül indultam el sétálni... A főtéren gyönyörűen virágoztak a fák, minden pad tele emberekkel. Csak az öreg Matild, a városképhez szinte hozzá tartozó, bordó hajú, szatyros néni ült egyedül. Természetesen nem véletlenül. Matild néni nem tartozott az önként mosakodók népes táborához. Máskor is beszéltünk már, most is - alighogy sóhajtva mellé ültem - megkérdezte, mi a baj. Segíteni persze nem tudott, csak hümmögött, bólogatott maga elé megértőén. Sokáig hallgattunk együtt, aztán őrült gondolatom támadt: miért ne jöhetne el ő a diplomakoncertemre. Hirtelen felindulásból meg is hívtam. Könnyed léptekkel igyekeztem visszafelé az iskolába, mégiscsak lesz nekem is közönségem. Csak a kapun kitóduló cilinderesírakkos népek láttán kapott el a vak félelem. Jaj, mekkora őrült vagyok, egy mosdatlan, szatyros néni még az üres teremnél is sokkal rémesebb lehet. Futottam vissza a térre, de Matild néninek addigra nyoma veszett. A következő két napban sem futottunk össze. Tanulnivalóm is volt bőven; már-már reménykedtem, hogy egyikünk sem vette komolyan ezt az egész őrültséget, és csak olykor-olykor rándult görcsbe a gyomrom, mi van, ha mégis eljön. Aztán eljött a nagy nap. A bársonytapétás terem fényesre csiszolt, faborítású színpada mögött remegtem. Végre kinyitották az ajtót, a bizottság méltóságteljesen bevonult az asztala mögé, rendezgették a papírjaikat, igazgatták a székeiket, az ajtó üresen ásított mögöttük.- Hát nem jött el - állapítottam meg. Furcsa volt, hogy nem a megkönnyebbülés, hanem a magányosság az erősebb érzés bennem. Mindenki az órát figyelte: még két perc, még egy. A zongorakísérőm a hangszeréhez lépett, egy segítő diák éppen be akarta csukni az ajtót, amikor valaki könnyedén, finoman, csendesen belibbent még az utolsó pillanatban. Először nem ismertem föl. Csak annyit láttam, hogy egy idős hölgy jött, gyönyörű sötétkék, csipkegalléros selyemruhában, a kezén fehér kesztyű, a fején hatalmas virágos kalap. Az utolsó sorban ült le. Elegáns kis táskájából legyezőt és egy aprócska színházi látcsövet vett elő. Csak ekkor kémlelt körül. Amikor megpillantott a függöny sarkánál, szolidan intett, és mosolygott. Matild néni fölülmúlta önmagát. Igazán nagyszerű közönség volt. Nem zsizsegett, nem fészkelődött, hanem komolyan, biztatón és rendkívül odaadóan figyelt mindvégig. Azon az estén neki játszottam, csak neki. Nem érdekelt már a vizsga, hogy milyen jegyet kapok, csakis ez az idős, magába süppedt élet, amely a kedvemért egy estére újra virágba borult, és anya lett. Az előadás végén mindenki kezet fogott velem - mint immár diplomás zenetanárral -, és a direktor a mamámnak is gratulált.- Büszke lehet rá - nézett a szemébe barátságosan.- Büszke is vagyok - húzta ki magát Matild néni. - Ilyen leány nincs több a földön. Senki nem válaszolt neki semmit. Mert hát persze hogy volt olyan leány más is, de ugyan ki tudná és ki akarná ezt egy anyának elmagyarázni. Sohasem láttam többet. Kerestem a főtéren, a buszvárónál, az áruház előtt, a sétálóutcában, minden szokásos helyén, ahol valaha találkoztunk, de nem találtam. Végül eljött a nap, amikor bezárt a kollégium is. Búcsúzni kellett a várostól, ahol négy évig éltem és tanultam. Nagy hátizsákommal már a buszra vártam, szedtem egy csokor százszorszépet emlékbe. A várónál gondozatlan szakállú hajléktalan ült. Utolsó lehetőségként - hogy legalább egy üzenetet hagyhassak - a férfihoz léptem érdeklődni felőle.- Matild? - nézett rám fürkésző tekintettel. - Fogalmam sincs, hova lett. Senki se látta már vagy három hete. A buszom beállt az indulási oldalra. Némán bólogatva lépegettem fölfelé a lépcsőn, amikor a férfi megrántotta a karomat.- A cuccait árulta a múltkor. Báli ruhát akart vagy mit, meg egy látcsövet. Nehezen jött össze neki. Fogalmam sincs, mi a fenét akart azzal a ruhával. A sofőr türelmetlenül nézett rám. Léptem egyet feljebb. A férfi még mindig nem engedett.- Lehet, hogy a temetésére akart kiöltözni. Van ilyen - mondta lehajtott fejjel. - Érti, még egyszer utoljára...- És mit adott a szép ruháért? - kérdeztem a szájam szélét harapdálva.- Á, nem volt szinte semmi értékje néki. Végül a hallókészülékét ajánlotta fel, pedig olyan süket volt szegény nélküle, mint az ágyú. Lehet, hogy az lett a veszte. Elüthette valami, vagy ki tudja. Nem tartja a mifélénket számon senki se. A férfi elengedte a karomat, a sofőr türelmetlenül nézett rám, felszállok-e végre. De csak álltam lehajtott fejjel, aztán a férfi felé fordultam, és a kezébe nyomtam a százszorszépeket. ■ Füller Tímea Kazaldialektika Szalmakupac. Azon trónolt mindig a nyáron. Ott olvasta A Gyűrűk Urát. Néha kinézett a lapok közül, föntebb a hegyek, mellette a diófa. Körötte álmosító zsongás-dongás. Édes nedvek illata. Fel-feltűnik nyomolvasó barátja is - lapkasajtfülét megvakarja. Lent a völgyben a templom és az iskola. Egészen parányinak tűnnek ilyen távolságból. Elenyészők. Mintha nem is lennének. * * * Most a mateklecke fölött görnyed, és arra a délutánra gondol. A panel elviselhetetlenül meleg. A ceruza hegye kitört. A kötelezők listája ott pöffeszkedik az asztalon, nézni is rossz - begyűri a fiókba. A kutya szemrehányón néz hol rá, hol az üres tálkára. Öccse a másik szobában max. hangerőn. Lent a parkban visítoznak a gyerekek. Itt aztán tanulni nem lehet. Még csak most kezdődött, de már elment a kedve. Istenem, de visszamenne... De hisz az a szalmakazal már nincs ott. Egy részét elvitték Jóska báék, azzal bélelik az istállót. A másik kupac meg itt van a panelban, egy javíthatatlan álmodozó alatt, akinek lelkét nemcsak a kazlak, hanem a kazlak hiánya, nemcsak a nyár, de az ősz és a tél is érleli. A diófa egy elkövetkező nyáron csak akkor adhat hűs árnyat, ha kiállta az évközi próbákat. Csak úgy eshet jól a kazalon heverés, ha mögötte ott az egyéves erőfeszítés. A kazal mindig közel. ■ - KANYIKA -Anna-Maija Raittila „Noli me tangere!” („Ne érints engem!”) Még nem kelt föl a nap, szíved hegyeiről még nem futnak fénylő vizek, jég sebzi lábadat, szívedet hófalak, lavinák, de hajolj le, Magdaléna, nézd, milyen világok fakadnak a fekete földből, a fagyos föld repedéseiből! „Uram irgalmazz”-virágok, vérpirosak, halálfehérek. Hajolj le, Magdaléna! Kinek a lába nyomán fakadnak? Még nem kelt föl a nap, jég sebzi lábadat, körötted lavinák és hófalak, de az Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz-virágok már nyílnak a „Kertész” lába nyomán. Vérvörösek, fehérek... fényt még rájuk földi nap nem hintett. Ne érints engem! Fuss, Magdaléna! „Menj, és vidd a hírt testvéreimnek!” Túrmezei Erzsébet fordítása ■■■■■■■ HETI ÚTRAVALÓ „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2) Szentháromság ünnepe után a 14. héten az Útmutató reggeli s heti igéi az Úr Isten dicsőítésére hívnak, amely hálaadás, magasztalás, imádás, áldás formáját is öltheti. Az örökkévalóságban ez lesz egyetlen „dolguk” gyermekeinek, akik erre már most felkészülnek Jézus követése során. A Szentlélek elevenít meg, és tesz képessé erre, mert senki sem vallhatja, hogy Jézus Krisztus Úr, csak a benne lakó Szentlélek által. „Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme.” (Zsolt 1x8,1; LK) „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.” (GyLK 728) Mindig „Dicsérjétek Istenünket, ti, szolgái, mindnyájan, akik félitek őt, kicsinyek és nagyok" (Jel 19,5) Ezt tette a hálás samáriai leprás is; vissza(meg)tért gyógyítójához, és „fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki” Az Úr így szólt hozzá: „Keljfel, menj el, hited megtartott téged” (Lk 17,15-16.19) Akik Krisztusban vannak, Lélek szerint járnak. „Akiketpedig Isten Lelke vezérel (Krisztushoz űz), azok Isten fiai. (...) Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek, és örököstársai Krisztusnak...” (Róm 8,14.17) Luther ezt vallja: „Aki erős hittel s szilárd reménységgel hiszi, hogy Isten gyermeke, valóban az is, mert ilyent senki sem hihet Szentlélek nélkül. Ő az igével munkálkodik bennünk, s a mi szívünk szilárdan hinni tudja, hogy kegyelmes Istenünk van.” Pál leveleit többnyire hálaadással kezdi; mi pedig...? „Hálát adok az Istennek..., amikor... megemlékezem rólad könyörgéseimben...” így bátorítja a fiatal, hívő Timóteust: „... nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét’.’ (2Tim 1,3.7) A látóvá lett vak így tett eleget a zsidók e felszólításának: „Dicsőítsd az Istent”, ezt vallva: ha Jézus „nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni”. A vakon született ember megláthatta gyógyítójában az Emberfiát, s hitt Jézusban. „És leborulva imádta őt” {Jn 9,24-33-38) Mielőtt kérne Filemontól az öreg fogoly Pál, hálaadó és közbenjáró imát mond: „Hálát adok mindenkor az én Istenemnek..., mert hallok a te hitedről és szeretetedről, amely az Úr Jézus és minden szent iránt van benned..!’ (Filem 4-5) Halála előtt Dávid a templom építésére összegyűjtött önkéntes adományokért mondott hálaimájában Istent dicsőíti: „Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet. (...) Bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk!’ (iKrón 29,13-14) Krisztus önkéntes halálában és feltámasztásában a Fiú és az Atya kölcsönösen megdicsőíti egymást. S új parancsolatot is ad nekünk: „...ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34) Pál állhatatosságra való buzdítása így kezdődik: „Mi pedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr..., hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében!’ (2Thessz 2,13- 14) „A Szentháromságnak, / Dicséret, dicsőség, / Legyen magasztalás, / Most és mindenkoron / Örök hálaadás!” (EÉ 40,3) ■ Garai András
