Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-09-02 / 35. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. szeptember 2. » 11 Dávid és Góliát Azt mondják, az ember az elsőszülöttjét még pálmának szeretné nevelni: öntözi, metszi, nyesegeti, nyújtja, formálja... Később rájövünk, hogy nem mi tervezzük el, milyen növényke lesz a palántánkból. Ez persze nem könnyű szülői feladat. Nem elég a keresztségben az Úrnak ajánlani gyermekünket, nap mint nap némelyik táskával és melyik hangszerrel.) Jól jön a segítség! A nagymama vállalta a vívóedzéseket, hozza-viszifizeti, versenyekre járnak. Nemrég volt az első alkalom, hogy én kísértem el fiamat a bajnokságra. Minden menet után hálát adtam az Úrnak, hogy megmaradt a gyermekem. radt volt minden gyerek. A fiamat a legjobb nyolc közé jutáshoz a tavalyi bajnokkal sorsolták párba. Esélytelen küzdelem ígérkezett. Teljesen összetört a tizenkét évesem, és én azon töprengtem, hogy mit mondhatnék neki. Elmeséltem Dávid és Góliát történetét; azért, hogy megértse, az Úrnak ki kell szentelnünk. Nem pálmát kell görcsösen nevelnünk, hanem egyszerűen gyönyörködnünk kell abban, amivé a fiókánk cseperedik. Engedni kell növekedni, nyújtózni, formálódni... Mi is beleestünk a „pálmát faragunk” hibájába. Legnagyobbik fiunkat sokáig látni szerettük volna valamilyennek: beírattuk balettra, zeneiskolába, rajzszakkörre, vívásra, színjátszó körre. (A testvérekkel együtt a különórák száma hatványozódik, és már csak egy konyhai táblázatban tekinthető át, melyik nap ki hova megy, Kezdetben még a szemem sem mertem kinyitni, nehogy végig kelljen néznem, ahogy lekaszabolják vagy kardélre hányják. Tudtam, hogy a vívás küzdősport, de csak most szembesültem vele. Amikor már ki mertem nyitni a szemem, és nem sikítottam minden találat után, megértettem, hogy melyik fény mikor gyullad ki, és melyik az, ami jó nekünk. És már amiatt sem aggódtam, hogy a fiam a 220 voltba van bekötve, mert tudtam, hogy csak ezekhez a találatjelző fényekhez. Egy-két óra múlva már nagyon fásemmi sem lehetetlen, ne adja fel! De szívére helyeztem, hogy... most nem ez fog történni! „Dávidnak” a mi történetünkben még fejlődnie kell és gyakorolnia. io:3-ra kikaptunk, de boldogan hagytuk el a pástot! Velünk volt az Úr! Nem a győzelemben, hanem a játék örömében, a másikért való aggódás lassan oldódó feszültségében, a csapatmunkában... és abban, hogy nem akartam bajnoknak álmodni a fiam, csak biztatni és mellette állni... nyitott szemmel! ■ Papp Andrea Vízgyűrűk A semmi felett lebegő szűk deszkapallón rendíthetetlenül vonul végig. Ugrásra készül. Minden porcikája. Bensejének minden zegzuga. Megáll. Egy pontba sűrűsödik számára - s az őt nézők számára - a világmindenség. Megfeszített ő is valamiféleképp. Tudja, nincs más választása: ugrani kell! Sokszor elképzelte már ezt a döntő elrugaszkodást. Képzelete szárnyakat adott olimpia felett álló dicsőségre szomjazó magának. Mostanra csak a nehézkedés maradt. Ólomsúlyú mindene. Oly intenzitással tör tagjaiba az ellenállás, hogy úgy érzi, képtelen megmozdulni. Mégis csupa mozgás, csupa izzás belül. Áll és küzd. Áll és akar. Mélyet és magasat. Szépet. Örök érvényűt. Nyerni akar. Fél. Inába száll..., majd ereiben lüktet. Remeg. Kívülről délceg. Óriás. Kidolgozott, kifinomult emberi fizikum, tökéletes alak. Sugárzik az akarat. Ugorj már! Készen áll. Mély levegőt vesz - körülötte a stadion visszatartja lélegzetét -, és ellöki magát. A levegőbe lendül. Mintha elidőzne ott egy kicsinykét. Kifeszített pillanat. Már nem akar, már odabíz. És zuhanni kezd. Hullik-hullik a bizonytalanba. Már semmi nem izgatja. Eloldódott. Teste, a betört, az idomított rendre produkálja a sok betanult pózt, figurát. Kitartás. Feszítsd! Engedd! Lelke szárnyal. Pillanat-örökkévalóság. Mélyrepülés. Alámerülés. Becsapódik. Orrát, száját gyöngéd erőszakkal tapasztja be a víz. Az ő közege. Ismerős, langyos, lágy. Megszűnik a külvilág. A stadion kiáltása elhal. Emberünk meghal. A víz alatt találkozik Teremtőjével. Utána a vízgyűrűk... ■ - KINYIK -Erős a várunk Erős várunk nekünk a félelem, magasak és szilárdak a falai. Körbevesznek, és néha valóban meg is védenek a külvilágtól és önmagunktól. Elrejtőzve élhetünk. Biztonságban. Ám idővel kiderülhet, hogy ez a védelem csupán látszólagos. Hiszen sebeket ugyan nem kapunk, de nem ér el minket az éltető napfény sem. Szívünkben nem vesz lakozást a remény, csupán egyre mélyül a szomorúság. De nem lehet örökké félelemben élni. Egyszer - előbb vagy utóbb - eljön a változás, a változtatás ideje, amikor megszólal egy szelíd hang, az Úr hangja, amelyet eddig vagy nem tudtunk, vagy nem akartunk meghallani: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, mégis segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. (...) Mert én, az Úr, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: Nefélj, én megsegítlek! (...) Nefélj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg a láng nem éget meg” (Ézs 41,10.13; 43,1-2) És ekkor - csakis ekkor - betelik az idő. És tudni fogjuk, tisztán és világosan, hogy elérkezett a várva várt nap. Az Úr napja, és ezért a mi napunk. Szent az a perc, amikor elkezdünk vágyakozni a kinti világ után, és áldott az a pillanat, mikor először akarunk és merünk is kitekinteni félelmeink várának lőrésein. Mert ez az első'lépés, a kezdet. Hiszen az élet, a valódi megélt élet- minden buktatójával és örömével- odakinn van, a falon túl... Induljunk hát el, ha dobogó szívvel és remegő térdekkel is, de induljunk! Akkor is, ha nehéz megtenni az első lépést, mert fejben már előre lejátszunk mindent, bekalkulálva minden esetleges csalódást, ami érhet minket. Ám ezek ekkor már - mert az idő megérett rá - többé nem tarthatnak vissza, ledőlnek a vár ledönthetetlennek hitt, erős falai. Amikor ez az idő elérkezik, már nem az a fontos, mit vehetnek el tőlünk a többiek, hanem az, hogy mi mit adhatunk nekik: a félelmektől végre teljesen szabad önmagunkat és könnyek és kínok közepette megszerzett hitünket A bizonyosságot afelől, hogy az élet értelmes és szép lehet mindenki számára. ■ Gazdag Zsuzsanna A hónap igéje „Nemcsak a közelben vagyok Isten (...), hanem Isten vagyok a távolban is!” (Jer 23,23) Egyik unokám azzal kedveskedett nekem, hogy születésnapomra lerajzolta a templomunkat. Úgy tűnik, érzi már ez a kis lélek is, hogy mi a legfontosabb a papának. A kékre firkált, égbe nyúló torony, az oldalhajó hatalmas rozettája az elemei az egyszerű alkotásnak. Valami azonban zavarja a rajzot figyelő szemet: hiányzik a térhatás, hiányzik a távolodó vonalak összetartása. Iskoláskorom egyik legnagyobb rajzélménye volt, amikor rájöttem a térhatású ábrázolás furfangjára. Arra, hogy a valóságban párhuzamos vonalaknak a távolabbi részek felé össze kell tartaniuk. Készültek is sorozatban az „alkotásaim” mert ettől kezdve új örömöt leltem a rajzolásban. A szomszédos tiszti lakótelep épületei keskenyítve a távolabbi részek felé. Hatéves fejjel ötvenhat tragédiája még nem jutott el az eszemig, de az orosz tankok felénk fordított ágyúcsövének térbeli ábrázolása kedvenc rajztémám volt vagy fél évig. Mennyi mindennek kell lejátszódni, mennyi megfigyelésnek kell rögzülni ahhoz, hogy a gyermek meglássa és tudatosan ábrázolhassa a közelség és távolság látványát! Van, aki még felnőttkorában sem tud papírra vetni egy házat úgynevezett axonometrikus ábrázolással. Baj van a távolságérzésünkkel! Az iskolakezdés havi igéje egy lelki axonometriáról szól. „Nemcsak a közelben vagyok Isten - így szól az Úr -, hanem Isten vagyok a távolban is!” A bűneset-prédikáció a Biblia elején a lényegre mutat. Arra, hogy a bűn eltávolít Istentől, és ebben az eltávolodásban egyre kisebbnek, jelentéktelenebbnek látszik a Teremtő. A közeli dolgok pedig egyre nagyobbnak tűnnek Istennel szemben. Közel édesgetett önző terveink, magunkhoz ragasztott aggodalmaink oly naggyá lesznek, hogy képesek eltakarni Istent. A személyes Gonosz nagy mestere ennek a lelki axonometriának. Elhiteti az emberrel, hogy Isten jelentéktelen, sőt hogy nincs Isten. 2012 őszén nem olvashatjuk Jeremiást az evangélium ismerete nélkül. A Teremtő azzal segített a látszat csalásába esett emberen, hogy közel jött. Testté lett, közöttünk lakozott. A lelki axonometria egyik legfontosabb látványa a golgotái kereszt, melyen magához ölelte a távolból közel jött Isten az eltávolodott világot. Közel jön ma is. Odalép Emmausba - távolodó kiábrándultságunk közelébe, sőt bejön, és az asztalfőn megtöri a kenyeret, melynek hatására még aznap távolodóból közeledővé válnak útjaink. Közel jön. Jön velünk az iskolapadba, elkísér a rendelőbe, mellénk fekszik az intenzív osztályra is. Közelsége életigenlővé, örömtelivé tesz, és közel hozza „az Atyaisten jobbját" A jeremiási igének van egy bezártságot kinyitó, kegyességi sovinizmust szétfeszítő üzenete: Isten Istene a távollevőknek is, a templomunktól távolmaradóknak is. Nagy munkát végez közöttük, csak messziről tűnik kicsinek az ő missziója. Ezért most nem javítom ki unokám rajzát, mert tudtán kívül igazi evangéliumot rajzolt a papírra. Ő még közel látja a távolit. Ezért mondja Jézus: Ti távolállók! „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket...!” Egészen közel! ■ GYJS*VDM HETI ÜTRAVALÓ Krisztus mondja: „Amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg’ (Mt 25,40) Szentháromság ünnepe után a 13. héten az Útmutató reggeli és heti igéi ezt tudat(osít)ják: a hit cselekedetek nélkül halott! Jézus azonosítja magát legkisebb embertársunkkal. E heti igénk kapcsán Luther így figyelmeztet: „Jól vigyázz hát, hogy el ne menj Isten mellett! Minden rád szoruló szegényben ő közelít hozzád. Egészen kezed ügyében van, s bármit teszel, vele teszed. Italnyi hideg vizet sem adsz hiába, sőt ezerszeres gyümölcsét látod. Nem cselekedetedért - de Isten ígéretéből.” Könnyű leckét kaptunk ez új tanév küszöbén Jézus „egy ügyű” iskolájában: „Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait, az ő parancsolatai pedig nem (!) nehezek." (íjn 5,3; LK) Ő jó cselekedetekre készíti fel gyermekeit, ezért: „Az Úr törvényében boldog, aki gyönyörködik.” (GyLK 668) A szeretet nagy parancsolatát jól tudta a törvénytudó (is): „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat’.’ De a döntő kérdés: „...Af volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Tudhatj uk mi is: „Az, aki irgalmas volt hozzá”. Jézus „házi feladata”: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj’.’ (Lk 10,27.36.37) S a szeretet apostolának indoklása:„...ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az őszeretete lett teljessé bennünk. ...mert Isten szeretet’.’ (íjn 4,12.8) A mózesi törvények ma is időszerűek: „Mert a szegény nem fogy el aföldről, azért parancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban levő nyomorult s szegény testvéredhez” (5MÓZ 15,11) S ma is ez a teljes, örökkévaló élet kezdete: „Az Urat keressétek, akkor élnifogtok.. „A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor életben maradtok, és veletek lesz az Úr.. (Ám 5,6.14) Az emberszeretet különböző törvényei az árvák, özvegyek s jövevények javát szolgálják: „Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban! Ezért parancsolom neked, hogy így cselekedj’.’ (5MÓZ 24,22) Az első keresztyén gyülekezet tagjai testvéri közösségben éltek: „A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt. (...) Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézusfeltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon. Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem.. ’.’ (ApCsel 4,32-34) Júdás harminc ezüstért árulta el az Urat:„...így szólt: »Üdvöz légy, Mester!« - és megcsókolta őt. Jézus ezt mondta neki: »Barátom, hát ezért jöttél!« ” (Mt 26,49- 50) Ámde a másik„Júdás, Jézus Krisztus szolgája... köszöntését küldi...: irgalom, békesség és szeretet adassék nektek”. S int: „Ti azonban, szeretteim, épüljetek szentséges hitetekben, imádkozzatok a Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Isten szeretetében...” (Júd 1.2.20-21) Minket „Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk”. (Ef 2,10) „Hitből jön a cselekedet, / Hogy életünk betöltse; / Élő, igaz hit nem lehet, / Melynek nincs jó gyümölcse.” (EÉ 320,5) IX0YC ■ Garai András
