Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-19 / 33-34. szám
Szent István vonásai Legkésőbb a 2000. évi millenniumi ünnepségek óta majd minden magyar településen áll egy Szent István-szobor. Nincs más olyan alakja fordulatokban gazdag történelmünknek, akiről annyi műalkotást mintáztak volna, mint első királyunkról. Pedig nem is ismerjük, ismerhetjük Szent István alakját. Az ábrázolások sokfélesége legfeljebb a művészek szándékára utalhat. Az összekulcsolt kezű, ájtatos férfiról tudjuk, hogy ő volt az ellenfeleivel könyörtelenül leszámoló uralkodó. A szilárd tekintetű, kardjára támaszkodó vagy lovon ülő marcona király pedig azonos a tudatosan gyakorolt keresztény hitéből erőt merítő, szeretett fiát és lehetséges utódját idő előtt elveszítő, esendő emberrel. Szent István szobrai persze nem is csupán a személyiség erejét sugallják. A budapesti Halászbástyától a legkisebb falvak főteréig - függetlenül művészi színvonaluktól - a magyar állam több mint ezeréves történetére, az állam szerepére, a keresztény ember felelősségére is emlékeztetnek mindnyájunkat. Akiről ennyi szobor készül, az nyilvánvalóan példakép. Egy ideált testesít meg, a szobrok gyakorisága alapján igen sokak, sokunk számára. A millenniumi évben sok szó esett róla, mégis mintha az ideál valós tartalma kissé feledésbe merült volna. S ha magáról Istvánról nem tudunk is sokat, az Imre fiához intézett Intelmekből kiderül, mit tekintett saját maga az államvezetés ideáljának. A tíz pontban összefoglalt államvezetési tanácsok napjainkban leggyakrabban idézett mondata a hatodik, a vendégek befogadásáról szóló fejezetben található: „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.” Ki tapasztalhatta volna meg jobban e mondat igazát, mint a diaszpórában élő magyarság? Ugyanakkor Magyarország is mindannyiunké, többek között - a magyar mellett - a szlovák és német nyelvű evangélikusoké is. Az Intelmek pontjai között van néhány olyan is, amelyet ritkábban idézünk, noha éppen ezek vihetnek minket közelebb a Szent István-i ideálhoz. Tudjuk, hogy augusztus 20. a katolikus egyházi ünnep átalakulása által lett állami ünneppé, felekezeti hovatartozástól, hitvallástól függetlenül. Az eredet okán is érdemes emlékeztetni arra, hogy a középkori felfogás szerint az uralkodó nem egyszerűen öröklés vagy vérségi kötelék által vált azzá, hanem a keresztény hitelveknek megfelelő tettei emelték e pozícióba. Mint István írja: „a hit tettek híján meghal”, e tettek között pedig kiemelt helyet foglalt el a fiatal magyar állam megszilárdítása. A kereszténység felvételének stratégiai lényege éppen az, hogy ezáltal a király és állama független maradhatott, nem vált a Német-római Birodalom vazallusává. Az Európa nyugati felén elfogadott értékrendbe illeszkedve jobb eséllyel őrizhette meg a nagyhatalmakkal szembeni önállóságát, szuverenitását. „Légy erős”, és „légy alázatos” - adja útravalóul István, világossá téve, hogy az olykor véres harcokban is megnyilvánuló erő nem a despota önmagáért való öldöklése. S amikor biblikus ihletéssel „irgalmasságot akar, és nem áldozatot”, akkor a megértés, a megvilágosodás reményében fordul fiához s népéhez. István felfogása szerint a jó uralkodó törekszik államának minél jobb megszervezésére, miközben tudja, hogy a legjobb szervezet sem működhet a megfelelő szellemi támaszték nélkül. A lenyűgöző állam- és egyházszervezési munkát végző István a szellemi-erkölcsi támaszték kijelölésénél a Tízparancsolatot állítja elénk, világossá téve, hogy az emberi együttélés örök érvényű szabályai mindenkire, alattvalókra és vezetőkre egyaránt vonatkoznak. Nem mindig könnyű István király államfelfogása, elképzelései és 21. századi mindennapjaink történései között közvetlen összefüggést találnunk. Túlzás, amikor a nyugati kereszténység felvételét - mely kétségkívül hosszú távon meghatározta külpolitikai orientációnkat - egy mondatban említik európai uniós tagságunkkal. A Szent István-i keresztény államiságot egy az egyben példaként állítani - szintén gyakori szónoki fordulat - napjainkban nyilván lehetetlen, még akkor is, ha tudjuk, hogy a zsidó-keresztény hagyomány az európai demokráciák többsége számára fontos igazodási pont. Magyarországnak az év eleje óta új Alaptörvénye van, melynek néhány passzusát számos kritika érte itthon és külföldön. A Himnusz első sorának - „Isten, áldd meg a magyart!” - idézése nekünk, magyar evangélikusoknak természetes fohász. Még akkor is az, ha tudjuk: a hitvallás - zz Alaptörvény esetében a Nemzeti hitvallás - a mi fogalmaink szerint nem feltétlenül a büszkeség kifejezésének műfaja. A Magyar Evangélikus Konferencia számára pedig az a tény, hogy a magyar állam immáron nemcsak felelősséget érez, hanem felelősséget is vállal a határainkon kívül élő magyarokért, fontos figyelmeztetés a saját felekezeti felelősségünkre is, amelyet igyekszünk a jövőben komolyabban venni. A hit és a tettek kölcsönhatásának tudatosítására manapság mindnyájunknak szüksége van, jobban, mint bármikor. Az a sokat emlegetett válság a nemzeti közösségre is nagy terheket ró. Ám az igazán nagy terhek az egyre fogyó keresztény közösségre hárulnak, hiszen mi, öntudatos magyar evangélikusokként is, a saját közösségünkön túlra is látunk, sorsunk - a többszörös diaszpórahelyzet által - sok más vallású és nemzetiségű embertársunkéval is összefonódott. Bízzunk benne, hogy ha István király igazi arcvonásai örökre rejtve maradnak is előttünk, ideálja s az ő „szellemi támasztéka” zsinórmértékül szolgál mindnyájunknak! Mindazoknak, akik felelősséget viselnek szűkebb és tágabb környezetükért, embertársainkért, nemzeti, felekezeti és egyetemes keresztény közösségünkért. Prőhle Gergely A szerző a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) elnöke, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője István és Gizella megalapítja az óbudai Péter-Pál-templomot - miniatúra a Képes Krónikából Esküvő: Mitja és Judit A Magyar Evangélikus Konferencia hatéves megbízatása lejár ebben az esztendőben. A tisztújító közgyűlés és konferencia 2012. október 20-án lesz Nyíregyházán. Kérjük az időpont előjegyzését! A battyándi (puconci) evangélikus templomban július 21-én Mitja és Judit, azaz Andrejek Mitja és Györfi Judit evangélikus lelkésznövendékek fogadtak egymásnak örök hűséget. A házaspár a budapesti képzés alatt ismerkedett össze, s a friss muravidéki kötődés révén több alkalommal is végeztek lelkigondozást magyar és szlovén nyelven Lendván és a goricskói falvakban. Az eskető lelkész, Györfi Mihály, Judit édesapja Isten áldását kérte a fiatal párra, s meggyőződését fejezte ki, hogy Krisztus útjának követése a házasságban egyenlő a boldogság megtalálásával. A fiatalok ünneplése az egybekelés után Andrejekék szentbíbori (sebeborci) házának udvarán folytatódott a késő esti órákig. A fiatal pár egy évig kötelező továbbképzésen vesz részt Lipcsében, utána a Muravidéken szeretnének lelkészi feladatokat ellátni. Mivel egymás nyelvét kiválóan elsajátították, a magyar és a szlovén liturgia közvetítése sem jelent számukra gondot. Forrás: nepujsag.net
