Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-08-19 / 33-34. szám

*. ii . I r - , T

Evangélikus Élét

A magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklusának tizedik ülésén, ez év május 24-én név szerinti szavazással a 74 jelen lévő vezető személyiség 57:17 arányban úgy ítélt, hogy az átváltoztatást, az átváltoztatott kenyérben Krisztus testét, az átváltoztatott borban Krisztus vérét hinni „kárhozatos bálványimádás”.

Mivel Krisztus maga parancsolta meg követőinek egyedüli éltetőként az ő testének és vérének vételét, a szavazók - ártó módon - a saját nyájukhoz tartozók élete ellen is szavaztak! Úgy döntöttek, hogy a négyszázötven évvel ezelőtti Heidelbergi káté 80. paragrafusa szerint a katolikusok miséjét, az átváltoztatást, az Eucharisztia tiszteletét és vételét ma is „kárhozatos bálványimádásnak” tartják, és ezt a viszonyulást írják elő a saját nyájukhoz tartozóknak, és ezzel a saját híveikben is súlyos zavart okoztak. Még a reményét, a hitét is elvették tőlük, hogy Krisztus intelmét valahogy mégiscsak teljesíthetik, hogy testének és vérének vételében valahogy mégiscsak részesülhetnek ők is.

A természettudomány a létező anyagi világra vonatkozóan az egzakt, a feltárt igazságok teljességének pontos képviselete. Az igazság képviseletének ilyen kötelezettsége miatt egy hívő természettudományos ember számára, aki aggódik a magyarság, az emberiség bajbajutottsága, gyermekeink, unokáink jövője miatt, kötelező felemelni a szavát, amikor az élet záloga, az igazság ellen tesznek, amikor igazságok tárát - legyen az akár a szavakban kinyilatkoztatott igazságok tára, a Szentírás - megcsonkítják.

Különösen, amikor az egyedüli igaz éltetőnek, Jézus Krisztusnak a szavait, parancsait - a legfontosabb parancsait, intelmeit - hagyják el vagy ferdítik el, és közben, megtévesztően, a fiatalokat megrontóan, KriszKERESZTUTAK

Nem kárhozatos bálványimádás!

tus követőinek, keresztényeknek vagy keresztyéneknek hirdetik magukat.

A Krisztus-követővé, Krisztus megváltójává, ígérete szerint az örök élet várományosává váláshoz Krisztus szavai, intelmei teljességgel eligazítóak, egyértelműek, mindenki ellenőrizheti, senki nem csorbíthatja, senki nem vehet el belőle semmit: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él’.’ (Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban a zsinagógában tanított - Jn 6,53-59.)

Az Emberfia teste és vére pedig, amire Krisztus utal, nem más, mint az utolsó vacsorán önmaga által a saját testévé és vérévé átváltoztatott kenyér és bor. Ezt a csodálatos tettet (magát az átváltoztatást) a Szentlélek közreműködésével az idők végezetéig feladatként továbbadta az apostoloknak, majd folytonossággal az apostolok és az apostolutódok által felszentelt papoknak: „Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte, és odanyújtotta nekik, ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az új szövetség az én

véremben, amelyet értetek kiontanak’.’ (Lk 22,19-20)

Az utolsó vacsora központi eseménye az átváltoztatás és az átváltoztatás folytonos megismétlésének megparancsolása, vagyis az Oltáriszentség, az egyház, az „egy, szent, egyetemes és apostoli anyaszentegyház” (ahogy a Nicea-konstantinápolyi

kézrátétellel erre felszenteltek, az összejöveteleiken, sokszor titokban, a Szentlélek erejével a kenyeret és a bort a mennybe felment Jézus Krisztus testévé és vérévé változtatták át. Az átváltoztatott kenyeret, az Oltáriszentséget az összejöveteleiken nem fogyasztották el teljesen, hanem féltve őrizték, hogy alkalmas időben

hitvallásban van) alapítása lényegében azonosan van leírva a másik két szinoptikus evangélistánál is (1. Mt 26,26-28; Mk 14,22-24).

A kezdetektől - az ősegyházban - az apostolok és utánuk azok, akiket

elvigyék a börtönbe zárt, megkínzott, beteg testvéreiknek a gyógyításukra, gyógyulásukra, megerősítésükre.

Tehát a kezdetektől, a Krisztus mennybemenetelét követő első pünkösdtől, az apostolok igehirdetésé-X

X-—.

nek kezdetétől azokat, akik Rí laiivv.. követői, megváltói lettek, keresztényeknek, Krisztus testét, a testévé átváltoztatott kenyeret evőknek és Krisztus vérét, a vérévé átváltoztatott bort ivóknak nevezték. így a kezdetektől és az idők végezetéig Krisztus követői, a keresztények legpontosabb, legegyértelműbb meghatározása, definíciója: „titokzatosan Krisztus testévé átváltoztatott kenyeret evők és a vérévé átváltoztatott bort ivók közössége”.

Abban a nagy bajban, amelybe az emberiség és benne a magyarság, a magyar nép, minden más népnél fokozottabban is, mostanra belesodródott, ez az érthetetlen, felfoghatatlanul mély gyűlöletből fakadó zsinati állásfoglalás nagy hiba, nagy baj, súlyos vétség, a magyarság bajbajutottságát sokszorosan tetéző, ártó tett volt! A fosszilis szén rohamos fogyása, az élővilág, különösen az élő erdőségek pusztítása és az általános elszennyeződés parancsolóvá teszi egy új világrend, a „gyógyítás világrendjének” sürgető kimunkálását. A „gyógyítás világrendjét” mivel minden gyógyításhoz mindenkor transzcendens erő, energia szükséges, csak az igaz gyógyító, Jézus Krisztus által, őbenne valósíthatjuk meg!

Az elhibázott zsinati állásfoglalás helyett inkább a baj lényegét, a bajból való egyedüli kimenekülést szem előtt tartva és az igazi ökumenét, az egységet keresve, Jézus utolsó szavai - „s íme, én veletek vagyok a világ végezetéig” - miatt megalapozottan reménykedve, sürgetően be kell látnunk, hogy a gyógyításhoz, az új világrend, a „gyógyításvilágrend” megvalósításához szükséges erőt, energiát kizárólag Krisztusban, az ő testévé átváltoztatott kenyérben és a vérévé átváltoztatott borban találhatjuk meg.

■ Kellermayer Miklós egyetemi tanár, emeritus professzor

Megosztott asztalközösség

Az egyház szétszakadozott voltának kétségkívül legszomorúbb jele, és a világ számára a legnagyobb botrány, hogy Krisztus népe nem tud együtt ülni Ura asztalánál. Amit évszázadok nem oldottak meg, azt sajnos nem fogjuk megoldani sem egy kiadósabb zsinati vitában, de egy kemény reagáló levélben sem... Krisztus vállalja az asztalközösséget velünk, de mi nem tudunk egymás mellé leülni és együtt részesedni az örök élet eledeléből, italából, azaz Krisztus testéből és véréből.

Léteznek ökumenikus egységmodellek, többek között a „megbékélt különbözőség” modellje. A fájdalmas helyzeten azonban ez sem változtat: nincs interkommúnió. Lehet azt az álláspontot képviselni (áldott emlékű Dobszay professzor fogalmazta így), hogy csak fájjon az a passzív részvétel a másik úrvacsorái alkalmán - hátha e fájdalomból majd mégis megszületik egyszer a közösség. Lehet másik utat választani, mint a híres bécsi teológusprofesszor (Philipp Harnoncourt) tette, aki az „eucharisztikus böjtöt” választotta: katolikus pap létére nem áldozott, amikor a szent közösségből „kizárt” más felekezetűek is jelen voltak; vállalta, hogy éhezik az örök élet kenyerére.

Egyháztagjaink java része vegyes házasságban él, így sokaknak napi kihívás feldolgozni az ökumené legnagyobb deficitjét, az Úr asztala körüli közösség hiányát.

* * *

Evangélikus tanításunk az úrvacsoráról nem egyezik sem a katolikus, sem pedig a református tantételekkel. Református testvéreinktől döntő módon az választ el bennünket, hogy Lutherrel valljuk a „praesentia realist”, azaz Krisztus valóságos jelenlétét az ostyában és a borban. Katolikus testvéreinktől abban (is) különbözünk, hogy hitünk szerint nem a pap változtatja át az ostyát és a bort Krisztus testévé és vérévé (és mutatja be az áldozatot), hanem maga Krisztus az, aki „konszekrál” Ő mondja ki a döntő mondatot: „Ez az én testem... Ez az én vérem..." Mi neki hiszünk! Hogy mindez miként történik, azt sem a teológia, sem a filozófia eszközeivel nem akarjuk és nem tudjuk megmagyarázni Ha Krisztus mondja, hisszük!

* # *

Az egyházújulás idején reformátor eleink igencsak harci helyzetben fogalmazták meg hitvallásaikat. Harci helyzetben pedig keményen, sarkosan fogalmaz az ember. Ott akkor arra volt szükség, hogy meghúzzák az éles elválasztóvonalat. A reformáció ugyanis Isten felkiáltójele volt egy olyan egyházban, amely igencsak megújulásra szorult.

Fél évezred különélés után, a 20. század („az ökumené százada”) óta azt keressük, ami összeköt. Nem emberi igyekezetként, hanem krisztusi mandátumként. A krisztusi parancsnak engedelmeskedve - „mindnyájan egy(ek) legyenek, hogy elhiggye a világ..!’ (Jn

17,21) - az építő, közösségteremtő út szavait keressük, használjuk. Ez nem a különbségek elkenése, hanem a Krisztusban adott egység nyugtázása.

Még hosszú-hosszú út vezet a „földön küzdő” egyház számára addig a pontig, ahol megvalósulhat a teljes asztalközösség. Hogy megéljük-e, nem tudhatjuk, de tennünk kell érte. (Odaát, az Isten országában már nem lesznek elválasztóvonalak, s a királyi menyegzőre megterítve vár az asztal. A meghívó már megérkezett, jaj, el ne játsszuk ellenségeskedő, kirekesztő gondolkodásunkkal, életvitelünkkel!)

Az evangélikus egyház hitéből fakadóan nyitott úrvacsorái közösségben él, s mivel minket is az egyház Ura lát vendégül asztalánál, a meghívót továbbadjuk - felekezetre való tekintet nélkül - mindazoknak, akik valóban Krisztussal akarnak találkozni.

(Örülünk is annak, hogy a református testvérekkel - sajátos magyar módon, a Nagygeresdi Egyezmény után hol papírforma szerint érvényesen, hol pedig a felmondás ellenére is természetes hagyományként működőén - a tanításbeli különbség ellenére él az úrvacsorái közösség. Ez egész Európában gyakorlattá vált a leuenbergi egyezmény nyomán.)

* * #

Református testvéreink a számukra létmeghatározó hitvallási iratuk új fordítása kapcsán kerültek nem könnyű döntési helyzetbe zsinatuk legutóbbi ülésén. Az alapvető kérdés az volt, hogy a krisztusi egységet nem építő, a 16. századi katolicizmust megbélyegző kifejezést - amely mellesleg az eredeti, első kiadás szövegében nem is szerepelt - megtartsák-e, vagy a határozott hangot kevésbé bántóra tompítsák.

Hogy mennyire bántó e megfogalmazás a hitét életével megpecsételő katolikus embernek, azt jól mutatja, ahogyan Kellermayer professzor reagált (írása e cikkünk fölött). Úgy érezhette, hogy a számára legszentebb ajándékot - amelyben Krisztus önmagát ajándékozza nekünk - bélyegezték meg a legkeményebb ítélettel: bálványimádás.

A református egyház nyitottságra való készségét keresztülhúzta az a konzervatív felfogás és vonal, amely inkább ragaszkodott a tradícióhoz, mintsem próbálta volna a Heidelbergi káté szavainak friss fordítását olyan szellemi-lelki folytatást jelentő lábjegyzettel értelmezni, amely a megbékélés irányába hat, és a Krisztusban való közösséget keresné.

A Magyarországi Református Egyház Zsinatának döntése azonban csak részeseménye volt annak a folyamatnak, amelyet (a világ magyar reformátusságát összefogó) Magyar Református Egyház Generális Konventjének tárgyalása és döntéshozatala tesz majd teljessé - reménységem szerint más eredménnyel.

Addig is fontos és szükséges foglalkoznunk az úrvacsora kérdésével. Ezen a téren nekünk, protestánsoknak amúgy is évszázados deficitünk van...

Fontos azonban az is, hogy megpróbáljunk úgy beszélni, fogalmazni, hogy a másikat az ne bántsa, és a dialógust, a közös út keresését el ne lehetetlenítse. Ne bélyegezzük az általunk nem elfogadható gyakorlatot „bálványimádásnak”, mert bár lehet, hogy legjobb meggyőződésünk szerint hibásnak látjuk az utat, de azért itt is igaz, hogy töredékes az ismeretünk. De ne ismételgessük a másik oldalon azt a kifejezést - esetünkben a Bibliában elő sem forduló átváltoztatást -, amely egy másik felekezetben, egy másik vallási és lelki kultúrában irritáló, de legalábbis zavaró.

Mi, protestánsok ugyanis - a Szentírás alapján - nem beszélünk átváltoztatásról, hiszen ez a nagy titok emberi magyarázata, amely a kereszténység egy részében nem ejfogadható.

Krisztus teremtő igéje teszi azt a csodát, hogy a kenyérben Krisztus testét, a borban Krisztus vérét vesszük magunkhoz. Ez a Szentlélek munkája - ezért hívjuk a Szentleiket (epiklézis), hogy újra megszülessen az első karácsony csodája: az Ige testet öltött.

Ez válik valósággá az úrvacsorában is: Krisztus hús-vér valósággá válik számunkra. Nem azért, mert átváltoztatjuk, hanem azért, mert a kenyérben és a borban ő maga van jelen.

A múlandó életű világnak és a töredékes életű embernek arra van szüksége, hogy a látszatélet helyett a valódi élet részesévé váljék. Azaz ne a gonosz, ne is a világ lelke, hanem Krisztus lakjék bennünk. Krisztus pedig éppen az igében és a szentségekben - így az úrvacsorában - részesít önmagában. Jogosan idézte Kellermayer professzor János evangéliumának egyik

kulcsmondatát:....ha nem eszitek az

Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek’.’ (Jn 6,53)

Mivel azonban nem tudunk együtt ülni Krisztus asztalánál, gyenge, sokszor hiteltelen a tanúságtételünk. Az egyház jövője annak is függvénye, hogy visszatalálunk-e Krisztushoz, és tanítványi közösségben együtt tudunk-e hálatelt szívvel (eucharisztia) táplálkozni az élet kenyeréből.

Minden döntés, minden zsinati tárgyalás, közösségi életmegnyilvánulás erről kellene, hogy szóljon az egyházban: együtt közelebb Krisztushoz.

Ne feledjük az aktuálisan nekünk, tanítványoknak szóló történetet! A feltámadott Jézus megállt közöttük, és ezt mondta: „Békesség néktek!”

■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)

A szerző evangélikus lelkész, az EvÉlet Régi-új liturgikus sarok című rovatának vezetője