Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-19 / 33-34. szám
TO 41 2012. augusztus 19-26. FÓKUSZ' r > :r _ T Evangélikus Élet Serkenj fel, aki aluszol! Zászkaliczky Pál (1905-1962) - mozaikok egy előadásból ► Halálának ötvenedik évfordulója alkalmából adózunk Zászkaliczky Pál evangélikus lelkész emlékének, akinek portréját - a lelkészi szolgálatban nyomdokába lépett - fia rajzolta meg még 2010-ben az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) felkérésére. A magyar evangélikus ébredés kiemelkedő egyéniségei a 20. században című előadás-sorozat portréi utóbb könyv alakban is megjelentek. (A kötet „Serkenj fel, aki aluszol!” címmel látott napvilágot.) Az alábbiakban - kérésünkre - az ebben is olvasható előadás rövidített változatát küldte el szerkesztőségünknek a szerző. Az előttünk járt ébresztő igehirdetők életéről és munkásságáról szóló sorozatban édesapámról kellett szólnom. Örömmel tettem, hiszen adósa vagyok neki, ám sokkal inkább Urunknak köszönhetem, hogy édesapám egyszerre volt szigorú és szerető apa s ugyanakkor áldott igehirdető, akinek szolgálatából erősödhettem családunk tagjaival együtt. * * Ht Zászkaliczky Pál Rádon született 1905. december 20-án földművescsaládban. Az ötödik elemit befejezve Vácott, majd Aszódon járt gimnáziumba. A soproni teológia elvégzése után D. Raffay Sándor püspök szentelte lelkésszé Budapesten 1930. február 4-én. Békéscsabán és Budapest-Fasorban volt segédlelkész, Pitvaroson helyettes, közben egy éven át Helsinkiben ösztöndíjas. 1934. augusztus 26-tól 1962. augusztus 6-án bekövetkezett haláláig a fóti gyülekezet lelkészeként szolgált. 1939-ben alapította a fóti Jungmann Irma Árvaházat, 1947-ben a fóti Mandák Mária Belmissziói Otthont. Közben 1940-től 1950-ig a Pestmegyei Evangélikus Felső Egyházmegye esperese volt, 1957/58- ban néhány hónapon át a Déli Egyházkerület püspökhelyettese. Az 1950 márciusában tartott országos közgyűlés határozatai ellen benyújtott petíció egyik aláírója, az aláírók megbízottja volt, ezért állásából több mint fél évre felfüggesztették, így a két idősebb fiát nem konfirmálhatta... Az árvaház épületét államosították, a Mandák-otthonból „közegyházi érdekből” kitiltották őt. 1954 januárjában takarékosságra való hivatkozással visszavonták a Magyar Bibliatanács Ószövetségi Szakbizottságában 1948-tól végzett fordító munkára szóló megbízatását. A Mandák-villát a tulajdonos, Mandák Mária eredetileg családunkra szándékozott örökíteni, ezt azonban szüléink nem fogadták el. így válhatott hitmélyítő konferenciák, téli tanfolyamok helyszínévé, s lett egyházunk kántorképzésének áldott otthona a mai napig. * ® * A Gáncs Aladár által alapított Baráti Mozgalom tagjaként 1939-1960 között negyvenhét gyülekezeti evangélizációt végzett, valamint számos konferencia reggeli vagy esti evangélizációs sorozatain szolgált Tahiban és Gyenesdiáson, Piliscsabán és Foton; ezek között kilenc lelkészevangélizáció volt. Ezeken túl még száznál több elvégzett vendég-igehirdetési, illetve -előadási alkalmat tartunk számon, s ezekben benne sincsenek az esperesi feladatokhoz tartozó hivatalos alkalmak prédikációi. Otthoni gyülekezetében minden vasárnapra három igehirdetéssel kellett készülnie... Legyen áldott Urunk, hogy az evangélizátor-igehirdető bírta lelki-szellemi erővel! Munkásságának bemutatásához mintegy kétszázötven, szóról szóra leírt igehirdetés, egy lelkészevangélizáció és két gyülekezeti evangélizáció szövege s több száz részletes vázlat áll rendelkezésemre. Igehirdetései a Szentlélek segítségül hívásával a szószéken kapták meg végső formájukat. Sokak véleménye szerint sodró erejű prédikációiból valami utánozhatatlan paraszti őserő, biblikus beágyazottság és sziklaszilárd meggyőződés sugárzott, s hiszem, hogy a Lélek jelenléte miatt nem lehetett nem figyelni rá. * # * * A rádi családi otthonból Zászkaliczky Pál a családi és a gyülekezeti kegyesség élő kapcsolatát hozta magával. A kis filia az esztendő számos vasárnapján nem kapott lelkészi szolgálatot, az istentiszteleten az anyai nagyapa, később pedig az édesapa olvasta fel az esedékes igehirdetést Luther posztilláskötetéből. Édesanyja már születése előtt is imádkozott érte, papnak szánta. Nem lehetett eléggé hálás az édesanyai szeretetért, pedig gyermekkorában nagyon megbántotta. Többször elmondta, hogy egy alkalommal kiverte az édesanyja kezéből a feléje nyújtott kenyeret, s elfutott. Ezt a példát egy alkalommal így folytatta: „Tudjátok, annál rettenetesebb nincs, mint amikor Isten kitárja szíve minden szeretetét, s mi ostobaságból leverjük, amit szeretetből elénk tett..." Bizonyára jó irányba terelgették a piarista pap tanárok, s ők javasolták, hogy a Sopronba készülő gimnazista az utolsó osztályt már evangélikus gimnáziumban végezze. A gimnáziumnál jelentősebb a soproni teológia szerepe. A lutheri teológiára tudós professzorok sora tanította, ám a legnagyobb hatást bizonyára Deák János professzor gyakorolta rá, aki nemcsak a héber nyelv s az ószövetségi tudományok tanulására biztatta, de evangéliumi lelkületével hitét is formálta. Az ébresztő igehirdetéssel az egyesztendős finn tanulmányúton ismerkedett meg. A finn egyház ébredési mozgalmai közül 2 felébredtek mozgalma lett számára a legfontosabb, példájukból megtanulta, hogy „hirdetni kell a naponkénti bűnbánatot és a bűn elleni szakadatlan harcot”. Kis könyvet írt Malmivaara Vilmosról is, aki nemcsak „erős fegyver volt Isten kezében az egyházi munkában, (de) fáklyaként égett a finn haza ügyéért is”. Érte is az édesanyja imádkozott, hogy a kis Viliből olyan pap legyen, mint az édesapja volt, aki „felemelte a gyávákat és eltikkadtakat, és vitte erővel és hatalommal Krisztushoz. És az emberek sírtak az örömtől, hogy az út nyitva, hogy az irgalom nagyobb, mint az ítélet, hogy minden azoknak a tulajdona lehet, akiknek semmijük sem volt.” # * * A kérdés az, hogy a gyülekezeti igehirdetés és az evangélizáció két feladat-e vagy egy. Tapasztaltam, hogy édesapám szolgálatában ugyanaz a tartalom szólalt meg mindenütt, nem volt különbség egy fóti vasárnap és egy másik, nagyobb létszámú gyülekezetben vagy konferencián végzett szolgálata között. Hitre, megtérésre, életújulásra - egyszóval Krisztus Jézushoz - hívta hallgatóit személyesen és közvetlenül mindenütt. Az evangélizáció céljáról így szólt ő maga: „Valljuk és hisszük, hogy... egyházunk evangélizációs mozgalmának célja (...) az egyház megmerevedett keretei között elaludt egyháztagok felébresztése, az élő Krisztushoz való odavezetése és rajta keresztül az egyház megújítása”. Sokszor beszélt örömmel arról, hogy a finn evangélikusok mind a négy ébredési mozgalma megmaradt az egyház keretei között, erősítve és megújítva az egyházat. • * * Az általa felhasznált evangélizációs sorozatok alapigéi között találjuk Jónás könyvét, a bűnös asszony, a tíz leprás, Zákeus és Tamás történetét. A példázatok közül a bolond gazdag, illetve a tékozló fiú példázata szerepel. Egy-egy történet eseményei felosztódnak az evangélizációs hét egyes estéin, a történet vagy a példázat szereplője megy a maga útján, útja az evangélizáció során egyszer csak az igehirdető és az igehallgató útja is lesz, s a Lélek által megteremtett szent egyidejűség során kudarcaiban a magunk kudarcaira ismerünk, bűnbánata bennünket is bűnbánatra késztet, s vele együtt mi magunk is elfogadjuk Istenünk bocsánatát a Krisztusban. * * * Az evangélizációs igehirdetés folytatta a reformáció gyakorlatát, amely egyrészt „először a törvényt hirdette, és amikor összetörtek a kemény szívek, kétségbeestek önmaguk fölött, akkor hangzott fel az evangélium a szorongatott, rettegő lelkiismeretek vigasztalására. Ezt a sorrendet vette át a pietizmus és a modern evangélizálás is... Másrészt: (a reformáció) elsősorban örömhírként hirdeti az evangéliumot, s a bűnbocsánat csodáján, a keresztség felfoghatatlan nagy ajándékán épül fel az egész üzenet. Isten kegyelme elibénk jön, ingyen való módon új életet adott már nekünk.” Ezután, ennek alapján mutatja fel bűnösségünket (s tegyük hozzá: mulasztásaink sorát!), mint ami nemcsak idegen, de ellenséges Istentől kapott életünkkel...” (Urbán Ernő) Zászkaliczky Pál evangélizációs szolgálataiban gyakrabban járta az első utat, ám nem volt idegen számára a második sem. Az elsőre az aranyborjú története alapján mondott igehirdetésében találunk példát. Áron bűne az volt, hogy „az élő Istent saját tetszése, ízlése, vágyai és ösztönei szerint formálta... A Biblia istenképe a bűnt gyűlölő, szigorú és szent, igaz, de kegyelmes bűnbocsátó Isten. Ehelyett... formálunk magunknak egy jóságos mennyei öregurat, aki a mi egyéni életünk kisded dolgaival mit sem törődik... Ám akinek formálható Istene van, annak a hite is formálható. Az ilyen hitből eltűnik a bűn ismerete is, s a bűntudat is...” Ezzel szemben Isten formálja az embert, s odakészteti az egyetlen igaz szentélyhez, a Golgotához, ahol felragyog a kereszt titka... Sehol sem tombol a bűn ereje úgy, mint a kereszten, de sehol sem gyakorol olyan nagy kegyelmet az Isten, mint a kereszten!” A második útra példa lehet a 95. zsoltár alapján elmondott igehirdetése. Először meghirdeti Isten kegyelmét, utolérhetetlen szeretetét. „Az Isten hatalmas, mindenkiről gondot viselő Isten, hulljunk hát térdre előtte!... Az Isten önmagát a gyermekei előtt kijelentő Isten, hulljunk hát térdre előtte!... Ám az Isten minden emberi magatartást megítélő Isten is, hulljunk hát térdre előtte!” A befejező gondolat: „Sokszor mondjuk csodának azt, ha egy kemény szív meglágyul, és megnyílik az Isten előtt. Minden megtérés csoda... Ám az még nagyobb csoda, ha... az Isten szól, s a szív zárva marad...” * * # Zászkaliczky Pál a legritkább esetben beszélt általánosságban a bűnről, mindig csak a textusban megnevezettről szólt, de sokkal inkább az emberi bűn gyökeréről, a hitetlenségről, amely végül is az első parancsolat semmibevétele. A bolond gazdag példázata alapján sem mondta ki, hogy a gazdag bűnös. Arról beszélt, hogy a gazdag mindennel számolt, de nem számolt az Istennel... A gazdag tehát az énközpontú ember, aki valakit vagy valamit állít az Isten helyére, az élete első helyére. Az „egyél-igyál, gyönyörködjél” biztatás „eltévesztett biztatás”, a gyomoremberek világnézete, „akik csak a testi életre építenek, akik a lelkűket is testiekkel biztatják... Pedig a test bűneiért a lélek is, az egész ember jut kárhozatra!” * * * A kegyelem hirdetése éppoly konkrét, mint a bűnről szóló beszéd, rendszerint a textus szavaiból, mondanivalójából következett. A nagy vacsoráról szóló példázat alapján hangzott evangélizáció során ezt mondta: „Isten vár, mindnyájunkat várja... A legcsodálatosabb valóság, hogy Isten terített asztalánál van hely! Van hely! Ez a rövid két szó a teljes evangélium!” * * # Zászkaliczky Pál számára az ószövetségi textus használata magától értődő volt, különösen a lelkészevangélizációk alkalmából nyúlt az Ószövetséghez. („Az Ószövetség papjai: Áron, Nádáb, Abihu, Éli, Sámuel” - „Az Ószövetség evangélistája: Hóseás”) A Szentírás lutheránus használata című dolgozatában Lutherre hivatkozik, akinek számára a Biblia „a kegyelem kijelentője” „a hit szülőanyja" „istengyermeki mivoltunk eszközlője” amelynek közepében Krisztus áll. Az igazi szent könyvek mind róla prédikálnak, és a zsinórmértékük: beszélnek-e s milyen mértékben Krisztusról. Luther álláspontja megegyezik az apostolokéval, gondoljunk csak Fülöpre, aki a szerecsen komornyik kérésére Ézs 53-ból olvasott textusból „kiindulva hirdette neki Jézust". Ebből következik, hogy az ószövetségi alapige megszólaltatása után magától értetődően lép át az igehirdető a kapcsolódó újszövetségi mondanivaló hirdetésébe, amikor az több, mint az alapige mondanivalója, amikor az „új” betölti, kiteljesíti, sőt meggazdagítja az „ót”, vagy éppen Jézus nyomán túllép rajta, netán elveti. # * * Az evangélikus evangélizációnak jelentős kérdése volt a következő: van-e létjogosultsága az úgynevezett nevelési keresztyénségnek, a keresztyénségbe beleszületett ember éles fordulat nélkül is eljut-e az őszinte bűnbánatig, a Krisztusban bizakodó bűnbocsánatig, üdvössége bizonyosságáig s az új életig, vagy sem. Ehhez a vitához szólt hozzá Zászkaliczky Pál Az ébredési és nevelési keresztyénség című írásával (Belmissziói munkaprogram, 1948). Ebben az írásában elismeri mindkét keresztyén életforma igazságait, de bemutatja mindkettő kísértéseit is. A cikk konklúziója: mindkét csoportnak hirdetni kell a megtérésre szólító evangéliumot. S önmagában „sem a nevelési, sem az ébredési keresztyénség nem biztosítja az üdvösséget, mert az üdvösségnek egyetlen alapja van: az élő hittel elfogadott bűnbocsátó kegyelem”. Lehetek-e én, vagy lehet-e bárki közöttünk olyan „veterán” Krisztus-hívő keresztyén, akinek számára már aktualitását veszítette az evangélium hirdetésében felkínált kegyelem? S ha „iustus" vagyok is már, azaz Istentől megigazított és a bűn álmából felébredt „igaz”, mégis „peccator” is maradok, holtig Urunk kegyelmére szoruló bűnös. Áldott legyen az Úr, hogy bűnbo: csátó és új életre erőt adó kegyelmét nem vonja meg egyikünktől sem! ■ Id. Zászkaliczky Pál
