Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-08-19 / 33-34. szám

Evangélikus Élet KÖZELKÉP 2012. augusztus 19-26. » 7 Akit a lelkiismerete nem hagyott nyugodni Interjú Szilas Attila nyugalmazott lelkésszel ► Előfizetőink előtt bizonyára nem ismeretlen Szilas Attila neve. A világot látott nyugalma­zott lelkész időről időre vitára késztető (nemegyszer provo­katív) „levéllel” lepi meg szer­kesztőségünket, illetőleg tiszteli meg egyházunk hetilapjának olvasóit...- 1935-ben születtem Budapesten. A Hűvösvölgyben nőttem fel, ott töltöttem a fiatalkoromat. Sőt teoló­gus is ott lehettem, mert az intéz­mény akkor abban az épületben mű­ködött, ahol most a Hűvösvölgyi Gyermekotthon. A forradalom ide­jén harmadéves teológus voltam. Hárman voltunk a teológián, akik többször beszélgettünk arról, hogy külföldön szeretnénk tanulni. Ami­kor megnyílt a határ, éltünk a lehe­tőséggel. .. Később aztán egyik társam sem lett lelkész, más hivatást válasz­tottak. Ausztriában megkerestük Szépfalusi István lelkészt, aki akkor már szervezte a menekültek között a lelkigondozói szolgálatot. Engem már másnap el is küldött az egyik tá­borba, hogy ott tanácsadó, szó sze­rint lelkipásztor és hitoktató legyek, valamint vasárnaponként tartsak is­tentiszteleteket.- Ha jól tudom, Ausztráliát is megjárta.- A csúcspontja kétségkívül az volt ennek a szolgálatnak, amikor 1957 nyarán kétszer is Ausztráliába kísér­tem kivándorló csoportot mint hajó­lelkész. Négy hétig tartott az út. A gyerekeknek mindennap tartottam hittanórát, vasárnaponként pedig mindenkinek istentiszteletet. Mivel tudtam egy kicsit angolul, azt is ta­nítottam. Különben pedig beszél­gettem a kivándorlókkal, lelkigondo­zást folytattam. Akkor az emberek még nagyon fogékonyak voltak erre. Az első úton sok gyerek jött hittan­ra, sokat beszélgettünk, és szinte mindenki részt vett az istentisztele­teken. Egy nagyon kényelmetlen amerikai csapatszállító hajón, a fedél­zet alatt hat emelet mélységben lak­tak az emberek. A körülmények bor­­zasztóak voltak, de mindenki örült.- Hazafelé is hajón jött?- Az első útról repülővel tértem vissza, elég kalandos úton. Előbb Szingapúrba, onnan Saigonba reptet­tek. Vietnam a háború küszöbén állt. Saigonban kiraktak bennünket a repülőből, mert francia menekül­tek jöttek vele vissza Európába. Há­rom napig teljes bizonytalanságban voltam, végül egy másik géppel visszatérhettem Angliába, ahonnan azután vonattal utaztam Ausztriába. Ott azzal fogadtak, hogy megint van egy transzport. Eredetileg Szigeti Sándor indult volna velük, de ő in­kább Svédországba ment tanulni. Újra nekivágtam hát, de most már egy turistahajón szolgáltam. Itt az emberek már nem voltak nagyon fo­gékonyak Isten igéjére és a vigaszta­lásra, mert kényelmes hajón utaztak. A bárban üldögéltek, táncoltak, be­szélgettek. Azért megtartottam a hittanórákat, istentiszteleteket keve­sebb résztvevővel. Ez alkalommal ugyanazzal a hajóval jöttem vissza hazatérő dánokkal, görögökkel, ola­szokkal, németekkel. Ők a világhábo­rú után emigráltak, de vagy honvá­gyuk volt, vagy nem jött be a számí­tásuk.- Gondolom, ezután már Ön is visszakívánkozott az iskolapadba...- Amikor visszaértem, kértem ösztöndíjat Németországba, Heidel­­bergbe. A külföldön élő evangélikus lelkészek minden évben tartottak egy összejövetelt. Lelkészi munkakö­zösségünk vezetője Vajta Vilmos volt. Ő akkoriban a Lutheránus Vi­lágszövetségben dolgozott a teológi­ai osztályon, és próbálta úgy elhelyez­ni az újonnan jöttékét, hogy minden országban legyen magyar evangéli­kus lelkész. Csodálkoztam, amikor 1957 novemberében Dániába kül­dött, hiszen egyáltalán nem tudtam dánul.- Dániában hogyan fogadták?- Egy lelkészcsalád ajánlott fel ne­kem egy szobát Koppenhága külvá­rosában. Bementem az egyetemre, ahol rögtön nekiláttam a görög és a héber tanulásának, mert ezekkel a nyelvekkel már otthon is foglalkoz­tam. Májusban le is vizsgáztam mind a kettőből. A dán diákokkal ne­héz volt kapcsolatot teremteni. Nem tudták, hogyan kell beszélni egy magyarral. Mit mondjanak neki? Merjék kérdezni a forradalomról? Vagy a családjáról? Hátha kínos ne­kem. Aztán jobb lett a helyzet, ami­kor a dán családtól kollégiumba ke­rültem. Öt évig tanultam Dániában. Ott nem volt kötött órarend, mint ná­lunk. Megkérdezték, hogy mit aka­rok tanulni. Az egyik professzor, aki a vatikáni zsinaton az evangélikuso­kat képviselte, megkérdezte, nem lennék-e az asszisztense. De én lel­kész akartam lenni, nem tudós. Ar­ra gondoltam, kimegyek Ausztráliá­ba, hiszen az ottaniaknak megígér­tem, hogy lelkész leszek. Akkori­ban Bernhardt Béla volt Sydneyben a lelkész. Ő is sürgetett, hogy gyor­san fejezzem be a teológiát, és legyek az utódja.- És így történt?- Nem. 1963-ban szenteltek lel­késszé. Három lelkész mellé osztot­tak be segédlelkésznek egy huszon­ötezer lelkes, Koppenhága melletti gyülekezetbe. Ez idő tájt egyszer Pósfay György jött látogatóba Vene­zuelából, és elmondta, hogy szeret­ne egy évet tanulni, de nincs helyet­tese. Megkérdezte, nem lenne-e ked­vem kisegíteni. Rögtön megbeszél­tük, hogy egy év múlva elutazom, és helyettesíteni fogom, míg ő tanul. Legidősebb fiam egyéves volt ek­kor. így indultunk el hajóval Venezu­elába, Caracasba. Ott egy nagyon jól szervezett ma­gyar gyülekezetét találtam. Önfenn­tartó egyházközségként működtek. Az emberek tudták, hogy ha egyhá­zat akarnak, akkor azt nekik kell fönntartani. Állami segítség amúgy sem volt. Nagyon szerettem azt az egy évet, amelyet ott töltöttünk, sok mindent tanultam. Jó volt magyarok között szolgálni. Amikor Pósfay György visszajött, visszatértünk Dá­niába. A korábbi gyülekezetem hívott meg „harmadlelkésznek”.- És kezdődött minden elölről?- Öt évig, 1965 és 1970 között csi­náltam, amit kellett, amit elvártak tő­lem. És közben rájöttem, hogy ez így nekem nem megy. Lelkésztalálkozó­inkon, ahol a külföldön szolgáló ma­gyar lelkészek összejöttek, a ma­gyarországi helyzetről is beszélget­tünk. Szépfalusi István mindent tu­dott Magyarországról. És én mindig arra gondoltam, hogy odahaza mi­lyen nehéz körülmények között élnek a lelkészek, itt, Dániában meg min­denkinek jó dolga van. Az egyháznak is jó dolga van. Miközben az embe­rek nem nagyon törődnek Istennel, az egyházzal. Mindenki keresztény - sőt evangélikus -, de közben senki sem veszi komolyan a hitéletet. Meg­keresztelem a gyerekeket, aztán so­ha többé nem látom a szülőket. Konfirmáció után a gyerekeket sem látom többé a templomban. És ki­­mondtam, hogy ez így nem mehet to­vább. Arra gondoltam, beleteszek a gyülekezeti értesítőbe egy „kilépési nyilatkozatot". Fölé írom: „Mivel úgysem jön soha a templomba, ki is Emil Attila Knuth, alias Szilas Attila léphet az egyházból. így megspórol­ja az egyházi adót. Töltse ki, és adja át a lelkészének!” Meg is jelent a gyü­lekezeti lapban.- Ehhez azért kellett bátorság...- Mit mondjak, volt is nagy felhá­borodás. Jöttek újságírók, jött a rádió, a tévé. Megrohantak, és azt kérdez­ték: hogy gondolom, hogy magyar lé­temre ilyen változást akarok a dán egyházban? Számomra ez lelkiis­mereti kérdés volt. Aki egyháztag, az legyen egyháztag. Aki nem foglalko­zik az egyházzal, az ne legyen az. Ezt nem nagyon értették, mert Dániában az volt a tradíció, hogy mindenki tag­ja a népegyháznak. Hárman-négyen töltötték ki a kilépési nyilatkozatot. Többen viszont odaírták a lapra a vé­leményüket, hogy jövök én ehhez, mit képzelek. „Mi tudjuk, mit jelent kereszténynek lenni, a magyarok ne jöjjenek ide tanítani.”- És mi lett ennek a dolognak a kö­vetkezménye?- Például az, hogy a fiatalok is fel­figyeltek rám. Ez a pap mond vala­mit! A megjelent nyilatkozat nyo­mán elkezdtek jönni a fiatalok. Egy ifjúsági bibliakör is alakult, amely­ben alaposan végigbeszéltük, mit le­hetne csinálni „ezzel az egyházzal”. Valamelyik fiú azt mondta, hogy zárjuk be a templomot, és akkor rög­tön fognak járni az emberek. Ami­kor a vasárnapi textus az volt, hogy a pásztor otthagyja a kilencvenkilen­cet, és elmegy az egy elveszett bárá­nyért, bezártuk a templomot, és kiírtuk, hogy most elmentünk a ki­lencvenkilenc elveszett bárányért. Mert most egy bárány van a temp­lomban, és a többi az elveszett. Le­mentünk a piactérre, és elmondtuk, hogy hiányoztok... Persze feljelen­tettek, hogy nem tartottam meg az istentiszteletet. A püspök szerencsé­re megértette, hogy miért csináltuk. Azt mondta, nagyon jó a gondolat, az igyekezet, de ilyet mégse lehet tenni. Megígértem neki, hogy ezután rendben lesz minden. Végül fél év múlva - lelkiismereti okból - én lép­tem ki az egyházból.- Tehát a lelkiismerete mégsem hagyta nyugodni. Mi történt ezután?- 1971-ben lehetőségem nyílt újra Caracasban szolgálni, ahonnan Pós­fay György elment. De tele volt a fe­jem a dániai küzdelmekkel. Azokat valahogy Venezuelában akartam megvívni, ami viszont lehetetlen volt. Sok butaságot csináltam, mert ott is élére állítottam a dolgokat. Nem maradtam tovább fél évnél. Visszajöttem Dániába, és a felesé­gemmel együtt arra a meggyőző­désre jutottunk, hogy elköltözünk vi­dékre. Találtunk egy kis régi, tenger­parti halászházat, azt kibéreltük. A fe­leségem tanított a szomszéd faluban, én pedig erdész voltam: fát vágtam, mogyoróültetvényt gondoztam. Ké­sőbb két másik fiatal család is elha­tározta, hogy mellénk költözik. Ala­pítunk egy közösséget, távol a világ zajától. Ez nyolc évig, 1980-ig tartott. Különböző programokat szervez­tünk. Arra gondoltunk, hogy a koló­niánk olyan hely lesz, ahová a város­ban megfáradt emberek visszavonul­hatnak, és másképpen élhetnek. Sok vendégünk és látogatónk is volt, akik élvezték azt, hogy nálunk kicsit a természetben lehetnek.- Nem hiányzott a lelkészi szol­gálat?- De. Sokszor gondoltam arra, hogy itt vagyok, erdész vagyok, fát vágok, élvezem a tenger közelségét, horgászok - de mi lesz a lelkészi szol­gálattal? A városban volt egy kis re­formátus gyülekezet. A lelkészük éppen nyugdíjba ment. Amikor meg­tudták, hogy ott lakom a környéken, megkértek, legyek a lelkészük. Dáni­ában szervezetten nincs református egyház. A tagok neveiből derült ki, hogy a hugenották leszármazottai, akik még az 1600-as évek végén me­nekültek Dániába. Azt mondták, én magyar vagyok, nálunk sok a refor­mátus... Nagyon megszerettem őket. Ez nem a népegyház volt, hanem mindenki a saját erejéből igyekezett fenntartani a közösséget és részt venni a gyülekezet életében. Valahogy hasonlított az akkori magyarországi helyzethez. így lettem ott lelkész. Volt egy kis iskolájuk, abban is elkezdtem tanítani, sőt idővel a vezetője lettem.- Tehát sínre került az élete, nem volt több lelkiismereti kérdés...- Nem egészen. Akkoriban sok probléma adódott a házasságom­ban. Teológiai viták voltak köztünk a feleségemmel. Később elváltunk. Ő lelkész lett, én Koppenhágába költöz­tem, és újra megnősültem. Akkor már nem volt lehetőségem visszatér­ni a dán népegyházba. Rengeteg ál­lást megpályáztam, de amikor olvas­ták a nevemet - köszönték, nem kér­tek belőlem. Arra gondoltam, ha ennyire haragszanak a „Szilasra”, ak­kor megváltoztatom a nevemet. A nagyanyámat Knuthnak hívták, ami egy jó dán név. És megváltoztattam a nevemet: Emil Attila Knuthnak hív­tak azután. De rögtön átláttak rajtam a pályázatkiírók, mert utánanéztek, hogy ki ez a Knuth. És rájöttek, hogy ez a Szilas Attila. Caracasban vi­szont ismét megüresedett az állás, im­már harmadszor. Levelet írtam nekik, és meghívtak. Nagyon szép éveket töltöttem ott 1983 és 1988 között. Tisztáztam magamban, hogy nem le­het mást csinálni, mint azt, amit a gyülekezet elvár. Venezuelában akkor még elég jó élet és sok magyar volt.- Nem küzdött honvággyal ennyi költözés után?- Én azért többször jöttem Ma­gyarországra nyaralni. Ekkoriban adtam be a hazatelepedési kérelme­met is. A nyolcvanas évek legvégén már érezte az ember, hogy itt valami változás fog történni. 1988 szeptem­berében hazajöttem Budapestre. Édesanyám idős volt. Hívott haza a családi házba, mert már nem bírta egyedül fenntartani. Hazatelepül­tem. Ekkor D. Szebik Imre püspök na­gyon kedvesen megkérdezett, nem akarok-e Budavárban szolgálatot vállalni kisegítő lelkészként. Fize­tést nem kaptam, csak útiköltség-té­rítést. A venezuelai spórolásból él­tem, ott jól fizettek. Nagy igényeim nem voltak. Ez nagyon jó periódusa volt az életemnek. Kellett ahhoz, hogy jobban megismerjem a hazai egyházi viszonyokat. Aztán egy idő­re kimentem Pesthidegkútra, ahol a gyermekkoromat töltöttem, de ott nem talált jó talajra az én működé­sem. Akkor jöttem a Dunántúlra, Tésre, ott 1997-től 2001-ig szolgáltam. Tésről mentem nyugdíjba. Utána Zircen, majd Győrött laktam, jelen­leg Várpalotán élek.- Hogyan összegezné eddigi élet­útját?- Én próbáltam a dolgokat, helyze­teket mindig kívülről is látni. Nem csak úgy, ahogyan azok, akik benne élnek, és mindig ugyanazt teszik. Lá­tom, hogy egyházunkban már gene­rációk óta mindenki ugyanazt csinál­ja, ugyanabban a légkörben nő fel. Ke­vés olyan lelkész van, akinek az apja, nagyapja, bátyja, húga vagy valakije ne lenne lelkész, vagy ne egyházi alkal­mazásban dolgozna. Sokszor kicsit dán szemmel is megítélem a helyze­tet. A tapasztalataim, amelyeket Ve­nezuelában és Dániában is szereztem, mások, mint amit itt látok. Ezért egy kicsit mindig kilógtam a sorból. Dá­niában azért, mert ott mindig a ma­gyar egyházi háttér volt a gondolata­imban, itthon meg a külföldi. De a kettő összehasonlításából mindig adódik valami. Most viszont a kriti­kákat már abba kell hagynom. Addig, amíg az ember maga dönt így... ■ Menyes Gyula

Next

/
Thumbnails
Contents