Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-02-12 / 6. szám
Evangélikus Élet * EVÉLET-IRÁNYTŰ 2012. február 12. » 9 Cl A RÉVFÜLÖPÖN A konferencia előadásainak szerkesztett, rövidített változata ■ Véghelyi Antal A prédikációnak a középkori egyházban két műfaja volt: a sermo (témaprédikáció) és a homília (textus alapján mondott prédikáció). Luther mindkét műfajt művelte. Sermók A Hogyan szemléljük Krisztus szent szenvedését? című, 1519-ben a nagyhét több napján, felosztva elmondott sermóját ebben a körben - azt hiszem - ismertnek feltételezhetjük, hiszen a Magyar Luther Füzetek 6. kötetében magyarul is hozzáférhető. Ebben a sermóban prédikált formában csendülnek fel Luther Heidelbergben két esztendővel korábban megfogalmazott teológiai látásmódjának, a theologia crucisnak legfőbb elemei. Ezt mondja: „Kereszténynek... csak azok nevezhetők joggal, akiket Krisztus neve és élete megragadott és belevont az ő életébe, miként Szent Pál mondja Galata 5,24-ben: »Akik Krisztuséi, azok Krisztussal együtt megfeszítették testüket annak minden kívánságával együtt.« Mert Krisztus szenvedését nem szavakkal és jelképesen, hanem valóságosan kell átélni...” Hasonlóan ismertnek feltételezhetjük a Magyar Luther Füzetek 3. kötetében Nyolc böjti prédikáció Wittenberg népének címen magyarul is megjelent, úgynevezett Invocavit prédikációkat, amelyeket Luther 1522-ben, a böjt első hetében Karlstadt kép- és szoborromboló tevékenységének megfékezésére mondott el. Ezekben fejti ki Luther talán első ízben az üdvösség szempontjából adiaforon - magyarul közömbös - dolgokról vallott nézetét: amit Isten igéje nem ír elő, azt kötelező érvénnyel senki nem parancsolhatja meg, és amit Isten igéje nem tilt, azt ember sem tilthatja meg. Az oltárról, a képekről, a szobrokról Isten igéje nem rendelkezik, tehát használatukat vagy mellőzésüket szabadon kell hagyni. Sajnálatos módon sok félreértés forrása lett, hogy a pénteki sermóban Luther ebben a keretben beszél az úrvacsoráról. De nem az úrvacsorát sorolja az üdvösség szempontjából adiaforon dolgok közé, mint ahogyan ezt többen próbálják belemagyarázni szavaiba, hanem azt, hogy mikor él valaki a szentséggel. Az ellen tiltakozik, hogy a pápa a húsvéti időben való gyónást és úrvacsoravételt parancsba adja. Azzal érvel, hogy az ember hitének ereje ingadozó. Az úrvacsorát üdvösségünkre pedig csak erős hittel vehetjük. „...Bizony nincs mindegyikünknek ilyen hite; bárcsak adná Isten, hogy minden tizedik embernek ilyen hite volna. Nézzétek, ilyen tiszta, túláraA prédikáló Luther dó kincse, amilyennel Isten az ő kegyelméből elárasztott minket, nem lehet akárkinek, csak olyanoknak, akik megkísértetnek, történjék az testiekben vagy lelkiekben; testileg üldöztetés által, lelkiekben a lelkiismeret csüggedése miatt, kívülről vagy belülről az ördög által, aki akárhányszor megtölti a szívedet gyengeséggel, félelemmel és csüggedéssel úgy, hogy már azt sem tudod, hányadán állsz Istennel, s bűneidet az orrod alá dörgöli. És mégis egyedül az ilyen félelemtől görcsbe rándult, remegő szívben akar Isten lakni, ahogyan azt Ézs 66,2-ben mondja. (...) Az olyan ember, aki nem ilyen lelkiállapotban van, tartózkodjék egy ideig ettől a szentségtől, mert ez az étek nem kívánkozik jóllakott és dugig telt szívekbe, s ha mégis oda kerül, hát megfekszi azt. Ha tehát a lelkiismeret ilyen szorongattatását és csüggeteg szívünk buta esendőségét éreznénk, akkor lépnénk teljes alázattal és tisztelettel az oltár elé, s nem pedig se szó, se beszéd, minden alázat és istenfélelem nélkül. Ilyenféleképpen hát nem érezzük magunkat mindig erre indítva... Ezért a legjobb dolguk azoknak van, akikre a halál és az ördög kísértve támad szüntelen, és nekik adatik a legkényelmesebb módon, hogy erős hittel higgyenek...” Luthernak még három másik sermója is elérhető magyar nyelven, a Magyar Luther Füzetek 4. kötetében: a bűnbánatról, a keresztségről és az úrvacsoráról szóló beszéd. A bűnbánatról szóló sermóban Luther különbséget tesz a büntetés elengedése és a vétek megbocsátása között. Míg a büntetés elengedése nem űzi ki a bűnt az emberből, és következésképpen nem békíti ki az embert az Istennel, addig a vétek megbocsátása igen. Luther hangsúlyozza a bűnbánat és a töredelem fontosságát a bűnbocsánat elnyeréséhez, de nem mulasztja el hozzátenni: „A bűnbocsánat (...) nem adatik senkinek sem a saját bűnei fölötti bánat, sem az elégtétel cselekedetei érdeméért, hanem egyedül Isten azon ígéretébe vetett hitért, hogy »amit feloldozol, fel lesz oldva...« stb. Bár a töredelmet és jó cselekedetet nem szabad elhagyni, de ezekre semmiképpen sem lehet építeni, hanem egyedül Krisztusnak arra a bizonyos igéjére, amely biztosít arról, hogy ha a pap feloldoz, akkor fel is vagy oldva. (...) Ha pedig nem hiszed, hogy valóban megbocsáttattak bűneid, és valóban megszabadultál tőlük, úgy pogány vagy, nem keresztény, és hiteden Urad, Krisztusod iránt, ami a legsúlyosabb, Isten elleni bűn. (...) Ne vitatkozz hát arról, hogy bűnbánatod elegendő-e, vagy sem, hanem légy bizonyos abban, hogy minden igyekezeted, bűnbánatod nem elegendő, és ezért menekülj Isten kegyelméhez, és légy egészen biztos az igében, amit a szentségben hallasz... Tehát igaz, hogy a pap valóban megbocsátja a bűnt és vétket, de nem adhat a bűnösnek hitet, mely a bűnbocsánatot (...) elfogadja. Ezt Istennek kell adnia...” A keresztségről Luther ezt mondja: „.. .igaz ugyan, hogy amikor az ember kijön a keresztségből, tiszta és bűn nélküli, egészen ártatlan. De ezt sokan nem helyesen értik: azt gondolják, nincs itt többé semmi bűn, lusták és hanyagok lesznek a bűnös természet megöldöklésében, s ugyanúgy viselkednek egyesek a gyónás után is. Ezért helyesen kell értenünk és tudnunk, hogy amíg testünk itt él, természeténél fogva gonosz és bűnös. Isten, hogy ezen segítsen, azt határozta, hogy egészen mássá és újjá akarja teremteni. Amint Jeremiás 18-ban mondja: a fazekas azt a fazekat, amely nem jól sikerült, újra összegyúrja az agyaggal, aztán másik fazekat készít, olyat, ami neki tetszik, így vagytok - mondja Isten - ti az én kezemben. Vagyis mi az első születéskor nem jól sikerültünk. Ezért újra a földbe vet bennünket a halál által, és újjáteremt minket az utolsó napon, hogy akkor jól sikerüljünk, és bűn nélkül legyünk. Ezt a végzést kezdi végrehajtani a keresztségben.” A Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról című sermóban Luther így tanít: „Ennek a szentségnek a jelentése vagy eredménye az összes szentek közössége. (...) Ennek az az értelme, hogy Krisztus a szentekkel együtt egy lelki testet alkot. (...) Ebben a szentségben tehát maga Isten ad az embernek a pap által biztos jelet arról, hogy Krisztussal és az ő szentjeivel egyesül, s minden dolguk közös lesz úgy, hogy Krisztus szenvedése és élete az ő sajátjává válik, úgyszintén az összes szentek élete és szenvedése. (...) De ugyanígy kell az embernek közösséget vállalnia Krisztus és az ő szentjeinek minden nyomorúságával és bajával is, ezt is velük együtt kell szenvednie és viselnie. (...) Hajdanában helyesen éltek ezzel a szentséggel, és megtanították a népet arra, hogy helyesen értelmezze ezt a közösséget, úgy, hogy a testi eledelt és javakat is összehordták az egyházban, s kiosztották azok közt, akik rászorultak, amint Pál le is írja íKor 11- ben. Innen ered a misében a collecta szó, ami közös gyűjtést jelent... Légy rajta, hogy (...) senkitől ne különülj el gyűlölettel vagy haraggal: mert a közösségnek, szeretetnek és egységnek ezzel a szentségével nem fér meg a viszálykodás és a szakadárkodás. (...) A káromlók, hamisan ítélkezők és más emberek megvetői ebben a szentségben elkerülhetetlenül a halált veszik, amint Szent Pál íKor 11,29-ben írja. (...) Holott Krisztus azért adta a testét, hogy a szentség jelentését, a közösséget és a szeretetben való átformálódást gyakoroljuk, s saját természetes testünket kevesebbre becsüljük, mint a lelki testünket, vagyis az ő szentjeinek közösségét. (...) Ez a szentség tehát olyan gázló, híd, ajtó, hajó és hordágy, amelyen és amelyen keresztül ebből a világból az örök életbe megyünk át.” Homíliák Luther homíliái írásmagyarázat jellegűek voltak, mégis személyhez szólóak. Ezt Luther úgy érte el, hogy hallgatóit belevonta a bibliai történetbe. A szószéken az egyszerű, Bibliát még alig ismerő emberek számára is érthető módon fejtette ki azt a mély tartalmat, amelyet az egyetemi katedrán a Szentírás doktoraként teológusokhoz szólva mondott el. Luther homíliái magyarul nem hozzáférhetők. Csupán a Házi postillák néven ismert gyűjtemény jelent meg 1896-ban, majd 1903-ban, Zábrák Dénes soproni lelkész fordításában. ... Ezek többségét az 1532- 35 között betegeskedése miatt templomi szolgálatot csak rendkívüli esetben vállaló Luther otthonában, tágabb értelemben vett háza népe előtt mondta el. Ebből a hatalmas anyagból egy gyöngyszemet szeretnék most kiemelni: Luther böjt második vasárnapján post illa verba Mt 15,21- 28, azaz a kánaáni asszony történetéről elmondott prédikációját. Rövid bevezető után Luther így folytatja: „Mindenekelőtt azt értsük meg, hogy ez az evangélium nem gyermekekhez illő, holt betűkkel való játszadozásra hív, hanem az Istenben való hit bátor küzdelmét és súlyos aggodalmait tárgyaló nehéz tudomány, ami arra tanít, hogy Isten segítségül hívásától és a hozzá való könyörgéstől semmi se riasszon el bennünket, még az sem, ha ő nemet mond kérésünkre. Szemünk előtt vívja ezt a harcot a kánaáni asszony. Személyéből adódóan helyzete olyan rossz, hogy rosszabb már nem is lehetne. (...) Ez az asszony - mivel pogány volt - azt gondolta, mert nem is gondolhatott mást, hogy ő nincs a kiválasztottak A záró istentiszteleten Fehér Károly és Ittzés János szolgáltatta ki az úrvacsorát között. De lenyeli ezt a nagy és kemény gombócot, és odalép az Úr Jézus elé: »Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam!« (...) Krisztus jól hallja ezt a kiáltást, de nem felel rá egy szót sem. (...) De ez a szegény nő még ettől sem riad vissza. (...) A tanítványok végre megunják a kiabálást, és - mintha Krisztusnál is nagylelkűbbek lennének - úgy vélik, hogy az Úr túl szigorú és keményszívű. Ezért hozzá lépnek, és így esedeznek az asszony érdekében: »Uram, nézd, milyen alázattal és buzgalommal kér téged: add meg, amit kíván, és segíts rajta, különben nem tágít tőled!« (...) Ám (...) Krisztus így szól: »Én nem küldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz.« Ezzel csapást mér a tanítványok fejére is. Sem őket, sem az asszonyt nem akarja meghallgatni. Az asszonynak most már minden oka megvan, hogy így gondolkodjék: »Bizonyosan érzékeden ember ez...« Márk szerint az asszony még a házba is bemegy az Úr után, ...ahová Krisztus előle menekül. Ám az asszony ott is térdre borul előtte. Az Úr szíve azonban még ekkor sem indul meg. Mert figyelj csak! Mit mond az asszonynak? »Nem illő dolog ez!« »Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét és odadobni a kutyáknak!« Ha az Úr ezt nekem mondta volna, azonnal otthagytam volna. (...) Mert szerfelett kemény szó az, amit az Úr az asszony arcába vág. (...) Annyi ez, mintha ezt mondaná: »Az ördögé vagy mindenestől, takarodj innét! Nincs itt semmi keresnivalód!« Ez ám az igazán nehéz próbatétel! (...) Remek példa ez, amiből megismerhetjük, milyen hatalmas dolog a hit! Ez a hit Krisztust, amikor a legharagosabbnak látszik, a saját szavánál fogja meg, és a kemény elutasítást biztató célzássá alakítja. Megfordítja e szavak értelmét, és magára nézve a legüdvösebb módon magyarázza. »Azt mondod, eb vagyok?« - felel az asszony. »Ám legyen! Szívesen leszek az, bánj csak velem úgy, mint a kutyáddal. Add a kenyeret a gyermekeidnek. Ültesd csak őket az asztalodhoz. Én erre nem tartok igényt. Csak azt engedd meg, hogy az asztal alá hullt morzsákat felszedhessem. Csak azt add nekem, ami a fiáknak már nem kell, és ami úgyis elveszne. Szívesen megelégszem ezzel is.« Krisztust tehát saját szavával fogja meg. Ezért nemcsak a kutyákat megillető jogot nyeri el, amit kért, hanem a gyermekek jogát is megkapja. Mert mit tegyen a mi kegyes Jézusunk? Saját csapdájába esett, és most állnia kell a szavát! De hiszen szívesen indul ő könyörületre, csak legyen, aki így megindítani képes. (...) Mindez példa számunkra, hogy megértsük belőle, milyen nagy az Isten kegyelme és jósága. Ami néha késik ugyan, és úgy tűnik, mintha Isten várakoztatna minket, mielőtt megsegítene. De ha kitartunk a könyörgésben és az esedezésben, akkor Isten végül irgalmasságának sokkal kiválóbb jelével örvendeztet meg bennünket, mintsem hittük vagy reméltük volna...” A szerző teológus, az Evangélikus Élet A vasárnap igéje rovatának vezetője
