Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-02-12 / 6. szám
-> i EVANGÉLIKUS HETILAP 77. évfolyam, 6. szám ■ 2012. február 12. ■ Hatvanad vasárnap Ára: 250 Ft „Az, hogy a szolgálatba indulás beiktatással kezdődik, jelzi, hogy a lelkész nemcsak „munkavállaló” hanem a szent munkában tölt be fontos helyet.” Régi-új liturgikus sarok W 2. oldal „Sokan tették fel már nekem ezt a kérdést: kántortanító??! Azok még nem haltak ki? Nem. Én is egy élő példány vagyok.” Egy helybéli lágyszívű kántor hétköznapjai Petőfi szülővérosában 3. oldal „Kiváló módszer, mindenkinek javaslom: vegye elő Szent Pál Korinthusiakhoz írt első levelének tizenharmadik fejezetét, és úgy olvassa fel magának hangosan a szeretethimnuszt, hogy a „szeretet” szó helyére a saját nevét illeszti minden alkalommal. Megrázó élmény lesz!” Interjú Bárdos Júliával W 5. oldal Misszió földön, vízen, levegőben W- 4. oldal Az V. révfülöpi Luther-konferencia előadásai ^ 7-10. oldal Szélrózsa-szemle !► 12. oldal Népzenei hétvége a jó pásztor közelében !► 13. oldal Aki legyőzte a kísértőt !► 14. oldal Sárváron nagy múltjuk van a farsangi báloknak. Az evangélikus egyházközség levéltári anyagában száz évnél is régebbről származó meghívók tanúsítják a gyülekezeti élet mozgalmasságát. Hajdanán az Evangélikus Férfi- és Legényegylet, valamint az Evangélikus Leány és Nőegylet váltakozva hívta egybe a város úri és polgári közönségét a Korona Szálló termeibe színielőadásra, táncmulatságra, farsangi vigalomra. A rendszerváltást követően az egyletekkel együtt ez a régi hagyomány is újraéledt. A farsangi időszak társastánckultúrájának „húzóágát” - a helyi Stop & Go Táncklubbal karöltve - a város történelmi keresztény felekezeteinek báljai jelentik. Az evangélikus bál - ugyanúgy, mint a többi - ökumenikus nyitottsággal szerveződik. Az evangélikus jelleget a felkért díszvendég(ek) személye és a gyülekezet első bálozó konfirmandusainak táncbemutatója (képünkön) hangsúlyozza. 1^ Beszámolónk a 13. oldalon Diakóniaünnep Balassagyarmaton Új vezetőt iktattak a Túrmezei Erzsébetről elnevezett szeretetszolgálat élére ► Túrmezei Erzsébet születésének havában, februárban, az első vasárnapon - 5-én - kettős ünnepre gyűltek össze a balassagyarmati evangélikusok. Egykori vezetője emlékének tisztelegve a gyülekezet területén 1933 óta működő szeretetház felvette a Túrmezei Erzsébet Evangélikus Szeretetszolgálat nevet, és ez év januárjától - egy év átmeneti időszak után - új otthonvezetőt is kapott. Az ünnepi istentiszteleten Bartha István lelkésszel dr. Fabiny Tamás püspök végezte a szolgálatot. A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériumának felhívása az egyházközségekhez A Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) Országos Presbitériuma február másodikai ülésén az alábbi közleményt fogalmazta meg: „A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma az egyház szervezetéről és igazgatásáról szóló 2005. évi IV. törvény 128. § (5) bekezdése alapján, tekintettel a hideg időre, lehetőségei szerint kéri valamennyi evangélikus egyházközséget és intézményt, hogy nyissa meg helyiségeit az arra rászorulóknak, gondoskodjon ellátásukról. 2012. február 2.” ■ Kákay István Dezső, az országos iroda igazgatója A püspök Zsolt 119,25 alapján („Életem a porhoz tapad: eleveníts meg igéddel!”) a diakóniáról beszélt. A görög eredetű szót elemezve hívta fel a figyelmet annak népi etimológiájára: por által, poron keresztül. Egy emberre, egy száz éve született testvérre emlékezünk - mondotta -, aki áldott eszköze lehetett Istennek. Aki még a legnehezebb körülmények között is vállalta alig húszévesen tett fogadalmát. Túrmezei Erzsébetre emlékezünk, aki evangélikus szeretetszolgálatunk kimagasló egyéniségévé vált, és példát adott arra, mit jelent szolgálni. Csak alagút című versében a sorok között annak a reményének adott hangot, hogy kora politikai elnyomásának és gazdasági válságának egykoron bizonyosan vége lesz: „Ne félj, ne sírj! Hiszen csak alagút!” - írta. így vállalta a szürke ruhát, az egyszerűséget és maga háttérbe szorítását, hisz tudta: Krisztustól kapta az elhívást az életre szóló küldetéshez. Folytatás a 3. oldalon Zord napok - derűs keresztények ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) A révfülöpi előadóterem ajtaján más és más hangok szűrődnek ki - konferenciája válogatja. A január végi Luther-konferencia kemény témákat tűzött napirendre. Szembesülni a magyar valósággal - lutheri koordináta-rendszerbe helyezve jelenségeket és tennivalókat, megismerni Luther pedagógiai munkásságát, megfejteni igehirdetésének titkát, az istentiszteletteológiáját mélyebbről megvizsgálni nehéz, fáradságos, komoly feladat. Mégis számos alkalommal hallhatott az ajtón kívül figyelő fül vidám hangokat. A szünetekben és az esti beszélgetések során pedig jókedvű emberekkel találkozhattam. A Luther-konferencia után, annak előadásait olvasgatva kezembe veszem a reformátor „bestsellerét” az Asztali beszélgetéseket. Jókat mosolygok, s merek vidám lenni. Lutheri hilaritás - szokták mondani. A jókedv, a vidámság lutheri örökség? Igen az! Mégis több annál. Krisztusi örökség. Lehet, hogy az evangéliumokban nem olvasunk sem Mesterünkről, sem a tanítványokról vidám történeteket, és az evangéliumi derű mégis szinte kitapintható. Nem csak a jézusi példázatok csattanóiban, a farizeusok visszafelé elsülő szellemi fegyvereiben, s végképp nem a tanítványok megmosolyogni való csetléseibenbotlásaiban. A lelkületében. A hit, az Istennel való bizalmas kapcsolat ajándékában, amely segít a dolgokat, az életet másként látni. A szemünk ugyanis - éljünk bármely korban - inkább olyasmit lát, ami szomorúságra ad okot. Sőt! Hajlamosak vagyunk a gondokat, bajokat, sötét felhőket látva rá is meredni arra, ami rossz. Elkeseredünk. Lógatjuk az orrunkat. Azt mondják, a realisták manapság nem vidámak. Nincs okuk rá. Márpedig én úgy hiszem, a keresztények realisták. A legfontosabb tényekkel, a világban játszó legfontosabb erőkkel számolnak, a kapcsolatrendszerük alapjában véve rendben van, két lábbal a földön állnak, s hitükből adódóan természetes számukra az, hogy tájékozódnak a világról. Ettől realisták. És mégis vidámak! Vidámak, mert számolnak a világ igazi valóságával: ez a világ az Isten világa. Dolgaink - ha ki nem rángatjuk magunkat onnan - Isten kezében vannak. Tőle jövünk, vele járunk, őhozzá tartunk. Múlt, jelen, jövő - minden a kezében van. Abban a kézben, amely teremtett és alkotott mindent. Engem is. Abban a kézben, amely gondviselő szeretetének jeleként ad az élethez elegendőt. Abban a kézben, amelyet értünk oda lehetett szegezni a keresztre, de ott is a legszabadabb, megváltó kéz volt. Abban a kézben, amely egyedül tud megtartani, ha zuhanunk. Abban a kézben, amely egyedül tud jó utat mutatni, és - hiszem - inteni is fog, amikor az utolsó úton megpillantom a zsákutca táblát, mert nincs tovább. Inteni fog, hogy van tovább, hogy „jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok”. A keresztény derű embere erre a kézre bízza magát. Lutheri hilaritás - szokták mondani. A jókedv, a vidámság lutheri örökség? Igen az! Mégis több annál. Krisztusi örökség. Tudom, a rossz, a gonosz is realitás. Elkeserítő valóság. De éppen Luthertől tanultam meg, hogy a gonosz is csak Isten ördöge. Az ugató, harapós, marni készülő kutya láncon van, s ugyanaz a kéz fogja... Ha Isten közelében vagyok, nem jelenthet veszélyt az örök életemre. Mindez nem jelenti azt, hogy ne hatna rám a világgazdasági válság és a magyar krízis. Még azt sem jelenti, hogy egyéni gondok, sőt olykor tragédiák ne törnének rám. Azt pedig végképp nem, hogy védett lennék testi-lelki betegségektől, nyomorúságoktól. De mindezeket az örök élet távlatában - ahogy a régiek mondták: sub specie aeternitatis - figyelhetem, láthatom, élhetem át. Ezért tudunk az egyházban nemcsak együtt sírni, de együtt nevetni is. Az egyház humora különös kincs. Vigyázni kell rá. Érdemes megőrizni, továbbadni is. A vidámság a hit jele. Nagyon visszás jelenség savanyú evangélikusokat látni. Úgy vagyunk ezzel, mint a pesti viccel. Nagy bajban van a társadalom, ha nincs pesti vicc - mondták nagyapáink. Nagy baj van a kereszténységgel, ha az egyháznak nincs humora, s legfőképpen: nem tud önmagán nevetni. Mert a keresztény humor nem másokon való kacagás, hanem saját önkritikánk hangja, amely képessé tesz, hogy rácsodálkozzunk a világ visszásságára és Isten világának örömteli voltára. A keresztény derű nem a vaskos tréfákból fakad hát, hanem abból az optimizmusból, hogy mi az Istennel való végső találkozásra és együttlétre készülünk. Nem a végre, hanem a kiteljesedésre. Közben mosolyogva vet az ember egy pillantást a gonoszra, hiszen „nincs ereje már, reá ítélet vár...” Böjt előtt az egyház is ismeri a farsangi időt. De tudja a mértéket, és ismeri a pótcselekvésekkel szemben az igazi örömöt és vidámságot. Tud örülni a másik embernek, aki ugyanúgy Isten gyermeke. És tud örülni az Isten csodálatosan teremtett világának. És tud örülni magának Istennek. Szabad a tánc
