Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-02-05 / 5. szám
2 -m 2012. február 5. FORRÁS Evangélikus Élet HETVENED VASÁRNAP (SEPTUAGESIMA) - MT 13,44-46 Megéri? Oratio oecumenica [Lelkész:] Istenünk, a te végtelen szeretetednek a jele az, hogy naponta megkeresed az elveszettet. Köszönjük, hogy folyamatosan úton vagy felénk, kutatod a találkozás lehetőségét velünk. A mai napon a hallott igében, az úrvacsora és a gyülekezet közösségében is felfedezhetjük azt, ami elveszett az életünkben. [Lektor:] Imádkozunk azért, hogy közösségünknek mindennap adjon erőt az, hogy azokban, akik betérnek hozzánk, felfedezzük a Jézus-arcot, és így befogadó, őszinte gyülekezetté váljunk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, találj meg bennünket! [Lektor:] Imádkozunk azért, hogy személyes életünkben is megtapasztalható legyen nap mint nap a megtalálás és a rátalálás öröme, felszabadultsága, és ez vezessen bennünket arra a bizonyosságra, hogy életünknek van célja és irányítója. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, találj meg bennünket! [Lektor:] Imádkozunk mindazokért, akik magányosak, és reménytelennek látják az életüket. Mindazokért, akiket a kilátástalanság és a társtalanság felemészt. Állíts bennünket melléjük, hogy támaszukká és a jó hír hordozóivá váljunk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, találj meg bennünket! [Lektor:] Imádkozunk mindazokért, akiket üldöznek vallásuk, politikai nézeteik vagy nemzeti hovatartozásuk miatt. Imádkozunk üldözőikért. Kérünk, értesd meg mindannyiunkkal, hogy elveszettek vagyunk nélküled. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, találj meg bennünket! [Lektor:] Imádkozunk az anyákért és apákért, a családokért, ahová elrejted, Urunk, a szeretet, a gyengédség, a bizalom magvait, de imádkozunk az elhagyott gyermekekért is, akik már korán átélik az elveszettség érzését. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, találj meg bennünket! [Lelkész:] Urunk, köszönjük, hogy megtaláltál bennünket Jézus Krisztus által. Hallgasd meg, Urunk, imádságunkat, és kérünk, add meg, hogy reménységgel és vigasztalással töltsön el bennünket az, hogy tanítványaid lehetünk. [Gyülekezet:] Ámen. HIRDETÉS Felvételi hirdetés A Deák Téri Evangélikus Gimnázium felvételt hirdet nyolcosztályos és négyosztályos tagozatára a 2012/2013-as tanévre olyan, jelenleg 4., illetve 8. osztályos keresztyén - elsősorban evangélikus - tanulók számára, akiknek mind a magatartásuk, mind a tanulmányi eredményük jó. Kollégiumi elhelyezést tudunk biztosítani. A jelentkezési lapokat és mellékleteit 2012. február 15-ig kérjük eljuttatni az iskolába, lehetőleg személyesen (1052 Budapest, Sütő utca 1.). A jelentkezéssel kapcsolatos információkért keressék fel az iskola honlapját (www. deg.sulinet. hu). A VASÁRNAP IGÉJE Megunhatatlanul csodálom az Új testamentumot, különösen is az evangéliumok szinte már aszketikus szűkszavúságát. Ez a visszafogottság csak akkor enyhül, amikor Jézus szenvedéstörténetéhez érünk. De az evangélisták ekkor is jóformán csak tényeket sorolnak egymás után. Nemigen vesződnek hangulatot keltő jelzőkkel, kommentálással. A szűkszavúság azonban nem a mondanivaló szegényességét leplezi, hanem a szóval alig mondhatót rejti. Ehhez néha kétszavas mondat is elég (Jn 13,14). Furcsa ez a mi szóáradatban fuldokló világunk számára. Eljátszhatnánk azzal a gondolattal, hogy mi lenne az evangéliumokból, ha egy mai értelemben vett regényíró venné őket kezelésbe. Hogyan dobná fantáziája vágtató lovai közé a gyeplőt, hogy kitöltse és ezzel élvezhetővé tegye a szikár leírást. Csakhogy az evangéliumokat nem szórakoztatásra szánták. Ahogy az evangélium maga sem időt elütő, unatkozó vagy az élet komolyságát oldani akaró élvezőkké akar degradálni, hanem Krisztus-hitre biztat. Krisztus követésére bátorító emberekké kíván formálni bennünket. Hetvened vasárnapjának kettős példázata is ilyen természetű. Nem hagy időt, nem enged teret a fantáziának. Nem kezd mesébe, hogyan fordítja ki a korabeli parasztember faekéje a kincset a földből. Nem ta-A lelkésziktatásról szóló cikkünk első felét a Szentlélekért való könyörgésnél hagytuk abba. Miután énekelve elimádkozta a gyülekezet: „Jövel, Szentlélek Úristen!”, az esperes kézrátétellel, prózában folytatja az imádságot. Először a gyülekezettel együtt imádkozza a Miatyánkot, majd folytatólagosan mondja az iktató imádságot. Ez az imádság is egyértelműen jelzi, hogy a beiktatás nem egyszerűen emberi döntésen alapuló egyházjogi esemény, hanem Krisztus közöttünk végzett munkájának folytatása. Őt, az egyház Urát - aki prófétákat, pásztorokat és tanítókat rendel egyháza építésére - kérjük arra, hogy szánja meg népét, és maga küldje el szolgálatra a beiktatandó testvérünket. Az imádság szíve közepe így hangzik:....áraszd ki rá Szentlelkedet, hogy lelkészi szolgálatában téged kövessen, mindenkor igazat szóljon szeretetben, és valamennyi szolgáddal együtt arra törekedjék, hogy a te néped eljusson a hit egységére tebenned...” Az esperes Krisztusra tekintve, a gyülekezettel együtt őbenne reménykedve iktatja ezután hivatalába a gyülekezet meghívólevele, a lelkész elhatározása és kézadása alapján. Az ezt követő biztatás szól a beiktatott lelkésznek, majd a gyülekezetnek. Az előírt szöveg minden szava fontos. „Gondjaidra bízom ezt a gyülekezetei, hogy pásztorold az Úr Jézus Krisztus népét, ne kényszeredetten, hanem örömest, ne haszonlesésből, hanem odaadóan, ne uralkodjál a reád bízottakon, hanem légy a gyülekezet példaképe, és amikor megjelenik a Főpásztor, elnyered az örök élet koronáját. - A gyülekelálgatja, hogy a bérlő furfangja-e, hogy a gazda tulajdonát megvásárolva legalizálja a kincs tulajdonjogát. A kereskedő esetében nem pazarol szót arra, hogy a gyöngyök közötti válogatás gondosságát, szakszerűségét ecsetelje. A rátalálás öröméről szól mindkét példázat. Ezzel együtt arról is, hogy mindkét ember értékelése szerint megéri, hogy mindenüktől megválva jussanak a kincshez. Hiszen az nem csupán megéri az árát, hanem többet is ér annál vagy a keresés fáradságánál és költségénél. Nemcsak a pénzüknél maradtak, hanem nyertek - ez a példázat csattanója. Jézus példázatait olvasva, hallva csak a csattanónál szabad megállnunk. így a véletlen rábukkanás és a tudatos keresés közötti különbség firtatásának a félútján sem tanácsos rostokolnunk. Hiszen minden a csattanóért hangzik el. Az utolsó sor nem teszi fölöslegessé az előzőket, hanem betetőzi őket. De ne felejtsük: a példázat a mennyek országáról, azaz Isten irgalmas hatalmáról, vagyis Jézus Krisztusról szól. Ahogy a többiekben sem a figyelmes magvetésről, a gondos szőlészetről vagy a szociális, társadalmi érzékenységről van szó, hanem Jézus Krisztus példátlan személyéről és munkájáról - csak ennek következményeként a Jézus Krisztus irgalmas hatalma alatt élők magatartásáról, a keresztények életéről. Hetvened vasárnapjának evangéliuma már a passió, a kereszt és a feltámadás felé nyit: Isten Jézus Krisztusban mindenét, amivel csak bír, odaadja az emberért, függetlenül atzetnek pedig gondjaiba és szeretetébe ajánlom N. N. lelkészt, a mi testvérünket az Úrban: tiszteljétek és becsüljétek őt az egyház Urától rendelt elöljárótokként, hallgassatok szavára az Úrért, és a békesség Istene megőriz titeket feddhetetlenül az Úr Jézus Krisztus eljövetelére.” A lelkésztársak összetartozásának szép jele az a szokás, hogy a beiktatás után egyenként megáldják a szolgálatba induló, új hivatalába lépett társukat. Rovatunk egyik korábbi írásában már jeleztük, milyen fontos tisztázni, hogy ez valóban áldás, nem pedig programadás, személyes üdvözlet és végképp nem az Istennek szánt feladatmeghatározás, mit is tegyen szolgájával. Lelkészek, gyülekezet és egyházi vezetők az áldás közösségében vannak ebben az órában is. Az istentisztelet igei része ezután a beiktatott lelkész prédikációjával folytatódik. Ez nem bemutatkozó szó, nem is valamiféle programbeszéd. Annak helye a választó közgyűlés előtt volt. Ez igehirdetés. Az élő evangélium megszólalása. Annak megjelenése, hogy Isten Szendéikétől, hogy valaki mikor, hol és hogyan csodálkozik rá erre a példátlan uralomra. Örömmel teszi. Jézus nem kényszerűségből lett emberré, hanem örömmel. Nem a körülmények kényszerítő szorítása indítja Jeruzsálembe. Nem Pilátus rosszkedvű, pozícióját féltő megalkuvása, nem a kivégzőosztag fegyveres ereje, nem a hisztériás „Feszítsd meg!” kiáltások vihara viszi a keresztre. Van hatalma letenni az életét azokért, akik - ha majd eljön az ideje - királyi trónként éneklik meg a gyalázat fáját, és nem költői túlzással vallják: „Keresztedről jött az öröm a világba!” Örömét elrejtheti, de nem olthatja ki se a gecsemánéi gyötrődés, se a kereszt rettenetes magánya. Jézus megszenvedte, amikor az Atya akaratába simulva ajánlotta mindenét Atyja kezébe. Nem kérdezte, hogy megéri-e. Tudta, hogy megéri. Az sem szegte kedvét, amikor az emmausi úton két embernek kilométereken át kellett bizonygatnia, hogy megérte, ami nagypénteken történt. Valahányszor csak megtöri közöttünk a kenyeret, és szétosztja közöttünk önmagát, a kincset, és közben népe szájából és szívéből hallja: „Halálodat hirdetjük, Urunk, amíg el nem jössz!” - fülünk számára most még nem hallhatóan megszólal a krisztusi responzórium: „Megérte!” Jézus Krisztus azonban mindenestül be akarja vonni az odaadás és rátalálás örömébe minden emberét, egész népét, az anyaszentegyházat. így a kettős példázat Isten minden képzeletet meghaladó irgalmas hatalmával együtt a Krisztusra találás örömében áldozatot vállaló népéről is beszél. József nem nyűglődött, hogy a Betlehevel az ige és a szentségek által teremti és tartja fenn egyházát. Nem könnyű, mégis kötelessége a lelkésznek erre az alkalomra úgy alapigét választani, hogy az ne a saját gondolatainak ugródeszkája legyen. Ellenkezőleg: saját gondolatait, terveit, induló szolgálatát teljességgel vesse alá az ige szavának. Az áldás közösségét élhetik át az ünnepi istentisztelet folytatásaként az úrvacsorában is. Biztatom, bátorítom a lelkészeket és a gyülekezeteket, éljenek ezzel a lehetőséggel. Sajnos még mindig sok olyan esetről hallunk, amikor a beiktatás ünnepét úrvacsoraosztás nélkül tartják. S ami a legszomorúbb: az indok az, hogy akkor túl hosszú lenne... Hát mi a fontos? Az emberi üdvözlések protokoll szerinti végeláthatatlan sora - vagy az, hogy testközelben legyünk e meghatározó órán is a feltámadott Úrral? Fontos a testvéri szó, de még fontosabb a látható és - ahogy Luther fogalmaz - „rágható” ige. Erre ne sajnáljuk az időt. Köszönteni az ünnep utáni szeretetvendégségen is lehet. De Krisztust magunkhoz venni elsősorban itt van lehetőségünk. A ránk mig tartó út fáradsága, a szálláskeresés keserves tapasztalatai után a menekítés gondja, majd a hazatelepülés rizikója is a nyakába szakadt. István vértanú a kövek alól nem a „Megérte-e?” siralmát kiáltja az ég felé, hanem látja a megnyílt eget, a megdicsőült Urat az Atya jobbján. Ebben a látásban ott rejtőzik a „megérte” öröme is. Ez az áldozatos öröm elérte annak a férfinak a fülét, talán egy kicsit a szívét is, aki ott még csak nézője volt a mindent odaadó örömnek. De amikor Isten órája ütött, maga is rátalált erre a kincsre, és mindenét odaadta ezért a kincsért. Szűkszavú az Újtestamentum, szűkszavú ez a kettős példázat is. Mégsem szorul kiszínezésre, regényesítésre. Jézus azért mondta el, hogy magáról valljon, hogy népe megértse ezt a vallomást, és örömmel adja Jézus Krisztus kezére testétlelkét, minden adottságát és reménységét. „Elhoztam minden kincsemet, mit ingyen adtál nékem.” Várjuk együtt azt a napot, amikor színről színre látjuk a kincs nagyságát a megdicsőültben, és az angyalokkal a földön küzdő anyaszentegyház gyötrelmeitől és kéltségeitől megszabadult üdvözültek mennyei seregében valljuk: „Megérte!” ■ Fehér Károly Imádkozzunk! „Kegyelmedből küldted el/Hozzánk szent Fiadat, /Hogy hirdesse minékünk / Örök országodat. //Atyám, a te kegyelmed/Meggazdagít engem. / Ami vagyok, s amim van, / Mindent tőled nyertem. // Egyet kérekfőképpen, /Hogy szent országodat / Hadd keressem először, / Mint legfőbb javamat’.’ (EÉ 67,3.5-6) RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK váró nagy útra kell is az igazi, magas tápértékű eledel... S ha már itt tartunk: érdemes néhány szót váltanunk a folytatásról, az annak keretében soron következő köszöntésekről. Német barátaim szokták viccesen mondani, hogy az evangélikus egyházban a harmadik szentség a „Grußwort" az üdvözlő szó az egyházi ünnepeken. S ha ez természetesen költői túlzás is, valóban érezzük az aránytévesztéseket. Negyedóra igehirdetés: negyedórát engedjük szóhoz jutni Istent. De vegyük magát a teljes istentiszteletet, mint amely minden részében Isten szava hozzánk. Ez egészséges esetben egy óra. Azután jönnek a közgyűlési köszöntők másfél-két órán keresztül? Meg kell tanulnunk a helyes arányokat. Mindennek megvan a helye és az ideje. Szükséges, hogy érezzük azt a közeget, amelyben az új lelkész és nyája élni fog: egyház, település, barátok. De ne boruljon fel az egyensúly: legyen arányban az isteni ige és az emberi gratuláció. Nem kell részletesen taglalni, melyik a fontosabb, melyik a hangsúlyosabb. Kívánom minden lelkésznek és gyülekezetnek, hogy a lelkésziktatás ne csupán látványos „felhajtás” evangélikus demonstráció legyen, hanem jó kisugárzású gyülekezet, pásztor és környezet számára egyaránt áldott és áldást adó ünneppé váljék. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Lelkésziktatás 2. rész ► A Régi-új liturgikus sarok - többek közt - éppen azt hivatott bemutatni, mennyire egy tőről fakad az ügyetlen módon „réginek” és „újnak” beskatulyázott liturgia. A lelkésziktatás megújult rendjéről szóló írás első felét két hete vehették kézbe olvasóink. Már abból is világosan kirajzolódott, hogy a lényeg nem változott. Csiszolódnak szövegek, finomul a dramaturgia, gazdagabbá válik a variációk lehetősége, de a tartalom ugyanaz.
