Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-06-17 / 24. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2012. június 24. » 9 iNRENDEZÉS HÚSZ ÉVE 1991-2011 Igen tisztelt Konferencia! Kedves Testvérek! Amikor visszatekintek a konferenciánk témáját jelentő, joggal történelminek nevezhető két évtizedre, nagyjából kétszer tíz évre kell felosztanom ezt az időt. Az első felét 2000 nyaráig úgy éltem meg, mint egy nyugat-magyarországi kis evangélikus gyülekezet, Kőszeg lelkésze, 2000 szeptemberétől pedig mint az újjáalakult Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke. így talán joggal mondhatom, hogy az ingatlanrendezés kérdéseit többféle aspektusból ismerem. Hiszen egyrészt belülről, „alulról” a gyülekezetek szintjéről, majd később az egyházvezetés oldaláról, sőt négy évig mint az egyeztető bizottság társelnöke is láttam a folyamatokat. Most, a szervezőknek megköszönve a megszólalás lehetőségét, három pontban és egy rövid epilógusban szeretném összefoglalni mondanivalómat. * * * Először a köszönet szavát szeretném elmondani. Végignézek itt az ismerős államtitkárarcokon, végignézek az ismerős bizottsági tagok arcán, de a kezemben lévő papírra mégis csak három név van fölírva. Evangélikus egyházunk részéről újra ki kell fejeznem köszönetünket dr. Fedor Tibor osztályvezető úrnak és munkatársának, Bagi Hajnalkának. Az apparátusból ők voltak számunkra a leginkább érzékelhetően s legintenzívebben dolgozó tagjai az egész folyamatnak. Persze tudom, minisztériumi képviselők és a háttérmunkát végzők is ott voltak, nevesítve azért most nekik - és rajtuk keresztül minden érintettnek is - szóljon a köszönet. Evangélikus egyházunk se maradjon említetlenül. Bár a húsz év alatt többen is végezték a munkát, de különösképpen is Helfrich Péter osztályvezetőnket említem meg, aki tizennyolc éven keresztül volt partner a mi oldalunkról az előbb említettek mellett. Precíz munkájával szolgálta a gyülekezetek és egész egyházunk érdekeit. És sokszor tanácsolta a konkrét helyzetekben nehezebben eligazodó, a nem mindig jól átgondolt elképzelésekhez ragaszkodni akaró egyházközségi képviselőket. Köszönjük, Osztályvezető úr! # * * A témamegjelölés tapasztalatgyűjtésre is indít bennünket. Két témát szeretnék csak a már délelőtt és a délután eddigi részében említetteken kívül, illetve részben ezekhez kapcsolódva említeni. Gyülekezeti lelkészként is átéltem, később pedig püspökként is tapasztaltam, hogy az ingatlanokhoz, az épületek köveihez való ragaszkodás elementáris erejű volt sok egyházközségünkben. Néha valóban nehéz volt egyházközségi képviselőkkel is vitázni vagy megpróbálni őket befolyásolni, hogy ne egy rossz állapotban, lepusztulóban lévő épületet kérjenek vissza. Ez persze akkor volt többször visszatérő probléma, amikor az egyösszegű pénzbeli kártalanítás után a járadékra váltás is lehetséges lett. Igen, volt nem egy esetben nehéz tapasztalatunk arról, hogy „az apáink építették, mi nem hagyjuk”-hoz való görcsös ragaszkodás határozta meg a testületi döntéseket. És nemritkán megtörtént, hogy eltelt egy-két év, és jöttek a renoválás, a felújítás, a fenntartás - erejüket meghaladó - kérdéseivel. Hiszen, ne felejtsük, Gáncs püspök úr délelőtt említette már, hogy evangélikus egyházunkat sújtották leginkább Trianon és a második világháború utáni kitelepítések gyülekezeteket pusztító következményei. Voltak többezres gyülekezeteink, amelyek a negyvenes évek végére egy-kétszáz lelkesre fogytak. Ezeknek a képviselői is azt mondták, hogy az apáik által szerzett értékeket nem hagyják. De hogy mit kezdenek velük - ez nem mindig volt a gondolkodásnak és a testületi tárgyalásoknak kérdése. S tulajdonképpen ehhez kapcsolódik - és nem csak érintőlegesen - az a döntés is, amelyet egyházunk az úgynevezett gyorsítás elutasításának ügyében hozott. (Ez az úgynevezett gyorsítás azt jelentette, hogy az akkori kormányzat, mivel költségvetési fedezetet nem tudott - nem akart? - az aktuális kártalanítási ügyekre fordítani, lényegében „eladta” tartozását az ügybe bekapcsolódó kereskedelmi bankoknak. Ezek ugyan gyorsítva rendezték az egyházak felé az állami kötelezettségeket, de ennek következtében az állam azóta is, és még sokáig, nyögi ezeknek az ügyleteknek a banki kamatait.) Én magam akkor kezdtem elnökpüspöki szolgálatomat, és 2006. május 19-én egyházunk - akkor még létező - országos közgyűlése elé terjesztett jelentésemben hoztam a testület tudomására, hogy Gulyás államtitkár úrnak elküldtem azt a levelet, amelyben hivatalosan bejelentettük, hogy nem élünk a gyorsítás szándékával, illetve ezzel a lehetőséggel. Mivel egyházunk vezetésében is voltak gyorsításpártiak, e döntés meghozatala nem ment a különféle vélemények ütköztetése nélkül. Személy szerint meg vagyok győződve arról - és tudom, véleményemmel nem maradtam egyedül -, hogy ez jó döntés volt. Két okból is. Egyrészt - és erről eddig ma még nem esett szó -, mert a gyorsítás folyamatával a kormányzat, az állam a terhek többszörösét vállalta magára. A banki kamatok ugyanis az államot terhelik. Mi nem kívánjuk - s gondolom, református testvéreink sem kívánják -, hogy az aktuális kormányzat oklevélben megköszönje, hogy mi nem növeltük ezt a kamatterhet, de a tárgyilagos visszatekintéshez ez is hozzátartozik. Az állami terhek a gyorsításból való kimaradásunk révén, legalábbis református és evangélikus viszonylatban, nem növekedtek. Volt azonban egy belső egyházi összefüggése is ennek a döntésnek. Úgy gondolom, hogy erre visszatekintve is jó lehet a lelkiismeretünk. Annak idején rémálomként jelent meg előttem, hogy ha a gyorsítás folyamatában egy-két éven belül minden folyamatban lévő ingatlanügyet lezárunk, akkor rövid időn belül több száz gyülekezetünk jön, hogy a visszaigényelt és visszakapott, legtöbbször leromlott állapotú ingatlanokkal nem tudnak mit kezdeni. Országos egyházunk büdzséje egyáltalán nem tudta volna ezt a kollektív terhet elviselni és kezelni. Igen, a tapasztalatokhoz az is hozzátartozik, hogy bár evangélikus egyházunk tradíciója szerint demokratikus felépítésű, amelyben a gyülekezeti önkormányzatoknak van önálló - jogkövető - döntéshozatalra lehetőségük, ugyanakkor, s ezt most magunk között, de nyilvánosan fogalmazom meg, időnként jó lenne biztosítani a hivatalban lévő püspöknek és a magasabb egyházkormányzati szintet képviselő testületnek, hogy a nak az ügye. Már csak azért is, mert éppen ez az egyik fő nyomorúságunk - kártalanítás sikere ide, kártalanítás sikere oda -, hogy működő vagyonuk lényegében nincs az egyházaknak. Tisztelet a kivételnek. Várszegi főapát úr nincs már itt, de ilyen tiszteletreméltó kivételként például a pannonhalmi pincészetet meg lehet említeni. Mi, evangélikusok nemhogy ilyet, de még valami hasonlót sem tudunk felmutatni. idején, 1948-ban, amikor Ordass Lajos püspököt felszólította a pártállami hatalom, hogy önként és dalolva ajánlja fel az evangélikus egyház fenntartásában működő iskolákat, Ordass püspök nagyon röviden így indokolta az elutasító, a „javaslatra” nemet mondó álláspontját: Ez nem az enyém, hogyan ajánlhatnám fel!? Igen, ez a mérték és mérce, a morális megállás: hogy tudjuk-e, mire kötelez a hivatal, és mire nem hatalmú Benczúr László által tervezett budahegyvidéki evangélikus templom realitásokkal számolva születhessenek meg az esedékes döntések. # # * Hogy nem lesznek ilyen kérdések többet? S ez a harmadik témám, mert a jövőről is szeretnék szólni. Remélem, lesznek. Igen, remélem, lesznek. Amikor új elnök-püspökként az akkori kancelláriaminiszternél, Kiss Péternél bemutatkozó látogatáson voltam, amelyre Gulyás államtitkár úr elkísért, az egyik kérdés, amelyet akkor a miniszter asztalára helyeztem, a felépítmény nélküli ingatlanok kártalanításának az ügye volt. S őszintén meg kell mondanom, nagy meglepetés volt számomra, hogy Kiss Péter miniszter nem utasította el az ügyet. Hogy ez részéről taktika volt-e vagy hosszú távú politikai számítás, legyen az ő titka és a Mindenhatóé. Ott konkrétan elhangzott, hogy ez a kérdés megfontolandó, és egy, a későbbiekben létrehozandó járadékalappal lenne majd megoldható. Nyilván a jelen lévő államtitkár úr is így emlékszik rá. Én javaslom is, és kérem, hogy ha hazánk, országunk gazdaságilag olyan helyzetben lesz, hogy ezek a még elintézendő ügyek is rendezésre kerülhetnek, akkor minden döntéshozó előtt lebegjen ott a földi viszonyok között maximálisan elérhető igazság víziójaként ezeknek az egyházaktól elvett, felépítmény nélküli ingatlanokTanulság? A tanulság az, hogy a földön küzdő egyház és a földön élő emberi közösségek idejében amit egyszer elrontottunk, azt vagy nagyon nehéz, vagy egyáltalán nem lehetséges - és én inkább erre az utóbbira hajlok - utólag teljesen jóvátenni. Mindig marad híja a kártalanításnak, a jóvátételnek. Más összefüggésekre is gondolva teszem hozzá: a becsület helyreállításának is. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell erre törekedni. Nem jelenti azt, hogy ami rajtunk áll, és amit a lehetőségek biztosítanak, és amiért harcolnunk szabad, és férfihoz illő munkát jelentene, arról lemondjunk. Igen, tartsuk számon! De hogyha anyagiakban mindent százszázalékosan, könyvekkel és tulajdoni lapokkal igazoltan is helyre lehetett volna állítani, a morális nyomorúság, lelkészcsaládok veszteségei, földönfutóvá tett tanítók élete nem tehető jóvá. Ezt soha ne felejtsük el! És ha vezetőinkben Isten előtti felelősség van, soha ne felejtsék el, hogy mindig híja lesz a legbölcsebb kormányzat jó szándékának is. Ebből a dimenzióból a horizontális felelősség vállalása nem ment ki bennünket. Szó került ma már az egyházak - némelyek szerint elvárható, de hiányolt - nagyvonalúságáról is. És lehet, hogy ezt a hiányérzetüket majd némelyek az előbb említett, felépítmény nélküli ingatlanok ügyével kapcsolatban is megfogalmazzák. Annak máz fel a hivatal. S talán a demokráciában ez az egyik nagy művészet: ennek egyensúlyát - miniszterelnökként, miniszterként, püspökként, parókusként, gyülekezeti vezetőként, polgármesterként - megőrizni és megtartani. Ehhez adjon mindnyájunknak bölcsességet és felelősséget a mindenható Isten! * * # Rövid epilógussal zárom szavaimat. Nagy Gáspár, a korán elment Kossuthdíjas költő egyik írásából tudom, hogy valamikor 1971-ben egy rendkívül sikeres irodalmi est alkalmával Kormos Istvántól azt kérdezte valaki a közönségből, melyik számára a legfontosabb sor a magyar költészetből. Nagy Gáspár szerint ekkor „nagy csönd lett, pisszenés se hallatszott. Kormos megköszörülte torkát, s kivágta igaz meghatottsággal tárnamély hangján: »Nyújts feléje védő kart!«” Tisztelt Konferencia! Kedves Testvérek! Ne felejtsük, végül nem a korszellem, nem a kortársak, nem is a történelem ítélőszéke, hanem a történelem Ura előtt méretnek meg tetteink! Köszönöm figyelmüket. ■ Ittzés János nyugalmazott püspök Az írás a június 12-i parlamenti konferencián elhangzott hozzászólás szerkesztett változata
