Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-06-10 / 23. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2012. június 10. » 13 Holt kövek közt élő ige Beszélgetés Benczúr László építésszel, az Északi Egyházkerület leköszönő felügyelőjével ^ Nehéz elérni. Még ma is sokat dolgozik, tervez, segít, utazik. És nehéz bejutni hozzá: a püspöki hivatal hatalmas vaskapuját kinyitni komoly férfierőt igényel. Törékeny alakja mögé építményeit képzelem: templomai szelíd tornyát, apró vörös téglás falait, ikerablakait. Tömör megfogalmazású külső és belső tereit, a táj megkívánta pontos formát. Benczúr László tervezőasztalán nagy és változatos életművet álmodott magának: autószalont, missziós otthont, templomot, ökumenikus központot, irodaházat... A Millenáris kiállítási épületét, a Megyeri híd építészeti munkáit sűrűn emlegetik, miként Ybl- és Csonka Pál-díját, Európa Nostra-díját, hogy néhányat említsek elimerései közül is. Világi munkája mellett tizenkét éven át volt a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének felügyelője. Az építészet mellett erről is kérdeztem: örömökről és gondokról, most, hogy két cikluson át viselt megbízatása lejár.- Kelenföldön születtem, édesapám ott volt evangélikus vallástanár - kezdi az emlékezést. - Előtte ott szolgált Szántó nagyapám, aki fiatalon halt meg. Ordass Lajos későbbi püspök volt édesapám vezető lelkésze. Apám sok iskolában tanított, gyakorlatilag heti harminc-harmincöt órában. Az első osztályt a Váli utcában végeztem, egy padban ültem Kendek György akkori vezető lelkész fiával, aki később édesapámat követte Angyalföldön. Hétéves koromban költöztünk át az Üllői útra, mert apám a Luther Otthonnak lett az igazgatója. Sajnos az otthont elég gyorsan bezáratta az állam, így Dezséry László mellett lett püspöki titkár... Általános iskolai tanulmányaimat a Práter utcai, 1956-ban híressé vált iskolában fejeztem be, majd az Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem.- Mit érzékeltek az 1956-os forradalomból?- A Kilián laktanyából a tisztek átjártak az iskolába, ők részesítettek bennünket honvédelmi oktatásban. Megtanultuk, hogyan kell Molotovkoktélt csinálni, célba lőni. Amikor a laktanyát szétlőtték, akkor az iskolába költöztek át az életben maradottak. Az épületet is sok találat érte, az udvaron még az év végén is a földszinti ablakok magasságáig állt a törmelék.- Emlékszik a pillanatra, amikor elhatározta, hogy építész lesz?- Édesanyám 1955-ben fiatalon meghalt, négy gyereket hagyva maga után. Elmondhatom, nem volt felhőtlen az ifjúságom, de édesapámtól, a nagyszüleimtől nagyon sok szeretetet kaptunk. Komolyabb lelki sérülések nélkül vészeltük át ezeket a nehéz éveket. Ami az építészetet illeti, a családban ilyen példa nem volt előttem. Talán azt kell megemlítenem, hogy apám tanítványai között, mikor egyetemi lelkészként dolgozott, építészhallgatók is voltak. Később közülük neves tanárok, építészek kerültek ki. Elsősorban Nagy Elemérre gondolok, akit személyesen ismertem. Egyszer karácsonykor én vittem föl hozzájuk az ajándékot. Óriási rajzot láttam az asztalán, talán épp a Nemzeti Színház pályázatát készítette a feleségével. Rettenetesen megtetszett a tuspatron, amivel töltötték a kihúzót, ki is nyitottam, és a tus odacsöppent a lapra. Gyorsan ráhúztam valamit a foltra... Talán valahogy jóvá akartam tenni ezt a csínyt, így lettem építész...- Milyen volt az akkori egyetem?- Nem volt egyszerű bejutnom, lelkész apám miatt; az első alkalommal nem is vettek föl. Egy évig az Építéstudományi Intézetben dolgoztam segédmunkásként, így a következő évben már sikerült. Az akkori tanárok közül Reischl Antal nevét említem először, aki a lakóépület-tervezésnek volt a professzora. Kemény ember volt, sokat követelt. A legkomolyabb talán Pogány Frigyes volt, az építészettörténeti tanszék vezetője. Előadásai mindig telt ház előtt zajlottak, külső vendégek is látogatták őket. Színes órákat tartott kedvenc városairól: Rómáról, Firenzéről, Párizsról.- Miután végzett, merre vezetett az útja, mik voltak az első munkái?- Fél évig nem tervezési területen dolgoztam, építésvezető-helyettes voltam a Budapesti Lakásépítő Vállalatnál. Utána a Népstadion és Intézményeinek a tervezőirodájába kerültem. Az első munkám, amely már önállónak nevezhető, egy sportcsarnok volt Salgótarjánban. Az első templomom Zombához kötődik. Az akkor Szekszárdon szolgáló — oda tartozik a zombai gyülekezet - ifjabb Hafenscher Károly lelkész keresett meg. Van a közelben egy kis gyülekezet, nagyon szűkös területet kaptak egy benzinkút helyén, oda kellene terveznem Istennek egy szép házat - mondta. Elkészültek a vázlatok, a lelkész úr elvitte, és már aznap este fölhívott: bemutatta a presbitériumnak- újságolta örömmel -, és egyhangúlag elfogadták. Később azzal hívott, hogy megkereste a helyi plébános egy borítékkal, a hívei gyűjtötték össze az építkezésre... Tehát elmondhatjuk: katolikus adomány is van a zombai evangélikus templomban.- Milyen érzéssel lép hívő emberként új templomaiba?- Nehéz erről az örömről beszélni. Minden alkalommal felemelő érzés, akár általam, akár más által tervezett templom szentelésén vettem részt. Az élettelen kövek között megszólal az élő ige! Hogy ez mit jelent, azt teljességében megtapasztalni az tudja igazán, aki dolgozott a tervekkel, aki benne volt a folyamatban... mert ez sem megy másképp, csak küzdelmesen, sokszor vitázva és veszekedve és megalkudva. De amikor az utolsó tégla is a helyére kerül, és eljön a felszentelés pillanata, akkor megszületik a csoda. A halott kövek építése után az élő kövek építése következik! És való igaz, azt is láttam: mindenütt, ahol templomot emeltünk, ott a gyülekezet is épülésnek indult. Szaporodott a közösség.- Hogyan születik meg egy-egy épület terve? Bizonyára nem azonnal a végleges változat formálódik ki a rajzasztalon...- Sokféle épületet terveztem. Az építész megkap egy feladatot, s megmozdul a fantáziája. Jó ideig az ember csak nézi az üres papírlapot, s el nem tudja képzelni, hogy arra egy épület terve fog kerülni. Az alkotás folyamata egyszer pokoljárás, máskor mennybemenetel. Nehezen tudom elmondani, miként jön az a kegyelmi állapot, amikor összeáll az ember fejében az egész. Idő kell, amíg a végső megoldás előáll. Régebben először rajzvázlatot készített az ember, később elkezdte szerkeszteni ceruzával, vonalzóval és körzővel, ezt csiszolta addig, amíg véglegesnek nem érezte. Ma már manuálisan nem kell ennyit dolgozni, számítógéppel készítjük és nyomtatóval véglegesítjük a terveket. így azután kevesebb ember is kell hozzá. Annak azért örülök, hogy nem úgy kezdtem, mint a mai fiatalok, hanem kézzel rajzoltam; ezért a térlátásom nem szűkült be.- Milyennek látja mai épített környezetünket?- Egyre több üveg- és acélépületet látunk, ez nyilván világjelenség. Az utóbbi évtizedekben terjedtek el ezek ennyire, főleg annak következményeként, hogy már megfelelő módon lehet védeni az acélt a korrózió ellen. És jó hőszigetelő üveget is kifejlesztettek, ma már nem ritka a háromrétegű, aminek sok előnye van. Ugyanakkor az üvegpaloták építése a jövőben valószínűleg visszaszorul. A nagy felületeken, akárhogyan próbáljuk is ezt meggátolni, mégiscsak több hő távozik el, nyáron pedig nagyobb a felmelegedés. Sokat emlegetjük Amerikát, ahol égbe nyúló toronyházak vannak. De ha jobban megnézzük New Yorkot, azt látjuk: igaz, Manhattanban ott vannak az óriási felhőkarcolók, viszont a többi hatalmas terület alacsonyabb beépítésű...- Nemrégen zárt be családi kiállításuk. Azt hiszem, nagy öröm az Ön számára, hogy fia építész lett, leánya pedig képzőművész.- Az asztali beszélgetéseket szervező Galambos Ádám kért fel, hogy mutassam be egy-két épületemet. Fabiny püspök úr javaslatára bővült ki a kiállítás, és lett végül három ember bemutatkozása - a fiamé, a lányomé és az enyém - a lágymányosi ökumenikus templomban, ahol elegendő tér állt rendelkezésünkre. Természetesen nagy öröm volt számomra velük együtt bemutatkozni, mint ahogyan öröm volt az is, mikor a lányom Munkácsy-díjat kapott fiatalon, a fiam pedig a Duna-parton felépült szállodáért - mint az egyik tervező - Pro Architecture díjban részesült.- Gyermekei megmutatják Önnek a munkáikat?- Többnyire igen. Reménykedtem, mikor a fiam ezt a pályát választotta, hogy az irodámban fog dolgozni. Nem így lett. De belenyugodtam, hogy külön úton indult el. Hála Istennek, tehetséges mind a két gyerekem, a mai fiatalok mentalitásával végzik a munkájukat.- Ők már más körülmények között kezdték a pályájukat, mint Önök...- Minket, mint a Dreher-lovakat, betört az élet... A tervezőintézetekben - miként akkoriban a gyárakban is - „blokkolnunk” kellett. Ma már kevesen tudják, mit takart ez a szó: a munkaidő kezdetén és végén - minden egyes munkanapon - az érkezés és a távozás időpontját az erre szolgáló bélyegzőórával mindenkinek a saját nyilvántartó kartonjára kellett rögzítenie. Ha a hivatalos munkaidő alatt nem készültünk el, vittük haza a határidős munkát, de ez senkit nem érdekelt, nem méltányolták. Beleszoktunk, beletörtünk ebbe a taposómalomba.- Végezetül az evangélikus egyházban végzett munkájáról kérdezem. Megbízatásának lejártával milyen tapasztalatokkal távozik?- Az én szerepem tizenkét évvel ezelőtt kezdődött, amikor D. Szebiklmre püspök úr mellett lettem kerületi felügyelő. Az első ciklusom éppen akkor járt le, amikor ő nyugdíjba vonult. Utódjául Fabiny Tamást választották, engem pedig újraválasztottak a felügyelői tisztségre. Sok elfoglaltsággal járt, de - ahogyan a Nyíregyházán tartott kerületi közgyűlésen a jelentésemben leírtam — a két püspök mellett végzett kerületi felügyelői szolgálatom édes teher volt a számomra! Ahol tudtam, segítettem; a gondokat és örömöket megosztották velem. Szívesen kísértem el őket vidéki utakra, amikor örömteli események voltak: templomszentelés, szeretetvendégség, lelkészek beiktatása... Az én kerületemet különböző kegyességű gyülekezetek alkotják. A szlovák (tót) gyökerű, Dél- és Észak- Pest megyei gyülekezetekben az idősebb asszonyok sok helyütt még mindig sokszoknyában jelennek meg az alkalmakon, ami gyönyörű látvány. Mély hittel élik az életüket, és ez az arcukra is rá van írva. A másik „kegyességi irányt” a nógrádi közösségek vagy Nyíregyháza környéke jelenti, ahol tizenkétezer evangélikus él. Az elmúlt évben indítottuk el a városban a cigány szakkollégiumot; ezt Fabiny püspök úr vette kézbe, az ő fennhatósága alatt indult el. Természetesen vannak tehetősebb, és vannak nagyon nehéz körülmények között élő gyülekezetek. Sok a probléma a Borsod és Heves megyei részeken. És ami a legszomorúbb: vannak települések, ahol elfogynak a hívek, ott áll a templom üresen! Összefoglalásként azt mondhatom: Isten örömet és gondot tesz a vállunkra, engem viszont a tenyerén hordoz. Nem kérkedem ezzel, de így igaz. Szép család vesz körül, óvó szeretet. Hét unokám van, a feleségem igyekszik pótolni, ha nem tudok velük lenni, de igyekszem, hogy ne mulasszak el ebből a boldogságból egyetlen percet sem. ■ Fenyvesi Félix Lajos »LÉGY HŰ MINDHALÁLIG, S NÉKED ADOM AZ ÉLET KORONÁJÁT!« (JEL 2,10) Ilka E sorok írója huszonhárom évesen találkozott először Scháffer Mihálynéval, mindannyiunk Ilkájával. Olyan természetesen áradó szeretet és elfogadás volt benne, amely kétségkívül ritka. Ilka szelíd életével, fanyar humorával, mosolygós jókedvével hamar közel került hozzám, és én is- későbbi családommal együtt - részévé lettem életének. Halálig hű maradt szeretetében hozzánk is! Ilka hű maradt Oroszlányhoz. Az ősökhöz, a tetkák, ujcók és sztrinák véréhez. Háza a „falu” közepén sokaknak adott menedéket a mindennapokban. Családok találkoztak, barátok beszélgettek az olajfa alatt. A mi Ilkánk hű volt a „hivatalhoz” is. Pénzügyesként hosszúhosszú éveken át dolgozott a számok, kimutatások, mérlegek tömegével. Tudott túlórázni, hajtani, ha kellett, és tudott nevetni, akár a fáradtságtól is. Szeretettel vezetgette a fiatal kolléganők életét anélkül, hogy beleszólt volna bárki magánügyébe. Ilka hű volt evangélikus hitéhez, örökül kapott hitvallásához. Évtizedeken át jegyezte a presbitérium, a közgyűlés eseményeit, könyvelte a gyülekezet alapítványát. S tette ezt csendben, pontosan. Munkájára bátran számíthattunk. Szeretetvendégségre érkezett a kossuthkiflivel, és takarította az udvart, a templomot, a gyülekezeti házat, amikor csak kellett. Sepert havat, gereblyézett füvet, s küldött virágot az oltárra. „Ha őseink ekkora templomot építettek, akkor nekünk kötelességünkfenntartani.. ”- hányszor hallottam ezt tőle tíz éven át! Ilka hű maradt Istenéhez, akinek kezéből annyiszor vette át a keserű poharat. Szinte egymás után temette el édesanyját, édesapját, férjét. De sosem kiáltott az ég ellen. Hite erős volt, de a teste egy éve már nem. A kór szállást vett benne. Küzdött. Remélt. S mi vele reméltünk, vele, érte imádkoztunk. Gyógyulásáért. Amikor Isten bezárta ajkait, az Erős vár a mi Istenünk dallama, szövege még elérte a lelkét. Egy könnycseppel búcsúzott, s elindult Istene felé... Mi itt maradtunk. Mi, a falu, a hivatal, a gyülekezet. Őt semmi sem tudta itt tartani, mert hűsége nagyobb volt a mi szeretetünknél. Isten hívása most is fontosabb volt. Menj, Kis Ilka! ■ József„testvér"
