Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-06-03 / 22. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2012. június 3. » 13 Pedagógusnapra ► Fontosnak tartjuk, hogy e rovat hasábjain a gyűjteményi megbízot­tak munkájával is megismertessük az olvasókat, hiszen az egyház­megyék gyűjteményügyével közvetlenül ők foglalkoznak. Szeretnénk bemutatni valamennyi egyházmegye gyűjteményi helyzetét s az eset­legesen felmerülő problémák mellett beszámolni az eredmények­ről, illetve az elkezdett munkákról is, amelyek módszertanilag is hasznosíthatók lehetnek a többi egyházmegye számára. E sorozat­ban elsőként a Kelet-békési Evangélikus Egyházmegyéről olvashat­nak beszámolót. EVANGÉLIKUS GYŰJTEMÉNYI SZEMLE Leírókartonok helyett... Megkezdődött a Kelet-békési Evangélikus Egyházmegye gyűjteményi anyagának digitális nyilvántartásba vétele Talán lesz, aki meglepődik, ha eláru­lom, hogy zenetanár a foglalkozásom. Sokan néztek már rám kikerekedett szemekkel, amikor megtudták, nem vagyok lelkész. Nem tudom, miért. Hiszen engem - azt hiszem - az Is­ten is pedagógusnak teremtett. Már kisiskolásként mindig vol­tak védenceim, akiket terelgettem, szerettem, védtem, s ahogy múltak az évek, ez a vágy bennem a gyerekek iránt csak egyre nőtt. Míg a többiek nagy szólókarrierről álmodoztak az iskolánkban, nekem az volt a csúcs­élmény, amikor a buszmegállóban megszólított egy copfos, foghíjas kis óvodás: — Tudom ám, hogy te vagy a tévé­maci. (Tényleg én voltam néhány hét­tel azelőtt a hangszerbemutatón a fa­gottos.) Szóval tanár lettem. És amikor éppen nem a saját családomat látom el, akkor mindig is tanítottam. Volt a tanításban rengeteg szép és jó, meg persze sok nehézség is. (A legjobban adminisztrálni utálok, de ez szüksé­ges rossz. És mondjon nekem valaki egy foglalkozást manapság, ahol nem kell millió papírt kitölteni...) A legnehezebben azt viselem, hogy az ember tanárként olyan, mint a magvető. Csak szórja, szórja a jó magot, és olyan lassan-lassan, sok­szor csak hosszú évek múlva látszik valami abból, amit tett. Ebben az évben éppen húsz éve, hogy tanítani kezdtem. Akkor még a főiskola mellett félállásban, de teljes komolysággal startoltam. Mindennap hatalmas málhával érkeztem az isko­lába, hangszerek, kották garmadáját cipeltem. Akkori kis csapatom tagjaival megsirattuk egymást az elváláskor. Az arcukat ma is fel tudom idézni, a nevekkel nagyobb bajban lennék. Mosolyuk, figyelmes tekintetük, igye­kezetük nevelt, buzdított és önbizal­mat adott. Kedvet a felnőtt léthez, amitől a húszas éveikben még úgy fél­nek a fiatalok. Tőlük tudtam meg, hogy tanárként mindig gyerekek kö­zött lehetek, és az ő frissességükből én is meríthetek, sőt kell is meríte­nem, ha nem akarok közömbös tárggyá válni a tanári asztal mögött. A következő csapatom tagjai nem voltak különösebben kivételesek a külső szemlélők számára. A kezdő ta­nár általában nem a kimagasló diá­kokat szokta megkapni. Az együtt ze­nélés, összefigyelés élménye mégis csodákra tette őket képessé, és na­gyon megszerettük egymást. Máig ér­keznek a közösségi oldalakon keresz­tül régi tanítványaimtól szívmelen­gető kis üzenetek. Különösen kedves nekem az a mozgáskorlátozottan született kis­lány, Ágota, aki a jobb kezét nem tud­ta használni, és fuvolázni akart. Na­gyon. Könnybe lábadt szemekkel állt a felvételi bizottság előtt, és né­mán, lehajtott fejjel, összeszorított szájjal hallgatott, amikor elutasítot­ták a jelentkezését. Nem bírtam néz­ni. Felvettem egy próbafélévre. Ma­gam sem tudom, miben remény­kedtem, teljesen ésszerűtlen volt a döntésem, nem is felejtettem ki egyetlen nap sem az imalistámból. Az első hetekben csak meséltünk. A történet mindig egy kislányról szólt, aki elindult a nagy kerek erdőn át, a nagy kék tavon keresztül, a nagy zöld hegyet megmászva, a nagy virágos réten átbukfencezve, minden szörnyet legyőzve eljutott végül egy csodálatosan szép virághoz, amely gyönyörűen muzsikált. Az egész me­sét mutogattuk, minden „nagy”-nál emelgettük, tornáztattuk, tekerget­tük a karjait. Szegény nagyon elfáradt minden kaland végére, de sosem panaszko­dott, mindig hálásan és mosolyogva búcsúzott el tőlem. Sokszor majdnem sírtam, olyan reménytelennek lát­szott, hogy egyszer ő is elér ahhoz a mesebeli virághoz. Aztán egy nap mégiscsak megszólalt az a fuvola. Ki­csit lógott a vége, kicsit remegett a ke­zecske, amely tartotta - de hihetet­len pillanat volt. Félévkor Ágota vizsgázott a leg­szebben a tanszakon. Többen kérték, átvették volna, de velem maradt. A ke­ze ettől kezdve - megmagyarázhatat­lan módon - rohamos javulásnak in­dult, és ma már kézművesként keresi a kenyerét. Én magam életem egyik nagy cso­dájának éltem meg őt, és hála van a szí­vemben, hogy részese lehettem annak, ami vele történt. Ennek bizony már sok éve. Máig tudok örömeiről, bána­tairól, meg-meglátogat, ha erre vezet az útja, be-besegít a hittantáborunk­ba, ha hívom. (Egyébként meg egy hűt­len kutya, elkezdett hegedülni. Egy fu­volás!) Másik kedves régi tanítványom Tündér. Frissen elvált édesanyja sa­ját depressziójával volt elfoglalva, amikor az osztály „büdöskéjeként’’ megismertem. Gyönyörű nagy sze­mű, hosszú hajú kislány volt, csak ép­pen... ápolatlan. A többiek csúfolták, én tétováztam. Mit kell ilyenkor ten­ni? Most fürdessek meg egy gyereket az iskolában? Tündér nem nagyon figyelt a csú­­folkodásra. Az órákon révetegen me­redt maga elé, iskola után hang nél­kül összecsomagolta szedett-vedett kis cókmókját, és elment az óvodába a kisöccséért. Nem tudhattam, de es­te vacsorát főzött, elaltatta a kicsit, majd beájult az ágyba. Többre nem­igen volt ereje, és persze ő nem érez­te magát büdösnek, tehát nem is za­varta a dolog. A csúfolás meg nem volt új neki. Ő valahogy addig is mindig a kivetettek közé tartozott. Egy nap aztán elkezdtem elkísér­ni az óvodába, és ilyenkor csak mi ketten beszélgettünk. Lassan, óvato­san engedett közelebb és közelebb. Végül egy délben, míg a többiek ebédeltek, megfürdettem szivaccsal a tanári mosdó csapjánál. Hajat mos-1 - » ♦ « v » - c i > • 1 > 1 t ; tunk-szárítottunk, csillogott-villo­­gott az egész gyerek. Ágota kinőtt, il­latos, tiszta kis ruháját adtam rá. Csak állt ámulva a tükör előtt, hónapok óta először láttam mosolyogni. Többé nem jött büdösen. Ezzel a kis lökettel erőt kapott a folytatáshoz. Néhány hónap múlva az édesanyja is jobban lett, igyekezett törődni velük, valamicskét javult Tündér helyzete az osztályban is, de az iskolai lemaradást nehéz volt behoznia.- Mindenből én vagyok a leges­legbutább a világon - hajtogatta fej­csóválva. Aztán egy tavaszi reggelen meg­láttam a versenykiírást. Népdalcso­korral lehetett jelentkezni. Több jó hangú kislány készült már régebben erre a versenyre. Tündér a fejét va­karta: „Á, túl késő már, meg aztán úgyis a többiek lesznek az ügyesek.” Igyekeztem lelket önteni belé, és az óvoda felé menet elkezdtünk népda­lokat tanulni. Persze csak halkan mert énekelni, és eleinte nem is voltam biztos abban, hogy jó ötlet volt belerángatni ebbe az egészbe ezt a kislányt. Ha itt is veszít, még egy kudarc a többi után. Ekkor már hónapok óta imádkoztam érte, de valahogy nem sikerült neki Istenről beszélnem, inkább csak őt hallgattam folyton. Most viszont egy borongós délután mégis kibuggyant belőlem:- Tündér, Isten segíteni fog neked, mert kedvel téged. Őszintén szólva azonnal Jónás prédikációja jutott eszembe: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive.” Egyetlen mondat, nesztek. Semmi lo­gika benne, se eleje, se vége, csak tényközlés, nem is választhatsz, nincs benne útmutatás, semmi. De ahogy Ninivében hatott Jónás bugyuta mondata, és ezrek megtéréséhez ve­zetett, úgy indította meg és el ez a mondat akkor ott az én Tündéremet.- Kedvel engem - ismételgette megbabonázva, és pár nappal később is ezt morzsolgatta magában, amikor kiállt a versenyen a népdalcsokrával a sok jól fésült, jól nevelt jeles tanu­ló után: „Ha folyóvíz vónék, bánatot nem tunnék, hegyek-vőgyek között zengedezve járnék.” Soha úgy nem hallottam se előtte, se azóta ezt a dalt, mint akkor tőle. Messze zengőn, vágyakozón, varázs­latosan. Hegyek zendültek, völgyek visszhangoztak, patakok áradtak a csöpp lány torkából. Megállt a leve­gő a teremben, a csendet tapintani le­hetett, és - a szokások ellenére - a dal végén, egy perc döbbent csend után fölállva tapsolt mindenki. Tündér hosszú útra indult el ezen a napon. Azóta is ezen jár. Sokaknak elmondta már, hogy van Valaki, aki kedveli őt és mindazokat, akik ezt készek elfogadni. Tanul, énekel, ta­nít, népdalaival járja a világot. Oly­kor-olykor fölbukkan egy-egy le­véllel, vagy átölel váratlanul hátul­ról. Nagy szemei csillognak, hosszú haja lebben utána, aki ránéz, bizto­san kap valamit. Én meg hálás va­gyok, hogy ismerhetem. Hát igen. Húsz év alatt két gyerek - nem sok. Azért persze többen is vannak, akikkel mély szeretet alakult ki közöttünk, és talán tanultunk is valamit egymástól, de ők ketten vol­tak a legdöbbenetesebb kalandjaim. Ha pedig a kollégáim egymás kö­zött arról beszélgetnek, hogy hány tanítványuk lett követőjük a pályán, ezzel mérve munkájuk eredményes­ségét, akkor csak hallgatok és mosoly­gok. Bár zenetanárt még nem adtam a világnak, de néhány áldásosztót talán már igen. És az is szép hivatás ám... ■ Füller Tímea ■ Liska András A Kelet-békési Egyházmegye gyűj­teményi megbízottjai 1973 és 2009 között kizárólag lelkészek voltak: a gyűjteményi ügyek első kinevezett felelőse 1973-tól 1986-ig Povázsay Mihály, 1986 és 1999 között Kovács Pál volt, majd egy évig (1999-2000) Kondor Péter gondoskodott az egy­házmegye gyűjteményi anyagáról. 2000-től 2009-ig Németh Mihály látta el ezeket a teendőket. Régész-főmuzeológusként ma­gam 2010-ben vállaltam el a gyűj­temény gondozásának feladatait. Az anyag átvételekor áttekintet­tem a rendelkezésre álló fotódoku­mentációt, a leírókartonokat, vala­mint az egyházmegyéhez tartozó gyülekezetektől addig bekerült ada­tokat. A műtárgyakról évtizedekkel ko­rábban készített kisméretű, fekete­fehér felvételek és írógéppel írt leíró­kartonok az évek alatt színes fotók­kal egészültek ki, ám bővíthető, di­gitális nyilvántartás mindaddig nem készült. Az 1970-es években nagy odafigyeléssel felmért műtárgyanyag számában jelentősen ugyan nem bővült az utóbbi évtizedekben, de az azóta lefotózott és leírt tárgyak kö­rébe több nem műtárgyi tétel is bekerült. Első lépésként meg kellett hatá­rozni az eddig gyűjteményi anyag­ként kezelt tárgyanyagban azok­nak a műtárgyaknak és dokumen­tumoknak a körét, amelyek valóban történeti értékűek, s a gyűjteményi szakleltárba kell, hogy kerüljenek. Az átvett gyűjteményi lajstromban szereplő (nem régi) tárgyak egy ré­sze - bár kegytárgyként beleltá­rozták - sem történeti, sem művé­szeti értéket nem képvisel, ezért nem indokolt a műtárgyak közé sorolni őket. A digitális nyilvántartás 2010- ben célként kitűzött elkészítése fe­lé az első nagyobb lépést már sike­rült megtenni. E nyilvántartást - közgyűjteményi tapasztalatok alap­ján - egy egyszerű, de minden szempontból könnyen kezelhető, konvertálható formátumú, Excel­­táblázatba szerkesztett állomány kialakításával kezdtem el. Az adatok összegyűjtéséhez átte­kintettem és rendszereztem a mű­tárgyakról korábban készített kis­méretű, fekete-fehér felvételeket és az írógéppel írt (egyébként sok­szor igen részletes és szakszerű) le­írókartonokat, valamint a későbbi színes felvételeket. Az egyházmegye korábbi gyűjteményi felelőseinek áldásos szolgálata révén már rendel­kezésre álltak olyan, különböző THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra időpontokban készített lajstromok, amelyek ugyan eltérő szempontok alapján, de sorba rendezve tartal­mazták a gyülekezeteknél lévő mű­tárgyak legfontosabb adatait. Eze­ket az elsődlegesen rendelkezésre álló adatokat egyesítve alakítottam ki a Kelet-békési Egyházmegye mű­tárgyanyagának első közös, digitá­lis adatbázisát. Az Excel-táblázat jelenleg 185 té­tel (340 tárgy) megnevezését, leírá­sát, méreteit, olvasható feliratát, a korábbi adatokban rögzített állapo­tát tartalmazza. Az egyes tételek a nyilvántartás alapjaként - a tulajdo­nos gyülekezetenként alkotott cso­portokon belül - egymást követő, ki­hagyás nélküli lineáris sorszámból ál­ló, ideiglenes nyilvántartási számot kaptak. A továbbiakban az egyes gyülekezeteknél tervezett látogatá­sok alkalmával történő adategyezte­tés során a nyilvántartás kiegészül majd a tárgyak jelenlegi állapotát rögzítő adatokkal és a készítési kor­szakok lehető legpontosabb megha­tározásával. A jelenleg rendelkezésre álló, ré­gi adatfelvételek áttekintése során már feltűnt, hogy egyes esetekben például a tárgyak anyagáról, készíté­sük technikájáról szóló információk nincsenek összhangban a fotókon látható és felismerhető adatokkal. Ennek oka egyszerű elírás vagy hely­telen felismerés is lehet. Ezek az el­térések is tisztázhatók majd a szemé­lyes látogatások alkalmával. A leírásoknál sok esetben kiegé­szítésekre (például az ezüsttárgyak esetében a súlyadatok megadására) lesz szükség. A digitális nyilvántar­tásba bekerülhetnek majd azok a megjegyzések is, amelyek az egyes tárgyakkal kapcsolatos műtárgy­védelmi javaslatokat, teendőket tar­talmazzák. További tájékozódást igényel, hogy a később elkészíten­dő digitális fényképfelvételek ho­gyan lesznek használható módon társíthatok az elsősorban szöveges és számszerű adatokat tartalmazó Excel-táblázathoz. Azt is érdemes végiggondolni, hogy a gyülekezetek meglátogatása során a műtárgyak a nyilvántartásban szereplő, egyedi azonosítót is kaphatnának. A szerző régész-muzeológus, a Kelet­békési Evangélikus Egyházmegye gyűj­teményi megbízottja evangelikuselet.hu

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents