Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-05-20 / 20. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2012. május 20. » 13 ► „Két ember járja végig az utcát, s becsöngetnek mindenhova. Kis írásokat adnak azoknak, akik ezt elfogadják tőlük. Néhol meg is állnak egy kis időre beszélget­ni. Mások több-kevesebb bizal­matlansággal fogadják a látoga­tást. A legtöbben ügynököknek vagy valamilyen újfajta vallás aktivistáinak gondolják őket. Pe­dig ezúttal egy már húsz éve mű­ködő keresztyén szervezet, az Evangéliumot Minden Otthonba (EMO) két önkéntese kereste fel őket.” - Ezt a pár sort az EMO honlapján olvastam. Tetszett ez a bevezetés, hiszen sokan vannak, akik nem tudják, mit jelent az iratmisszió kifejezés. Sztanó Pé­terrel, az EMO titkárával az ala­pítvány nyolcadik kerületi irodá­jában, a város sűrűjében ültem le beszélgetni. Ablakukból a háztetőkre látni - óha­tatlanul eszembe jut: mennyi otthon, ahová már és ahová még el kell jut­nia Isten üdvözítő üzenetének. Az aratnivaló sok, s hála Istennek, mun­kások is vannak, immár húsz éve...- Ez a fajta iratmissziós munka 1946-ban indult el egy kanadai lelkész szolgálata nyomán. A kezdeti moz­galomba azóta bekapcsolódott orszá­gokban az Every Home for Christ In­ternational nevű szervezet fogja össze a munkát. A magyar EMO szo­rosabban ennek európai csoportjával, a Europe Every Home for Christtel áll kapcsolatban.- Felekezetközi a szervezet, de úgy tudom, ez a gyakorlatban szinte teljes mértékben protestáns hátteret jelent.- így van, túlnyomórészt protestán­sokból áll a szervezet. Ez mind a mun­katársak felekezeti hovatartozásában, mind az együttműködő gyülekezetek körét tekintve érvényes. Fontos hang­súlyozni, hogy az EMO munkatársai mindig a helyi gyülekezetekkel együtt­működve, otthonaikban keresik fel az embereket a szóróanyagokkal, és az érdeklődőknek többféle lehetőséget kínálnak a továbblépésre. A cél felkel­teni az érdeklődést, a szomjúságot az élő víz iránt, és ha az evangélium üze­nete eléri az illetőt, akkor csatlakoz­ni tud lakóhelye keresztény közössé­gének alkalmaihoz. Mi a terepen mindig úgy dolgo­zunk, hogy legyen egy gyülekezet, amelybe bekapcsolódhatnak az ér­deklődők. Ezek a gyülekezetek döntő többségében protestánsok. Értesítést minden esetben kapnak a helyi ró­­mai/görög katolikus gyülekezetek lel­kipásztorai is, hogy kik vagyunk, mi­lyen céllal végezzük a tevékenysé­günket. Munkatársaink is szinte száz százalékban protestáns gyülekezetek­ből kerülnek ki: reformátusok, evan­gélikusok, baptisták, metodisták.- Jézus kettesével küldte ki tanít­ványait. („Ezek után magához hívta a tizenkettőt, és kiküldte őket kette­sével.” Márk 6,7) Önök szó szerint házról házra járnak ma is a jézusi ki­küldés értelmében. Milyen volt a fo­gadtatásuk húsz éve, és milyen ma?- A fogadtatás ott, a kapuban nem sokat változott. Jobban függ a helyszín­től, mint az eltelt húsz évtől. Falun, kis­városban barátságosabb. Egy kisvárosi panelházba ma is be lehet jutni! Nagy­városban, Budapesten mindig is ne­héz volt. Érezni, hogy azokban a vá­rosrészekben, ahol tehetősebbek él­nek, bizalmatlanabbul fogadják a be­­csöngetőt. Ahol „van mit félteniük”. Ami változott, az a találkozás utá­ni reakció. Mindig átadunk a szóró­lap mellé valamilyen meghívót a csa­ládnak egy rendezvényre, amelyet a gyülekezet vagy az alapítvány szervez. A legnagyobb változás a szórólapon található válaszkártya felhasználásá­ban tapasztalható; abban, hogy há-EMO 1992-2012 Húsz éve viszik az evangéliumot magyarországi otthonokba Találkozás Sztanó Péterrel, az EMO titkárával nyan kérnek tőlünk további olvasni­valót. Húsz éve százból átlagosan egy válaszlap jött vissza.- Ez nem volt elszomorító arány?- Ellenkezőleg! Ez éppen hogy lelkesítő volt! Külföldi partnereink biztattak is: „Hű, az nagyon jó arány!” Igazuk volt, ma négy-ötszázból jön vissza egy!- Mi lehet ennek az oka?Bizonyá­ra van rá elméletük...- Talán az, hogy fásultabbak let­tek az emberek. Másrészt az „ingyen kínálunk valamit, tessék megren­delni, elfogadni” típusú marketinges ajánlatok az elmúlt húsz év­ben jöttek divatba, sajnos sokan pórul jártak ilyenek­kel. Mert kiderült, hogy még sincs ingyen, az apró betűs részben ugyanis ott áll, hogy amíg le nem mondják, kül­deni fogják az „ingyenes” terméket, a mintakártyákat, persze jó pénzért...- Döbbenetes, hogy az evangélium terjesztése köz­ben az ilyen becsapós mar­ketinges módszerek okozta rossz tapasztalat is aka­dályt jelenthet. Modern ko­runkban mégis a régi mód­szerrel keresik fel az embere­ket. Azt hiszem, kevesen is­merik annyira a mai magyar társadalom problémáit, na­pigondjait, mint Önök...- Az emberek fásultak, szkeptikusak, nem hiszik el, hogy attól valami jobb lesz, ha Bibli­át forgatnak. Nem értik, a baj nem az, hogy kevés a pénzük, hanem hogy be­teg a lelkűk. Az országnak sem az a ba­ja, hogy ez, vagy az a párt van a kor­mányon, hanem az, hogy elfordultunk az Istentől. Sokaknak elmondom: amelyik társadalom istentelenné lesz, az embertelenné is válik. Az utóbbit ta­pasztalják, az előbbit nem hiszik... Sőt sokakban eleve hamis kép él a kereszténységről (erről bizony a ke­resztények is tehetnek!). Azt hiszik, tudják, mi az, és azt unalmasnak ta­lálják. Az is feladatunk, hogy rámu­tassunk: ha így gondolják, nem jól tudják. A keresztény hit gyakorlása minden, csak nem unalmas! A megszólított emberből rögtön ki­buggyan, amivel tele van az élete - a szív teljességéből szól a száj. Ez a mi ta­lálkozásainkra is igaz. Mintegy gomb­nyomásra: a szüleinek az elvesztése, amit tizenöt-húsz éve nem tud feldol­gozni, egzisztenciális bizonytalanságá­nak a keserűsége... Számtalan nehéz élethelyzet, krízis tárul fel előttünk.- Ideális esetben milyen irányba megy egy beszélgetés?- Ritka eset, hogy behívják az EMO önkénteseit. A beszélgetés a kapuban, ajtóban zajlik. A lépcsőházban. Vi­szünk valamit - átadjuk az írást, a meghívót. Megszólítunk, és itt a lehe­tőség a továbblépésre. Felkínáljuk, be­széljen az illető arról, ami foglalkoztat­ja. Van-e Bibliája, jár-e templomba, stb. Ha fogékonyságot tapasztalunk, akkor konkrét témákat is megbeszélhetünk. Gyakori a közöny, de szerencsére rit­ka a határozott vagy durva elutasítás. Van érdeklődés, bár ez sem gyakori. Munkatársaink alapállása első ren­den a bizonyságtétel. Mindannyian el­kötelezett keresztények, akik elmond­ják, őket honnan hozta ki Isten, hogy nekik mit jelent az életükben a hit, a Jézushoz tartozás. Ki-ki a maga kép­zettsége, ismeretei szerint megvála­szolja a felmerülő kérdéseket. De nem teológiai képzés a célunk, a munkatár­sainktól sem ezt a tudást kívánjuk meg elegendő, ha el tudják mondani, amit a vakon született mondott: „Én vak vol­tam, és most látok’.’Akkor már van mi­ről és kiről beszélni! Egy-egy ilyen rövid látogatás ajtó­nyitás. Ráérezni arra, hogy hol tart most az illető, és ha abban tudom se­gíteni, hogy akár csak egyet lépjen előre - már nem volt hiábavaló a munkánk. Tegyen egy lépést előre az Istennel való kapcsolatában. soknak bibliatanulmányt, bibliaolva­só sorozatot vagy egyéb kiadványt. Szolgálatunkat egy ezer-ezerszáz fős kör hordozza imádságban, anyagi se­gítségben. Ehhez a munkához tölte­­kezni kell. Budapesti munkatársaink minden második hétfőn fél hatra imaórára jönnek az EMO irodájába.- Hogyan tudják biztosítani mun­kájukhoz az anyagi hátteret?- Munkatársaink mind szabadide­jükben, ingyen végzik a munkát. Dologi kiadásaink - az iroda fenntar­tása, kiadványok készítése, fordítása, nyomtatása, útiköltség, postakölt­Sztanó Péter a magyar EMO húszéves szolgálatáért hálát adó múlt szombati istentiszteleten Egy férfival beszélgettem hosszan, és az ő saját Bibliájából kerestük ki a válaszokat a kérdéseire. Egyszer csak felkiáltott: „Ebben így benne van minden?" Igen, feleltem. „Akkor ezen­túl én is ezt olvasom.” Nemrég hallottam egy asszony­ról, aki kapott tőlünk szórólapot és meghívót. A szórólappal nem foglal­kozott, de a meghívó - az, hogy őt hív­ják valahova! - megfogta. Elment, és beépült a gyülekezetbe. Az Istennek rejtett csodái vannak!- Milyen csapattal dolgoznak, mi­lyen terv alapján viszik az örömhírt a missziói parancs értelmében?- A csapat részben az alapítvány, részben a helyi gyülekezet önkénte­seiből áll. Egy-egy akció alkalmával a kiválasztott települést járjuk végig házról házra, ajtóról ajtóra. Mottónk tulajdonképpen ez: elmenni azok­hoz, akik nem jönnek. Hiszen nem mindenki megy be a templomokba, hiába áll nyitva a kapujuk. Minden év­ben tartunk egy missziós hetet, ami­kor végigjárunk egy várost. Délelőtt közösségi alkalmakat tartunk, ebéd után kivonulunk, esténként beszámo­lunk arról, hogy ki mit végzett.- Számokat is hadd kérdezzek, bár tudom, Isten országában az egy meg­térő bűnösnek örvendezünk. Eredmé­nyeikről, erőfeszítéseikről azonban két évtized megállójában szólni kell, hiszen ez is ok a hálára.- Amikor elindultunk, spontán módon többen is csatlakoztak hoz­zánk. Ma már egy stabil, negyven-öt­­ven fős gárdánk van. Közülük egy-egy alkalommal az a tíz-tizenkét ember jön el, akihez közel esik az adott hely, és ráér. Húsz év alatt körülbelül nyolc­­százezer otthonban jártunk; mint­egy négy-ötezer megkeresés érke­zett vissza levélben, e-mailben, tele­fonon. Újszövetségből már legalább négyezer példányt küldtünk ki, má­ség stb. - igényelnek állandó össze­geket. Azt mondhatom, hogy a hazai adományok általában fedezik a kiadá­saink felét. Ez már magában Isten nagy csodája. A másik felét külföld­ről, testvérszervezetektől kapjuk se­gítségként. Az osztrák Evangelium in jedes Haustól a kezdetektől felbecsül­hetetlen támogatást kapunk. De az angol, francia, amerikai testvérszer­vezetek is rendszeresen eljuttatnak hozzánk kiadványokat (fordításra), il­letve anyagi segítséget. írásaink több­sége egyébként itthon készül. Alapít­ványként az egyszázalékos felajánlást is fogadni tudjuk.- Személyes életútja hogyan veze­tett az alapítványba? Elárulhatjuk, hogy Ön nem „felekezetközi”, hanem - örömünkre - evangélikus.- A zuglói evangélikus gyülekezet­ben kereszteltek, de nem voltunk templombajárók. Kedves, régi „ébre­­dési ember” nagybátyámtól viszont sok evangéliumi útmutatást kaptam. Később ért be a magvetés. Valamikor elkezdett vonzani az Isten igéje. Meg­értettem, hogy amit Jézus elvégzett, az nekem is elég. A hitem, életem, gon­dolkodásom súlypontja átkerült arra, amit Jézus tett - nos, azóta vagyok szabad. Azóta van bizonyosságom. Miután ez a stabilitás megadatott nekem, kisebb szolgálatokat vállaltam. Biatorbágyon ifjúsági munkát végez­tem a rendszerváltás idején - akkor ez még félig-meddig illegális volt - bi­zonyságtétellel, igeszolgálattal. Amúgy egyébként agrármérnök vagyok. 1990 után az osztrák testvérszer­vezet vezetője kereste meg a hazai­akat, hogy segítenének elindítani nálunk az iratmissziót. A testvérek megkérdeztek, vállalnám-e főállású vezetőként az alapítványi munkát. Imádság, alapos megfontolás után mondtam igent. 1991 novemberében írták alá az alapító okiratot, 1992 ta­vaszán indultunk el az első írásokkal. Az év szeptemberétől vagyok állás­ban az alapítványnál. Közben meg­házasodtam, gyerekeim születtek, a család együtt nőtt, együtt élt ezzel a szolgálattal. Főállásban dolgozom itt, két részmunkaidős kolléga dolgo­zik még mellettem.- Mi ad igazán örömöt Önnek? Sok visszautasítás, nehézség adódhat a munkájuk során. Én mégis egy har­monikus, boldognak tűnő emberrel beszélgetek.- Van sok csüggesztő dolog, stressz, gyomorgörcs. Ha őszinte vagyok, nem egyszer hagytam volna már abba, ha Isten nem visz tovább. De tudom, hogy itt a helyem. Öröm látni minden mozdulást. Öröm látni, amit Jézus megígért: „én veletek vagyok minden napon”. Ezt konkrétan a missziói pa­rancshoz köti. Azt látni, hogy itt az Is­ten dolgozik. Nem olyan régen bekopogtunk va­lahová. A házigazda sok nehézséggel küzd - meséli -, és imádkozott, hogy Isten segítsen rajta. Itt a vá­lasz, mondtuk, mi vagyunk az Isten válasza. Isten szeret­né továbbvinni az életét a gyógyulás felé. Isten embe­reket használ, eszközök lehe­tünk a kezében. Öröm látni a Mestert munka közben! És nem utolsósorban: azoknak is áldást jelent ez, akik viszik az evangéliumot! Mondok még egy törté­netet. Pest környéki telepü­lésen - kerítésen át - be­szélgetek egy szép kertes házban lakó férfival. La­mentál, hogy „á, nincs er­re időnk, meg kell élni” A fi­ának a szomszéd utcában van hasonlóan szép háza. Elköszöntem, s mentem tovább, keresztül a teme­tőn. Megláttam egy idős nénikét, ott kapirgált az egyik sírnál. Egy ige volt a sírkövön: „Elég neked az én kegyelmem’.’ Arra gondoltam, ilyen az „elég”. Megszólítottam a nénit. Kiderült, ott él a temető sarkánál egy kis ház­ban a vak férjével. Ide még ki tud jön­ni a szerettei sírjához. Hálásan me­sélte, milyen boldog, hogy itt lakik, és van az a kis háza, ahol együtt él­het a párjával, és hallgatni tudja a rá­diós istentiszteleteket. Arra gondol­tam, ezt a nénit fel kéne vennem a hátamra, és bizony sok helyre elvin­ni, hogy megtanuljanak mások is hálásnak lenni. Mert rossz körülmé­nyek között él, de az igével él.- Milyen aktualitást tudna em­líteni?- Jelenleg a VIII. és a II. kerületben végezzük a nagy budapesti missziói munkát. (A 2013 tavaszáig tartó bu­dapesti akció keretében 2011-ben csaknem harmincötezer otthonba jutott el az új traktátus - nagyobb­részt postán. Összesen mintegy félmil­lió otthont kívánnak megszólítani ezekkel a szórólapokkal a program so­rán. Párhuzamosan több kerületben folyik az előkészítő munka. Megkeres­nek, tájékoztatnak gyülekezeteket az /., Ill, VI., VII. kerületekben is. - A szerk.) Sok a teendő. Azt gondo­lom, nem az a lényeg, hogy mekko­ra mozaik vagyunk, hanem hogy melyik képen. Ki rakja össze a képet? - ez a kérdés. Legyünk csak egy pi­ci mozaik, de azon a képen, amelyi­ket a Mester rak össze.- Milyen vágyai vannak a máso­dik húsz évre?- Jó lenne húsz év múlva arról be­szélgetni itt, az alapítvány irodájában, hogy az ország megmozdult, felébredt a lelkében. Ki tudná mondani: Istenem, igazad van - nekünk kell megváltoz­ni! Ha ebben mi is eszközök lehetünk, akkor azt mondom: halleluja. ■ Kőháti Dorottya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents