Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-05-20 / 20. szám
2 41 2012. május 20; FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Jóságos Isten! Szívünk áld téged irgalmasságod örökkévaló ajándékaiért. Reménykedő lélekkel jövünk eléd, hogy dicsőséges jelenléted betöltse egész valónkat. Tudjuk, hogy Fiad által kiárasztottad ránk igazságodat és szeretetedet. Lelked által munkálkodsz azon, hogy egykor eljussunk az örökkévalóságba. [Lektor:] Úr Krisztus! Nálad van az örök élet beszéde, te magad vagy az evangélium. Köszönjük, hogy követhetünk és hirdethetünk téged. Adj lelkesedést, hogy fontossá tudjuk tenni mások számára is a veled való találkozást és az üdvösség örömét. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk hozzád, Szentlélek Isten, hogy meglássuk lehetőségeinket, és alkalmasságunk szerűit ellássuk feladatainkat. Tudjuk, hogy mindannyian küldetést kaptunk szereteted szétosztására, és mi oly sokszor nem vagyunk hiteles apostolaid. Kérünk, bocsásd meg romboló indulatainkat, békétlenséget okozó szavainkat és tetteinket. Kötelezz el minket az örömteli szolgálatra. Adj egyszerűséget, tisztaságot cselekedeteinkbe. Add, hogy mások, akik látják életünket, meglássák mögötte Krisztust, és keressék őt. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a világért, nemzetünkért, az emberséges együttélésért. Segíts, hogy ne szégyelljünk szólni rólad, legyen bátorságunk szóvá tenni környezetünkben az isteni törvényeddel ellenkező viselkedésmódokat és a helytelen szokásokat. Adj találékonyságot, hogy beteg, sebzett, erőtlen, reménytelen, szenvedő embertársaink között járva megtaláljuk a megoldásokat arra, hogyan tegyük boldogabbá, lelkileg gazdagabbá és tartalmasabbá egymás életét. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Édes Atyánk! Hiányos a könyörgésünk, ám bízunk abban, hogy közbenjárónk, Krisztus szívére veszi és színed elé viszi gyarló szavainkat, és teljessé teszi imádságunkat. Ámen. SEMPER REFORMANDA „A Szentlélek nélkül azt sem hitte volna vagy hinné el senki, hogy Jézus Krisztus, akit tulajdon népe lator módra keresztre feszített - valóságos Isten. Avagy mi is hogyan tudhatnánk olyan bizonyosan magunkról, hogy - ha e megfeszített Krisztusban hiszünk, még ha az egész világ kárhoztat, elátkoz, Isten ellenségeinek s az ördög tulajdonainak állít is - az Isten valóságos kedves gyermekei, szentjei vagyunk, még akkor is, ha ezt magunk sem érezzük, sőt a szívünk egészen mást mond, mivel még tele vagyunk gyengeséggel és bűnnel?! Csak a Szentlélek műve és ereje bizonyíthatja ezt meg a szívünkben úgy, hogy az ige alapján életre-halálra igaznak tarthatjuk.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP (EXAUDI) - APCSEL 6,1-7 Kényes egyensúly A VASÁRNAP IGÉJE Amikor a kerékpáros elveszti az egyensúlyát, két dolog történhet: vagy pillanatokon belül visszanyeri, vagy nem tud tovább haladni. Kerékpározni csak jó egyensúllyal lehet. Az egyensúly, az összhang azonban nem csak a kerékpározáshoz elengedhetetlen. Mégsem vesszük észre, ha kibillen egyensúlyi helyzetéből a gondolkodásunk, a hitünk vagy az életünk. Némi kilengésre még nem riaszt semmiféle ösztön, korrigálásra figyelmeztető vészcsengő. Legtöbb esetben valami konkrét bajnak kell történnie, negatív visszajelzésnek kell érkeznie ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljünk erre az „egyensúlyi zavarra”. A jeruzsálemi gyülekezeti életnek ebben az epizódjában is a negatív visszajelzést vesszük észre először. Amit így olvasunk: zúgolódás támadt. Nem csak értetlenkednek, nem is a fejüket csóválják: zúgolódnak. Szó szót követ, indulattá érik, másokat is felingerel. Márpedig bármelyik közösségben, ahol alapvető a békesség, az összetartás, az egységre törekvés - ott bizony nagyon komoly jelzés a zúgolódás. Egyáltalán nem lehet félvállról venni vagy abban bízni, hogy majdcsak megbékélnek. A zúgolódás magától nem tud megszűnni, mert tünet. A felborult egyensúly tünete. Sürgősen vissza kell nyerni az egyensúlyt, vagy számolni kell a még súlyosabb következményekkel. S ahogyan a kerékpározó az egyensúlyvesztés pillanatában nem kezd el érvelni, magyarázkodni, bizonygatni az ügyességét, úgy itt sem olvasunk semmi efféléről. Máris a visszabillenés, a helyes egyensúly megtalálása érdekében tett reakció következik. Milyen könnyű is annak, akit ilyen kényes helyzetben is mennyei irányítás vezérel! Kikerülhet minden méltatlan szócsatát, személyes sértéseket és sértődéseket, sokéjszakás önmarcangolást. Jézus tanítványai a gyülekezet élén állva jó következtetést vonnak le a zúgolódó hangok hallatán, és azonnal cselekednek. Még mielőtt tovább mérgesedne a helyzet. Mielőtt tovább borulna a már amúgy is megingott egyensúly. S megkapják az önmaguk felülvizsgálatának bölcsességét, hogy rájöhessenek: az egyensúly éppen miattuk borult fel. Jézus szolgálatának sokrétűségében eltévesztették az arányokat. Hogyne lett volna szükség a felszolgálásra az asztalok körül, hogyne kellett volna a beérkező anyagi felajánlásokat igény szerint elosztani, és persze Jézus tanításairól a szem- és fültanú hűségével beszélni. De lehet-e mindezt egyszerre? Mindegyiket osztatlan figyelemmel, teljes erővel, hiányosságok nélkül? Úgy, ahogy azt egy létszámában folyamatosan növekvő, sokszínű közösség megkívánja. És mégsem kísérleteznek. Nem próbálják így vagy úgy kezelni a dolgot. Mihelyt megértik a probléma valódi mibenlétét, az valóban gyökeres változtatásra serkenti őket. S mert e változás az egész közösséget érinti, miért is próbálnák a közösség egésze nélkül orvosolni? Kellő önkritikával tárják elő a megoldást. Nem csoda, hogy ezzel általános tetszést és megelégedést váltanak ki. Ámulatra méltó, ahogy attól sem riadnak vissza, hogy a zúgolódó csoport tagjai közül kerüljenek ki a szolgatársaik! Nem hinném, hogy képes lehet ilyesmire az, akinek nem felülről adatik hozzá az erő, a bölcsesség. De az Úr féltő szeretettel őrzi a zsenge közösség szárnybontogatásait. A gyülekezetté szerveződés mozzanatait. Hiszen oly sok múlik azon, hogyan találja meg ki-ki a helyét, a napi feladatait ott, ahol minden egyes embernek személyes küldetése van. Ahol az elhívatástudat mindent felülmúló erővel mozgat. Ahol, ha valaki nem végzi el az adottságából fakadó szolgálatot, akkor szükségszerű az egyensúly felbillenése sokak kárára. Még a szolgálatba iktatással sem merül fel újabb rivalizálás veszélye. Miért? Mert a kiválasztottak mind a heten kipróbált, hitben erős emberek. A helyrebillentett egyensúly után máris olvashatjuk a történetet István tanúságtételéről. Az imádság és a kézrátétel megerősíti kiválasztottságukat és küldetésüket. Az ünnepélyes pillanatokhoz életük végéig mint kiindulóponthoz térhetnek vissza gondolataikban. S mintha mindez - így, ahogy van: a zúgolódással, a tanácskozással, a kiválasztással és a szolgálatba állítással együtt - nélkülözhetetlen feltétele lenne a közösség további erősödésének. Ahol az erősödést korántsem a lélekszámbeli növekedés jelenti csupán, hanem mindaz, ami az egyensúlyt helyrebillenteni képes krisztusi bölcsességre alapoz. A lélekben való edződés. A Krisztusra találó alázat. A megoldás, amely úgy tesz rendet, hogy közben senki nem válik vesztessé vagy bűnbakká, hanem megerősödve, ujjongva teheti a maga dolgát abban a küldetésben, amelyet egyénisége szerint a legteljesebben tud betölteni. Egy férfi így fogalmazott: „Eszembe jut az a kisfiú, aki voltam. Vajon büszke lenne-e arra a férfira, akivé váltam?” S mi büszkén, örömmel tekinthetünk-e magunkra hitbeli növekedésünk láttán? ■ Farkas Etelka Imádkozzunk!Áldott Mesterünk, te arra tanítottad követőidet, hogy egyetlen nehézség sem öncélú, s nem is feltétlenül ártó szándékú. Hanem ott rejlik benne hatalmad megmutatkozásának lehetősége. A benned való megerősödés alkalma. A helyrebillenő egyensúly csodája. Kérünk, hozzád kiáltó szavunk ma is így lehessen áldásaid forrásává! Ámen. Idelent az odafentvalókra törekedjetek Gyülekezeti épületek felszentelése Érdekes, elgondolkodtató helyzetben él az egyház népe. Tudja, hogy nincs itt maradandó városa. Azt is tudja, hogy vándorok vagyunk - Isten vándorló népe (communio viatorum). Mégis építkezik, beruház, emberi mértékkel maradandót próbál létrehozni. Rendjén is van ez mindaddig, amíg ezek az emberi alkotások csupán eszközök. Eszközök arra, hogy „működjön” az egyház, hangozzék az evangélium, legyen kerete, medre, helye az egyház szolgálatának. Ha azonban túlértékelik ezt az eszköztárat, ha túlzott mértékben kötődnek a létrehozott földi értékekhez, úgy az evangélium ügye szorul háttérbe, és öncélúvá válik minden alkotás. Elgondolkodtató az is, hogy amikor őseink létrehoztak egy-egy új települést (sok ilyet jegyez fel a magyar egyháztörténet), az emberek először nem a saját otthonukat építették fel, hanem a gyülekezet hajlékait (templom vagy gyülekezeti ház). Tudták a fontossági sorrendet. Hogy Jézus szavaira utaljak: először keresték Isten országát - és hitték, hogy ráadásul mindezek (a napi élethez szükségesek) megadatnak nekik. Akár gyülekezeti terem, akár gyülekezeti ház, akár pedig parókia szentelésére kerül sor, az istentisztelet segít minket abban, hogy jól értsük és helyesen értékeljük a ránk bízott vagyont és értékeket. A liturgia helyre teszi gondolatainkat, érzéseinket, és segít az „odafennvalókra törekedni” (Kol 3,1). A böjti vasárnapról (Reminiscere - Emlékezz meg, Uram, irgalmadról) és az úrvacsorái szerzési igék után elhangzó imádságból (Anamnézis - Kérünk, Istenünk, emlékezz meg szeretett Fiad értünk viselt szenvedéséről, haláláról...) jól ismerjük az Isten felé forduló gyülekezet ősi kérését. Ez hangzik a gyülekezeti házat szentelő istentisztelet zsoltárának kereteként: „Emlékezz meg Urunk, a te gyülekezetedről, amelyet régen szereztél és megváltottál’.’ (Zsolt 74,2) Fontos, hogy mi mindannyian - életünk ünnepi és hétköznapi perceiben - gondoljunk Istenre. De életbevágóan fontos, hogy ő gondoljon ránk, emlékezzen ránk, emlékezzen meg rólunk. A Kyrie ugyanúgy, azonos kérésekkel hangzik, mint a templomszentelési istentiszteleten - jelezve azt, hogy az elkészült épületet odaszánjuk Isten szolgálatára. A nap kollektája viszont már a szentelő istentisztelet sajátja, így kifejezi az ünnep belső tartalmát, kérve Istent, hogy ő maga töltse be cselekvő szeretetével, embert formáló jóságával az új épületet: „Örökkévaló Isten, aki mindenütt jelen vagy, és mindent betöltesz, kérünk, lakozzál közöttünk ebben a hajlékban is: igéd és szentségeid által munkáld megtérésünket, Lelkeddel teremts újjá bennünket, hogy egykor színről színre láthassunk téged az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké.” Az olvasmány olyan levélbeli ige, amelyet ritkán olvasunk. A gyülekezeti ház átadásánál azonban mindent összefoglal, ami az Isten népe számára e helyzetben megszívlelendő. Ugyanúgy, mint a liturgia többi része, ez a szakasz is „átállíttatja a váltót” a fejünkben, hogy az aktuális eseményt az élet és az örök élet nagy összefüggéseiben lássuk. „Mivelpedig atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett. Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap’.’ (Zsid 10,19.22-25) Az evangélium Zákeus történetét tárja elénk. Egy ember, aki távolról - talán csak kíváncsiságból - nézi Jézust, s a nem várt szeretet úgy átformálja életét, hogy a távolságból közelség lesz, a bámészkodásból pedig asztalközösség. Jézus betér Zákeus házába, s az isteni kegyelem csodája nyomán elhangzik a mondat: „Ma lett üdvössége ennek a háznak’.’ A gyülekezeti ház szentelésénél is megtörténhet ez a csoda. Ezzel a reménnyel és az ezért való imádsággal veszi használatba a gyülekezet az új épületet. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS . - Jtr A szentelő imádságban azért könyörög az egyház népe, hogy Isten áldja meg az építőmunkát, az emberi kéz alkotását azáltal, hogy felhasználja országának építésében. Isten maga az, aki összegyűjtheti, megszentelheti, jó útra tudja állítani gyermekeit. A vele való közösségben találunk egymásra, s lesz otthonunkká az új épület. Ezért könyörgünk, ezért kérjük és ígéret szerint kapjuk az áldást. Ezt az áldást mondja ki a püspök, amikor felszenteli a házat: „Az Úrnak szentelt legyen ez a ház!” Majd így folytatja: „Áldott legyen mindenki, aki átlépi küszöbét, hogy a hívők közösségében hallgassa és tanulja Isten igéjét, és segítségül hívja az Urat. Lakozzék e szent helyen Isten dicsősége! Épüljön benne testvéri szeretetben a Krisztus gyülekezete élő szeretetközösséggé a Lélek egységében, nemzedékről nemzedékre! Ámen.” Nem minden épületet szentelünk. Van olyan, amit használatba veszünk, és van olyan, amit egyszerűen egy imádság kíséretében átadunk. A gyülekezeti ház azonban az igehirdetés helye, adott esetben a szentség szétosztásának helye, ezért „különítjük el”, azaz szenteljük fel. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) ! in Evangélikus i ici® Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF e k é, formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről.
