Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-05-13 / 19. szám
6 ■m 2012. május 13. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Visszaállítani a világ teljességét Ottlik Géza születésének 100. évfordulójára ► Amikor Ottlik Géza (Budapest, 1912. május 9. - Budapest, 1990. október 9.) nevét hallom, elsőként a kevés súlyossága jut eszembe. Néhány remek novella, többször átdolgozott regény, az Iskola a határon s egy posztumusz kötet Buda címmel. Mai tömegtermeléses korunkban jó idézni: íme, itt egy vérbeli alkotó, aki egy művével a halhatatlanok közé tartozik. Példa arra: író akkor ragadjon tollat, ha mondandója embertársainak is fontos. A magyar szépíró nem társtalan ezzel a világirodalomban; elég, ha Lampedusa szicíliai hercegre gondolunk, aki A párduc című regényével páratlan diadalutat futott be. A ritkán megszólaló Ottlik csekély terjedelmű életművének a hatása is hasonló. Nő az időben, új és új rétegei világolnak sugárzó fénnyel. Az elmúlt évtizedekben az író életművével kapcsolatban egymást érték a méltatások meg a viták a fiatalok között. Az 1959-ben megjelent Iskola a határont egyik német kritikusa Musil regényéhez, a Törtess iskolaéveihez hasonlította: „Egy katonaiskola szigorú, vad, könyörtelen élete. Kétségtelenül a serdülőkorról szóló regények klasszikusai közé fog tartozni.” Egy osztrák lap valódi színekkel készült festménynek látta: „Jelenkori íróink megtanulhatnák Ottliktól, hogyan kell a könyveket nem pusztán termelni, hanem megírni, és hogy az írás még mindig művészet.” Újraolvasva a regényt belém villant: a címben szereplő határ nemcsak az országokra vonatkozik, a nemzedékekre is. Embereket elválasztó láthatatlan sorompókra. A háttérben minduntalan földereng a fenyegetően sötétlő jelen. A mindenre figyelő és lecsapni kész zsarnoki kor. És mégis. A sűrű oldalakon végighúzódik a remény, „az élet szeretetének tiszta hangja” Ottlik első komolyabb vállalkozása a Hajnali háztetők volt. A kisregényt a készülődés idején írta, két szakaszban, s ő maga is elégedetlenül tette le. Jól érezte, jelezte barátainak: az Iskola a határon - időjátéka és szerteágazó felépítése miatt is - lett az igazi remekmű. A kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreáliskola épülete és belső folyosói komor rendet sugároznak. Ezt feltörni, a lélek üzenetével megtölteni nem volt könnyű. Neki sikerült, maradéktalanul. Utolsó munkáját, a Budát, amolyan utólagos „hozzáragasztásnak” tartja a szakma. (Az Iskola nem szűnő diadala késztette a szerzőt a továbbírásra.) Az olvasók régóta vártak új könyvet Ottliktól. Az 1980-ban megjelent kötet, a Próza rövidebb írásait gyűjtötte egybe: a két háború közötti próza és líra jelentős alkotóiról, a Nyugatról, nyugatosokról szóló tömör esszéit, a műfordítás és az írás műhelytitkait elemző dolgozatait, finom mívű cikkeit, naplórészleteit, vele készült beszélgetéseket. Ezek finomítják az író képét, ismeretlen vonásait villantják föl, megerősítve, hogy egy tiszta szellem keresi és mondja ki fáradhatatlanul az igazságot. Keveset idéznek ennek a kötetnek az oldalairól; én most, az évfordulón innen választok egy részletet, az Új írásnak adott válaszát: „Ha jól értettem, s a kérdés nem az, hogy mit jelent Jézus a világnak, az emberiségnek, az elmúlt és eljövendő évezredeknek, hanem hogy nekem, személyesen, budapesti lakosnak kicsoda Ő, akkor könnyű válaszolni rá. Uram és Megváltóm. (...) Az emberi nyelv eddigi jelentéskészlete, összetételének szabályai, gondolkodásunk meglévőfogalmi felszerelése nem teszi lehetővé, hogy ilyen - nyelven inneni és nyelven túli, intuitíve megragadható - tartalmakat kifejezzünk (...). A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. (...) Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontófunkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs benne mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. (...) Ha Ő nem áradt bele... a művembe - ha másként nem, hát mint szomjúság halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra -, akkor nem is hoztunk létre semmit!’ ■ FFL Budapesti emléktáblája a Krisztinavárosban, az Attila út 45- sz. házfalán. 1958-tól haláláig lakott itt (lakása az első emeleten volt). Anyám hangja. Megkopott kazettákat hallgatok, régi orsós magnetofonról fölvett beszélgetést. Huszonöt évvel ezelőtti vasárnap délután. Két cérnahang, vidám nevetés aranyozza be a surrogó perceket. Lányaim - hat- és háromévesek - felelgetnek, a Mikulás soha ki nem fogyó nagy puttonyáról énekelnek. Váratlanul fölfedezem, hogy betegeskedő anyám is ott ül közöttük. Többször is próbál megszólalni, de a szavába vágok. Nem szándékos ez, inkább mederbe terelése az áradó gyerekmondatoknak. Végtelen szomorúsággal tölt el a ritka felvétel. Milyen kár, hogy nem hagytam szabadon csobogni a késő decemberben! Ez lehetett volna anyám egyetlen fölvétele: szelíd, bölcs szavainak kedves üzenete! # 4* # Kapuscinski: Lapidárium. A jeles lengyel író naplójegyzeteit olvasom. Nagyvilágjáró, mégsem arról tudósít; inkább a dolgok bemutatásával, az összefüggések megfejtésével lép elénk. 1997-ben írta: „Az a tény, hogy a Föld lakóinak 80 százaléka hiányt szenved, nyomorog, és gyakran éhezik is, ez a szomorú tény sokat elárul az emberiség gyöngeségeiről. Az ember természeténél fogva tehetetlen, ügyeden, passzív, elveszett teremtés, aki állandóan az Úristen után kénytelen tekingetni, hogy segítséget kérjen tőle.” # * * Beszélgetők. Két idős nő az utcasarkon. Mellettük a délutáni, sűrű forgalom. Mondják az igazukat. A magasabb, sárga nagy kalapos panaszkodik: „Marikám, közel a halál!” A kövér szólni akar, de már zuhannak is rá a pityergő szavak: „Várom éjjelnappal.” Azután megáll, kifújja magát, és folytatja: „Mikor jön, nem tudom. A héten biztos nem, mert sok a munkám, és jön az unokám ballagása is, főzni kell valami jó ebédet!” * * * Szerb-horvát háború. Húsz éve tört ki, és én megrendülve nézem a képek megörökítette arcokat. Orvlövész idős nőt talál szíven, rémült társai vonszolják karjánál fogva, harckocsi lövi az emeletes bérházat. És menekülők mindenütt; édesanya borul halott gyermeke fölé, és zokog, zokog. Az ostromgyűrűbe fogott Szarajevóban több tízezren haltak meg, a háborúban háromszázezren! Azután döbbent csend. Nyolcezer zöld koporsó a mezőn; a srebrenicai mészárlás ártatian áldozatai. Idős nénike mutat maga elé: „Ez itt az én családom!” - jajgatja elfúló hangon. A szerbek 1992 áprilisában szállták meg a várost. A negyvennégy hónapos pusztítás a 20. századi történelemben példa nélküli. A háború bebizonyította, hogy a bosszú, a gyűlölködés sehová nem vezet. Senki nem nyert, mindenki csak veszített.- * * * Tudósok között. Kis társaság szegedi barátomnál. Élénken vitázó nyelvészek. Az egyik Johnßrowning nevét említi, aki több niint százötven évvel ezelőtt a magyar nyelvről is elmondta véleményét: „Rendkívül különös a fejlődése. Struktúrája a múltból származik, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett.” Eredete a homályló messzeségben van, ahová csak a képzelet repülhet, vogul és osztják nyelvrokonok fáklyás éjszakájában. De mi volt az az erő, ami tovább sodort bennünket? Csi-Jegyzetlapok (Napló, 2012) szólta, fényesítette sorainkat? És én ezt a gyönyörű anyanyelvet beszélem! Mondom fájdalmam, örömem, hallgatásomat esti imádságban. * * * Tarkovszkij 80. Ünnepelni kellene az egyik legnagyobb filmrendezőt, aki új nyelvet teremtett, halhatatlan képsorait belénk égette. Köszönteni kellene, de Tarkovszkij több mint negyedszázada nincs közöttünk: mindössze ötvennégy év adatott neki. Jelenet az Andrej Rubljov című filmből Ha nem így alakul az élete, Párizsból vajon visszatér Oroszországba? És merre kanyarodik művészi pályája? Az amerikai filmipar összezúzza törékeny alkotásait? Nem tudjuk a választ. A legfontosabbat sem: milyen lenne a viszonya a hatalomhoz? Az Iván gyermekkorát (1962), az Andrej Rubljovot (1966), a Solarist (1972), a Tükört (1974), a Sztalkert (1979) nagy erőfeszítéssel valósította meg. Mondhatni, ki kellett verekednie, hogy dolgozhasson. A zsarnoki hatalom szüntelenül támadta, külföldi sikereit elhallgatta. 1984. július 10-én Milánóban bejelentette, hogy feleségével együtt Nyugaton marad. A szovjet hatóságok évekig nem engedélyezték, hogy tizennégy éves fiuk csatlakozzon hozzájuk. Ebben az égő fájdalomban dolgozott. Svédországban fejezte be 1986-ban utolsó filmjét, az Áldozathozatalt. Fontos a cím, egész életét foglalja össze, és üzenetét az elkövetkező nemzedékek számára. Mély izzással ragyognak képeinek szürkéi, időrozsdás tájai, s észrevétlenül kozmikussá növekednek. Sárban fuldokló utakat látok, hideg eső kopog a bádogtetőn, máshol mézsűrű fény ömlik az ősz-arany nyírfaerdőre. Tíz falu apraja-nagyja várakozik, hogy megzendüljön a Rubljov-film óriás harangja. És zúg és bong múlhatatíanul, komoly hangja betölti a végtelen vidéket. Az emberek boldogan ölelkeznek, énekelnek, fölnéznek az égre: Isten tündöklő arcát keresik a tavaszban. # # «f Dr. Kopp Mária. Megdöbbentett váratlan halála. Előttem van arca az utolsó tévéinterjúban, mikor nagy örömmel beszélt a beteg ország feltámadásáról. Mintha újból reménykednének az emberek; és a népszaporulat is több az előző évinél. És ment, hirdette törékeny hitét, hogy Isten ismét mellénk fog állni. Hallottam, drámákban is bővelkedett az élete, de ezekről soha nem beszélt. Magyarország volt minden gondolata, egyetlen feladata: erőt pumpálni az ország zsibbadt ereibe. Bízom benne, talán jön egy fiatal, aki átveszi a stafétabotot. Addig álljon itt egy mindenkinek címzett írása: „A legfontosabb, hogy mindig próbáljuk megérteni a pillanatok üzenetét, az életünk célját. És ha az egyik utat elzárják előlünk, mindig nyílnak új utak, új lehetőségek, soha nem szabad azon keseregni, amit magunk mögött kellett hagynunk." # # * Kodály. A rádióműsor, amelyet véletlenül találok, színvonalas és változatos. Orgonamuzsika, trombita és hárfa különös párosa. A bemondónő is színesen magyaráz. Váratlanul archív felvételeket hallok, Kodály Zoltán emlékezik Bartókra halálának tizedik évfordulóján. „Életműve szülőhazájában gyökerezik - mondja meleg szavakkal -, a népdalokban, a balladákban. Mintha többet játszanánk mostanában, de nem eleget. Mert a nemzet öntudata, önismerete még nem elég erős. Addig él a magyar, amíg gondolnak nagyot, merészet, amíg ilyen nagy emberek lesznek, mint Bartók Béla!” * * * Kísértetfalu. Megrázó dokumentumfilm idézte az elnémult települést, Gyűrűfűt, ahonnan 1971-ben az emberek örökre elmentek. Vajon hányán hallottak róla? Évtizedek alatt teljes feledésbe merült ez az eleven dráma. Baranya megyében volt ez a falu; egy évig még ott küszködött Szabó Józsi bácsi, azután behajtotta a temető kapuját, és ő is otthagyott mindent. A zöld angyal pusztított tovább: már a romokat, porló köveket is fölfalta a tüskés bozót. Itt-ott még kilátszanak a házmaradványok, tört léckerítések. A Kádár-korszak is gyorsította a falu elveszését. Sokan mehettek volna a pécsi uránváros paneldobozaiba, de nem ezt választották. Az újságok ezt harsogták fő oknak, de nem így volt. A felsőbbség előbb bezárta az iskolát, azután elküldte az orvost, a patikust, így rövid idő alatt halálra lett ítélve Gyűrűfű. Az ott élők — akkor háromszáz lélek - hiába kilincseltek, hogy legyen köves út, soha nem hallgatták meg őket. Talán ha megépítik, másképpen alakul az élet: maradnak az emberek, a fiatalok is terveznek jövőt és gyermeket. De - Ady soraival: „Az Élet él és élni akar...” - néhány lelkes család a romok mellett új települést, ökofalut álmodott és valósított meg. * # # Kós Károly temetése. Idős építész idézi a régi, házsongárdi délelőttöt. 1977. augusztus 29-ét, amikor emelt fővel búcsúzott tőle Erdély népe. Öregek, fiatalok, egyszerű fehér ingben a gyermekek. Soha annyi embert nem látott a temető, a több száz éves tölgyek. Mikor koporsóját készültek leereszteni, váratlanul ötven-hatvan varjú jelent meg a közeli fák tetején. Károgtak hosszan és hangosan. Talán a legvénebb érintette az embereket. Jöttek, hogy elbúcsúzzanak az idős mestertől, aki egész életében adott: jó szót, veretes mondatokat, erős templomokat, és fametszetekbe mentette a tisztaszép arcokat. ■ Fenyvesi Félix Lajos
