Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-05-06 / 18. szám

io 4* 2012. május 6. FÓKUSZ Evangélikus Élet »FÁBIÁN TAMÁS BARÁTOMMAL...« Kereszt, úton Beszélgetés Gruber Lászlóval életről és néhány búcsúsörről ► Ez év január 16-ról 17-re virradó éjszaka Etiópiában, az eritreai határon egy fegyveres banda meg­támadott egy európai tudósokból álló csoportot. Az öt áldozat kö­zül ketten honfitársaink voltak. A magyar túlélők közül Gruber László beszélt a történtekről. A Bonyhádi Petőfi Sándor Evan­gélikus Gimnázium és Kollégium földrajztanárát láthatóan meg­viselte a tragédia. Elmúlt egy ne­gyedév, de a vesztesége feletti fáj­dalom nem enyhült Mélyen meg­rendült Szabad Gábor szörnyű halálán, s nem csupán kollégáját, hanem atyai jó barátját vesztette el Fábián Tamás személyében...- Aki mostanában hallja az Ön nevét, Etiópia és ezzel együtt az értel­metlen erőszak jut az eszébe.- Borzasztó, ami történt, természe­tes, hogy ez a tragédia foglalkoztatja most leginkább az embereket. Nekem is minduntalan ez jár a fejemben. Mi lett volna, ha...? Ha lett volna elég pénzem eljutni utunk csúcspontjához, az Erta Ale vulkánhoz?- Mert Ön akkor nem volt a hely­színen?- Nem, nem voltam. Ezért lelki­furdalásom is van. Úgy érzem, az nem fair, hogy én megmaradtam, il­letve az igazságtalanság, hogy ők meghaltak.- Minek köszönheti a megmenekü­lését? Pusztán a pénznek, illetve a hi­ányának?- Nem csak a pénzről volt szó. Lejárt a szabadságom, el kellett ér­nem a belföldi repülőjáratot, külön­ben nem tértem volna idejében ha­za. Az is nagyon bosszantott, hogy jóval magasabb árat szabtak a vul­kánhoz vezető útért, mint amennyi­ben előzőleg megállapodtunk. Fájt a szívem, hogy nem láthatom azt a természeti képződményt, amely mi­att lényegében az egész útra vállal­koztam. Akkor még nem tudtam, hogy mindez azért történik, mert a Gondviselés különös gondot fordí­tott rám.- Ön nagy utazó, de szerencsére eddig nem volt súlyos balesete.- Jó kapcsolatban lenni az „Éggel" de alapos felkészülésre is szükség van. Számos hazai és külföldi tanulmány­úton, szakmai gyakorlaton vettem részt. Kedves helyem a Balaton-felvi­­dék, a Velencei-hegység, a Kőszegi- és a Soproni-hegység, valamint Szeged környéke. Most virágzott a Mecsekben a páratlan illatú odvas keltike, az illa­tos hunyor... Nagyon örülök, hogy el­jutottam - többek között - Japánba, Izraelbe, Szlovákiába, Albániába, Hol­landiába, Törökországba, Korzikára, az Egyesült Államokba, Portugáliába, Angliába, a Kanári-szigetekre, Marok­kóba és Izlandra. Szívemben kitünte­tett helye van Erdélynek, oda évente ellátogatok. Ezeknek az utaknak egy jelentős részét bonyhádi diákokkal tettük meg Fábián Tamás barátom segítségével, akire mindig számíthattam a szerve­zésben. Rendkívül precíz volt, méter­ről méterre megtervezett mindent. Magyarországot úgy ismerte, mint a tenyerét; még az eldugott kis földutak sem voltak ismeretlenek előtte. A külföldi utakra is alaposan felkészült. Nemcsak a hely földrajzával, adottsá­gaival volt tisztában, hanem a felke­resendő terület lehető­ségeivel is, azzal, hogy ha baj van, hova, mer­re kell fordulni. Ezeken túl ismerte az adott ország kulturális érté­keit, nemzeti kincseit. Mindig úgy szerve­zett-tervezett egy-egy utazást, hogy abból a lehető legtöbbet lehes­sen tanulni. A fiatalok roppant­mód élvezték Tamás társaságát, elismerték a tudását, széles körű műveltségét. Pedig amolyan „laza figura” volt; szerénységével, visszafogott stílusával, alaposságával mégis ki­vívta mindenkinek a tiszteletét.-Ahhoz, hogy nyu­godtan rábízza ma­gát a társára, nagyon jól kellett ismerniük egymást.- Csákvárra vezetett az első közös utunk 1994-ben. Akkor alakult ki szoros ba­rátság köztünk. Tamás tíz évvel volt idősebb nálam, úgy is hívott, hogy „pi­cinyem” Nála elhivatottabb geográfus­sal még nem találkoztam. Ráadásul ki­tűnő előadó volt, rendszeresen vendé­geskedett gimnáziumunkban. Élmény volt hallgatni, ahogy Dél-Amerikáról, Iránról, Kubáról vagy épp a Kiliman­dzsáróról „mesélt” Bravúrosan fel­épített, szerteágazó információkat tartalmazó előadásai felejthetetlenek. Ő olyan ember volt, aki nemcsak ön­ző módon járta a világot, hanem az utakon szerzett tapasztalatait át is adta, le is írta, hogy cikkek formájában később megjelentesse. Az utazás volt az élete... Egész évben erre spórolt... Sokszor jártam nála Szegeden is. Gyakran eszembe jutnak az átbeszél­getett éjszakák... Otthona talán még magamagánál is szerényebb volt, mondhatni, csak egy megálló két utazás között. Volt ennek a lakásnak egy szigorúan zárt „gyerekszobája”. Ide csak kivételes esetben tehette be bárki is a lábát. Én megkaptam a kul­csát ennek a szentélynek, s belépve csodálatos látvány fogadott: Tamás országosan is egyedülálló ásvány­gyűjteménye. Szenvedélyesen gyűj­tötte a képeslapokat és a söröscím­kéket is. Az előbbiekből több mint tízezer darabos kollekciója volt... Etiópiában is szép akkurátusán beáz­tatta a sörösüvegeket, hogy onnan is hozzon haza címkéket...- Sajnos többé már sehonnan nem fog hozni.- Volt egy játékunk, a „búcsúsörö­zés” Minden út előtt egy-egy - a vi­lág különböző tájékáról származó - üveg sörrel köszöntünk el egymástól, abból kiindulva, ki tudja, látjuk-e még egymást. Ott, Etiópiában ezt még megfejeltük: azzal ugrattuk egy­mást, hogy ha meghalunk, ki és mit hagy a másikra. Több szállásunkon ar­ra kényszerültünk, hogy közös ágyba feküdjünk, ott meg azon ékelőd­tünk, ha így találnak ránk, vajon mit gondolnak majd rólunk. Nem tudom, talán ilyen módon, tré­fálkozással akartuk elűzni magunktól a halált. Lehet előérzetet belebeszélni, ám én úgy gondolom, hogy a környe­zet hatott ennyire ránk. Az a leírhatat­lan szegénység, amit láttunk lépten­­nyomon. A csodaszép, de iszonyúan szegény emberek, a hömpölygő áradat. Mindig minden mozgásban volt, min­denki ment valahova vagy jött valahon­nan. Az volt az érzésünk, hogy bárhol jobb nekik, csak otthon ne legyenek.- Említette, hogy nemcsak a geo­lógiai különlegességek érdekelték önö­ket, hanem a kulturális értékek is.-Igen, kiutazásunk előtt egy évvel már megvolt a repülőjegyünk, attól az időtől fogva folyamatos volt a felkészü­lésünk. Tamás helyszínről helyszínre, óráról órára megtervezett mindent. Többek között Addisz-Abebában, a fővárosban a Nemzeti Múzeumot te­kintettük meg. Említhetném a Simi­­en vagy az Awash Nemzeti Parkot, a déli tóvidék számunkra elképzelhe­tetlen madárvilágát, Gondar és Ak­­szum történelmi városát, a Babile környéki gránitsziklákat, esetíeg a ha­­rari, esti kalandos hiénaetetést is. De jártunk Lalibelában, más néven Új-Jeruzsálemben, a kopt egyház köz­pontjában, ahol megnéztük a tizenegy sziklatemplomot. Felfogásuk szerint az egyikben őrzik a frigyládát. Az Eti­óp Ortodox Egyház újévi ünnepségét is figyelemmel kísértük; érdekes volt, ahogy a színkavalkádot felváltotta a fe­hér, gyolcsból készült ünnepi ruházat. Lenyűgöző volt a hitük ilyetén meg­nyilvánulása.- Erőre, hitre most Önnek is nagy szüksége van...- A két kiemelkedő tudású kollé­ga és kitűnő ember a családjának pó­tolhatatlan elsősorban. Szabad Gábor két gyermekét és feleségét hagyta ma­ga után. Tamás édesanyja pedig min­dig ezt kérdezi, ahányszor felhívom: „Most mit csináljunk? Mi lesz ve­lünk?” Egyetlen gyermekük volt ő. Haláluk a tudományos élet számára is nagy veszteség. Valamennyiünknek meg kell birkóznunk a hiányukkal.-Ez a tragédia akár útkeresztező­dés is lehet az ön életében. Talán ar­ra ösztönzi, hogy elgondolkodjon, merre, hogyan tovább.- Félelem nincs bennem, ha erre gondol. Az viszont tényleg úgy van, hogy a halál árnyékában sok mindent átgondol az ember. Életformámból adódóan a szükségesnél kevesebb időt töltöttem a családommal. Ezen szeretnék változtatni. Nagyon jó ér­zés, hogy van hova hazatérnem, hogy várnak rám. Jó otthon lenni. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a megkezdett utamat folytatnom kell. Továbbra is szeretném járni a világot, hogy a megtapasztaltakat továbbad­hassam a tanítványaimnak. Tamás nélkül nehezebb lesz, az biztos. Nélkülöznöm kell mindig de­rűs társaságát, és tudására, szervező­­munkájára sem támaszkodhatom. Az életigenlésére viszont igen: szerette az életet, az élet sokféleségét. Szerette fel­kutatni Földünk legszebb tájait, meg­tudni róluk a lehető legtöbbet. Az elkövetkező nyáron szeret­nék újra eljutni Izlandra, a megun­hatatlan szigetországba, amelynek kilencvenöt százaléka természeti csoda, s amelyet kilencvenhét szá­zalékban evangélikusok laknak. Ez Tamás barátomnak is az egyik leg­kedveltebb úti célja volt. Diákjaim számára pedig előkészítettem az eredetileg Tamással közösen ter­vezett augusztusi alpesi utat.- Akit nem feledünk, az mindig ve­lünk él. Milyen módon tervezi meg­őrizni barátja emlékét?- Feledés ellen ott a rengeteg fotó, amelyet időről időre megnézhetek, a levélváltásaink, amelyeket bármikor ol­vashatok, s a közösen átélt kalandok emléke. Nem feledhetem azt sem, hogy a születésnapomon volt a teme­tése.. . Többek között Tamás kezdte el szervezni a Jakucs László nemzetkö­zi középiskolai földrajzversenyt, ame­lyet februárban tartottak Szegeden. A százhetvenöt induló csapatból az el­ső helyezést sikerült hazahoznunk. Ez­zel az ő emléke előtt is tisztelegni kí­vántunk. Ennyire még egy versenyen sem izgultam a diákjaimért. Március negyedikén, Tamás szüle­tésnapján a gimnáziumban mécsese­ket gyújtottunk a fényképe előtt. A megemlékezéskor iskolalelkészünk, Makán Hargita tartott vigasztaló gon­dolatokkal teli, szívig ható áhítatot. Épp az idén tízéves a világutazó klubunk. Szeretnénk felvenni Fábián Tamás nevét, tisztelegve a tudós geográfus munkássága, a nagyszerű pedagógus és kiváló ember emléke előtt.-Az etiópiai útról készül publikáció?- Százoldalas a napló, amelyet odakint írtam, minden kis momen­tum ott olvasható a lapjain, de úgy ér­zem, még sokáig nem tudok hozzá­fogni az összegzéshez, s az utolsó két nap krónikája talán soha nem készül el... Sokszor álmodom Tamással, és egyben egységesek az álmaim: minden alkalommal - a szokásos jó hangu­latban - utazunk... Súlyos keresztet rakott rám azzal, hogy - mint túlélő társaink mesélték - az utolsó gondo­latai között is én voltam, a merény­let estéjén azt fájlalta, hogy nem láthatom azt a csodát, amelyért men­tünk. Az is igaz, hogy nálam meg ő állt az „első helyen”, hisz a naplóm kezdő bejegyzése így indul: „Fábián Tamás barátommal...” ■ V. Gánszler Beáta Gruber László (1968-) földrajz-történelem szakos középiskolai tanár A szegedi József Attila Tudo­mányegyetemen végzett földrajz­történelem szakon. Közel húsz éve az egyetem óraadó oktatója, 2001 óta a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium tanára. Számos tudományos publikáció, illetve tankönyv szerzője. 1999-ben megkapta a Magyar Tudományos Akadémia Szádeczky-Kardoss Elemér-díját. 2005-ben az MTA Pedagógus Kutatói Pályadíját ér­demelte ki. 2008-ban a Magyar Földrajzi Társaság Pro Geographia díjban részesítette. Szabad Gábor (1973-2012) bőrgyógyász 1998-ban szerzett orvosi diplomát a szegedi orvos­­tudományi egyetemen. Ezután a bőrgyógyászati klinikára került, ahol 2003-ban bőrgyógyászatból szakvizsgázott. 2011-ben PhD-fokozatot szerzett, majd az egyetem bőrgyógyászati és allergológiai kliniká­jának adjunktusa lett. Létrehozta a hamar országos hírnévre szert tett sebkezelési ambulanciát. A hall­gatók több alkalommal a legjobb előadónak válasz­tották. Nagy természetjáró volt. Fábián Tamás (1958-2012) geográfus A szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett középiskolai földrajztanári diplomát. 1984-től az egyetem természeti földrajzi és geoinformatikai tanszékének munkatársa. Ugyanettől az évtől a Magyar Minerofil Tár­saság, még előbb, 1980-tól a Magyar Hegy­mászóklub tagja. Fábián Tamás és Gruber László

Next

/
Thumbnails
Contents