Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-29 / 17. szám
2 « 2012. április 29. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio cecumenica Szerető mennyei Atyánk! Hisszük és tudjuk, hogy te jól ismered örömeinket és bánatainkat. Tudod szívünk szándékát már azelőtt, hogy a szó elhagyná a szánkat. Mi most mégis szeretnénk kimondani előtted mindazt, amiért hálásak vagyunk, és azt is, ami terheli a lelkünket. Kérünk, Atyánk, hallgass meg minket! Köszönjük jóságodat és szeretetedet, amelyet megmutattál és ma is megmutatsz nekünk a te Fiad által. Köszönjük éltető és gyógyító igédet, amellyel életünket vissza akarod téríteni magadhoz. Nem vagyunk méltók erre a nagy jóságra és szeretetre, hiszen sokszor olyan nagyon földhözragadtan élünk és mozgunk. Észre sem vesszük, mennyire eltérünk a nekünk kijelölt úttól, és belebonyolódunk a földi élet fölösleges útvesztőibe. Bizony sok a hibánk, amely elválaszt tőled, ezért kérünk, hogy szentelj meg minket újra és újra, folyamatosan állj mellettünk, és fogjad a kezünket. Terád tekintve és a te szeretetedből táplálkozva kaphassunk erőt és bátorságot ahhoz, hogy szeressünk a minket körülvevő önzés és gyűlölködés közepette, és megbocsássunk a mindent átható harag és önfejűség ellenére is. Emlékeztess minket szüntelenül, hogy elsősorban a te gyermekeid vagyunk, és csak másodsorban családanyák, apák, gyermekek, dolgozók vagy diákok, vezetők vagy vezetettek. Kérünk, hogy adj bölcs belátást, önzetlen szeretetet és tehetséget országunk és a világ vezetőinek, hogy munkájukkal és döntéseikkel jól szolgálhassák a rájuk bízottakat. Nekünk pedig adj reményt és kitartást akkor is, amikor megkeseredünk, vagy igazságtalanságokat kell elszenvednünk. Könyörgünk egyházunkért is, és kérünk, hogy segíts megtalálnunk a megújulás útját. Bocsáss meg, hogy sokszor nem tudunk hitelesen képviselni téged, és nem merünk evangéliumod szószólói lenni más emberek előtt. Erősíts meg minket Szentlelkeddel: adj nekünk hitet, bátorságot és éleslátást, hogy le tudjuk rázni a fölösleges sallangokat, és a tőled kapott szeretet kerüljön a gyülekezeti és a saját életünk középpontjába is. Urunk, újítsd meg egyházadat, és kezdd el rajtam! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Krisztus részelteti ilyen örömben a világot s ilyen szomorúságban övéit. S ez az ördögfattya világ semminek sem örül úgy, mint ha a Krisztust hanyatlani, övéit pedig szégyenletesen kárhozatba veszni látja. Krisztus előre megmondja: ilyen öröm éri a világot, s ilyen szomorúság titeket. Számítsatok rá, hogy ha majd belekerültök, türelemmel lehessetek, s még az ilyen szenvedésben is megtalálhassátok az igazi vigasztalást. Azért kell benneteket így megkísértenem, s megkóstoltatnom, mit is jelent engem elveszíteni, hogy egy kicsit megértsétek e mélységes titkot. Egészen úgysem tudtok engem kitanulni. Megérthetetlenül magas az néktek, hogy Isten Fia az Atyához megy, meghal és feltámad - üdvösségtekért." M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó Józseffordítása) HÚSVÉT UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) - 1PT 1,3-9 Van úgy, hogy egyetlen mondatért teszünk meg hosszú kilométereket. Legtöbbször ezt a mondatot nem mi mondjuk ki, hanem másoktól kapjuk útravalónak. így történt ez velem is. Pedig azon a napon nem volt kedvem kimozdulni. Örömmel sütöttem volna palacsintát, olvastam volna könyvet a kedvenc fotelomban, gubóztam volna be meghitt magányomba. De fel kellett állnom, mennem kellett, mert a nővérek az otthonban arra vártak, hogy a kiégés ellen tartsak nekik csoportfoglalkozást. Én, akinek éppen aznap nem volt jó hangulatom. A csoportban a kezdő feladat ez volt: „Sorolj fel három olyan dolgot, ami az elmúlt két hétben örömöt okozott neked!” Hosszú csend. Megdöbbentem, amikor gondolkodás után is azt válaszolták, hogy nem jut eszükbe semmi, az utóbbi időben nincs semmiben örömük. Inkább elkezdték sorolni a bajaikat: hitel, tartozás, betegség, rosszkedv, feszült otthoni légkör. Nehéz munka bagóért, és még dicséretet, elismerést sem kapnak azért, hogy kiteszik a lelkűket a gondozottakért. Már bántam, hogy feltettem ezt a kérdést, mert éreztem, hogy ez egy olyan spirál, amely csak egyre mélyebbre visz bennünket. Azon járt az agyam, hogyan tudnám mégis pozitív irányba terelni a beszélgetést. Akkor került a válaszadás sora Gabira, aki mosolyogva mondta: neki csak öröme van. „Néhány évvel ezelőtt - mesélte -, amikor úgy éreztem, hogy idegileg, lelkileg tönkremegyek abban, ami nap mint nap ér, a barátnőm azt javasolta, hogy nyissak egy füzetet, és a kezdőlapjára véssem fel, hogy »Isten azt akarja, hogy te boldog, vidám és elé-Örömfüzet gedett légy«, és minden este, mielőtt elalszom, vegyem számba a napomat, és írjam bele, milyen örömök értek azon a napon. Azóta mindennap így teszek, és minden apróságot felírok a füzetembe. Eleinte nehezen ment, alig bírtam összeszedni egy-egy örömöt, de ma már csak az örömöket látom meg, mert csak azt akarom látni.” Abban a pillanatban tudtam, hogy most én, a segítő kaptam valamit. Ezért a mondatért keltem fel aznap, és utaztam annyit: Isten azt akarja, hogy én boldog, vidám és elégedett legyek. * * * Felénk, keresztények felé sokszor elhangzik a vád, hogy mi mindig szomorkodunk, a halálról beszélünk, és nem jó közöttünk lenni, mert komoly témáinkkal lehangoljuk az embereket. Sokan ezért tartják távol magukat templomtól, gyülekezettől. Még él bennünk az a beidegződés, hogy a templom a bűnbánat, a bűnvallás helye, és nekünk ott csak komolyan, csendesen, kicsit megszeppenve szabad viselkednünk. Nem lehet, hogy olykor rosszabbak vagyunk az örömtelen nővéreknél is, a terhek alatt roskadozó, csak a világban élő embereknél is? Pedig a keresztény embernek van valami - vagy legalábbis kellene, hogy legyen -, a körülményektől független belső öröme, amely abból adódik, hogy tud Krisztusról. Mi arról a Krisztusról tudunk, aki feltámadt a halálból, és ezért tudjuk, hogy minden vereségünk, kudarcunk csak időleges ebben a világban. Különösen nekünk, evangélikusoknak, akiknek a nevében is benne van az, hogy az örömhír hordozói, letéteményesei, kellene ezt a reménységet megélnünk. Ennek az örömhírnek és az ebből fakadó, az örök életről szóló reménységnek annyira le kellene nyűgöznie a hívő embert, hogy fölül tudjon emelkedni a mindennapi gondokon. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a keresztény ember nem e világban él, úgy jár-kel a többi ember közt, mintha egy méterrel a föld fölött lebegne, és nem érdekli sem a maga, sem a másik ember baja. Sőt a keresztény ember észreveszi a másikat, lehajol az embertársához, és aktívan részt szeretne venni a problémák megoldásában. Ehhez olyan többlete van, amelyet nem vehet el tőle senki semmilyen körülmények között, mert Istentől kapta. Péter így jellemzi: el nem múló, szeplőtelen, hervadhatatlan örökségünk van. # * Piacid atyát, a szerzetes pap tanárt 1946-ban letartóztatták, és a Szovjetunióba vitték munkatáborba. Tíz évet töltött a lágerben. A vagonban egy orosz rabtársának megtetszett Piacid atya cipője, és levette a lábáról.- Gyengébb voltam nála, nem vitás - elevenítette föl a történetet az idős szerzetes -, nem tudtam megvédeni a cipőmet. 1947. január végén mezítláb érkeztem meg a brianszki erdei lágerbe. Egy törött fazsindelyt kötöttem a lábamra. Legalább fél órát kellett várnom a névsorban. Mintha tüzes parázs lett volna a hó, bőgtem, akár egy kölyök. Már nem Piacid voltam, hanem „a nép 876-os ellensége”. A számot a ruhánkra meszelő fegyőr azt mondta, szerencsés vagyok. Meg is magyarázta: „Ocsko” Ez a huszonegyezés orosz neve. De mi nem kártyázni VIRÁG VASÁRNAP IGÉJE jöttünk, bár számaim összege tényleg huszonegy, és túléltem a tíz évet. Mint a sikeriskolák mesterei, a pozitív gondolkodás prófétái, a rabok ragyogó túlélési szabályokat állítottak össze a lágerben: 1. A szenvedést ne dramatizáld, a panaszkodástól csak gyengébb leszel. 2. Keresd a lágerélet apró örömeit. 3. Mozgósítsd az életenergiád, légy különb rabtartóidnál. 4. Kapaszkodj, amibe tudsz, ha a Jóistenbe, akkor rájössz, ő is akarja a túlélésed.- Versenyt rendeztünk az örömök gyűjtésére - folytatta Piacid atya. - Egész nap lestük őket, és este beszámoltunk róluk egymásnak. Ha a levesben kettő helyett három krumplicska volt, az már öröm. Az győzött, aki a legtöbbet találta. Aztán a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Egyszer valaki tizenhét örömöt tudott felsorolni: „Gyerekek, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és soroltam, soroltam, nehogy elfeledjem!” * * * Ma kinyitottam egy üres füzetet, és beleírtam: „Jézus feltámadt a halálból, ezért nekem örök életem van!” A címkére rávéstem: „Örömfüzet” Elkezdtem vezetni. „2012. ápr. 22., Csilla-nap, a húgom névnapja. 1. mai napi örömöm: Van húgom.” ■ Heinemann Ildikó Imádkozzunk! Urunk, add, hogy feltámadásod örömüzenete felülírja minden bánatomat, problémámat, hogy naponként meglássam mindazt a jót, amellyel te körülveszel engem. Ámen. Úton az örök templom felé A templomszentelés liturgiája 2. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS ► Az Evangélikus Élet múlt heti számában a templom alapkövének letételéről olvastunk. Amikor a hosszú, fáradságos, de örömteli munka a végéhez közeledik, a gyülekezet és vezetői már azon gondolkodhatnak, hogyan is formálódik a templomszentelés páratlan ünnepe. A nagy ünnep hálaadással kezdődik. Még nem az új templomért, hanem a régi istentiszteleti helyért. Akárhol zajlottak is addig a gyülekezet alkalmai, olyan hely volt, ahol hangozhatott Isten igéje, és kioszthatták a szentségeket. Van miért hálát adni, hiszen Isten munkaterülete volt ott. Ezért hangzik a zsoltár biztatása: „Adjatok hálát az Úrnak, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek tetteit a népek között!” [Zsolt 105,1-2) Majd így folytatódik: „Emlékezzetek meg csodatetteiről, amelyeket véghezvitt..” A templomszentelési ünnep első bibliai olvasmánya - az ószövetségi - is itt hangzik el. Ennek egyik mondata fogalmazza meg Isten jelenlétének és működésének lényegét: „Nem követe és nem angyala, hanem ő maga segített meg minket. Megváltott, mert szeretett és megkönyörült rajtunk. ■Evangj'^'angélikusÉ,ct5 r,,; 'Evangélikus ÉletS 1 k_____ Felkarolta és hordozta népét a régi idők óta, napról napra.” (Ézs 63,9) A liturgia minden szava és minden mozzanata jelképet (is) hordoz. A régi istentiszteleti helytől való búcsúzás a múlandóságot szimbolizálja, a régi helyről az újra való átvonulás pedig Isten népének vándorútját az ideiglenesből a maradandóba. így imádkozunk együtt a búcsúzás pillanataiban: „Az új templomba való vonulásunkkal ma is emlékeztetsz, hogy nincs itt maradandó városunk. Kérünk, új hajlékodban vidd teljességre rajtunk üdvözítő akaratodat, hogy tieid legyünk életünkben és halálunkban, és megteljék szívünk és szánk a te dicséreteddel most és mindörökké.” Az átvonulok előtt keresztet visznek. Ez az ősi jelkép arra utal, hogy mi a kereszt követői és követei vagyunk. A vonulás közben bátran szól az ének - ahogy nagycsütörtök este is énekelve kísérték a tanítványok Jézust. Amikor a gyülekezet és a szolgálattevők - a püspök vezetésével - megérkeznek az új templomhoz, még nem vonulnak be, hanem megkezdik a kapuk liturgiáját. Minden istentisztelet - a zsoltárolvasás formájában - a kapuk liturgiájával kezdődik, de itt különösen is hangsúlyossá válik ez a szertartás. A püspök a 118. zsoltár 19. versével szólal meg: „Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és hálát adok az Úrnak! Az Úré ez a kapu: igazak járhatnak be rajta.” A zsoltár után az építő átadja a templom kulcsát, kérve: Isten áldja meg kezük munkáját, hogy áldás legyen ez a szent ház Krisztus gyülekezete számára nemzedékről nemzedékre. A püspök továbbadja a kulcsot a gyülekezet lelkészének: „Nyisd meg a kaput, hogy bevonuljon rajta Krisztus gyülekezete.” A lelkész ezekkel a szavakkal fogadja a kulcsot: „Az Úr Jézus Krisztus által van menetelünk az Atyához: ő adott elénk nyitott kaput, amelyet senki be nem zárhat. Az ő nevében nyitom meg új templomunk kapuját.” Gyönyörű pillanatok ezek. Hosszú évek imádsága, emberek fáradsága, kudarcok és örömök, nehézségek és eredmények, szép emlékek és reménységgel telt gondolatok sűrűsödnek össze egyetlen pillanatban, s a „gyermekek” izgalommal várják, hogy birtokba vehessék az Atya ajándékát. E pillanatnak különleges belső töltése van. Isten ajándékozó szeretetének kézzelfogható valósága. Nem csoda hát, hogy teli szívvel és teli torokból szólalhat meg az evangélikus himnusz, s nyer egyszerre tartalmat a kőbe-téglába formázott hitvallás: „Erős vár a mi Istenünk!” Majd folytatódik a „zsoltározás” hiszen a liturgiában harmadszor is együtt imádkozunk három évezred hitben előttünk járt és velünk vándorló tagjaival: „Uram, szeretem a te házadat, a te dicsőséged lakóhelyét. Sóvárog, sőt eleped a lelkem az Úr házáért, testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez. Boldogok, akik házadban otthonra lelnek, szüntelenül dicsérhetnek téged!” (Zsolt 26,8) Az állandóan változó világban nemcsak a tégla és a kő a biztos, stabil pont, az állandóság és a változatlanság jelképe, hanem az Isten népének évezredek óta folyamatos imádsága. Az az istentisztelet, amely korszakokat átívelő módon zajlik nemzedékről nemzedékre. A templom az egyház számára nemcsak az ószövetségi kontinuitást hordozza, hanem a Krisztushoz kötődést is. Erről tanúskodik az ünnep Kyriéje: „Úr Jézus Krisztus, aki tested templomát értünk lerombolni engedted, és harmadnapra újra felépítetted, Uram, irgalmazz! Úr Jézus Krisztus, aki a mi testünket is a Szentlélek templomává teszed, Krisztus, kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, aki igédben és szentségeidben jelen vagy emberkéz alkotta templomban is, Uram, irgalmazz!” Ha a gyülekezet átéli ezeket a jelképeket, és meghallva szívébe fogadja ezeket a szövegeket, akkor „természetes reakcióként” tör ki az angyalok énekével: „Dicsőség a magasságban Istennek!” Mindezek készítik fel a gyülekezetét a nagy pillanatra, a templomszentelés ünnepi eseményére. De erről majd a jövő héten olvashatnak rovatunk hűséges kísérői. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről.
