Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-04-22 / 16. szám

2 41 2012. április 22. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio cecumenica Urunk, Istenünk! Kegyelmed betölti a földet. Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk, megtapasztaljuk, és ör­vendezzünk neki. Tégy minket késszé, hogy kegyelmed hírvivői­ként járjuk utunkat, végezzük mun­kánkat, szolgáljunk a világban. Könyörgünk teremtett világodért. Add, hogy jóságod érezhető legyen a természet világábán, az egész föld­kerekségen. Könyörgünk az emberiségért. A kegyetlenségek közepette engedd meglátnunk: kegyelmeddel új életet te­remtesz, és lehetővé teszed, hogy em­berhez méltó módon élhessünk együtt. Könyörgünk Európáért, formáld a gazdasági érdekeken túlmutató emberi közösséggé kontinensünk lakóit. Könyörgünk hazánkért. A nagy változások idején, új kihívások nap­jaiban hadd tapasztaljuk meg, hogy a te kegyelmed stabil pont, amelyre építeni lehet. Könyörgünk egyházadért. Tedd kegyelmed hordozójává és eszkö­zévé a világban, hogy csillapodjon a gyűlölet, és teret nyerjen az egyedüli jövőt jelentő szeretet. Könyörgünk a rászorulókért, a tes­ti, lelki keresztet hordozókért. Irgal­mad kísérje, erősítse, emelje fel őket. Urunk, Istenünk! Kegyelmed be­tölti a földet. Töltse be szívünket, lel­künket, egész életünket. Jézus Krisz­tusért kérünk. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Az egész evangéliomban alig van kedvesebb kép, mint amellyel Krisztus pásztorhoz hasonlítja magát, aki az el­veszett juhot tulajdon vállán viszi vissza a nyájhoz. Viszi manapság is - örökké. ím, ez az evangélium veleje: Krisztus országa a könyörülő kegyelem országa, ahol nincs is egyéb, hanem csak »hordozás«. Krisztus hordozza fo­gyatkozásainkat és betegségeinket. Bűneinket magára veszi, s türelemmel viseli hibáinkat, örökké a vállát nyom­juk, mégse fárad bele a hordozásba. Kí­sértéseink közepette éppen ez a mi leg­nagyobb vigasztalásunk.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) Vallási egyesületek nyilvántartásba vétele Április 30-ig jelenthetik be a val­lási egyesületek az illetékes tör­vényszéknek a nyilvántartásba vételhez szükséges adataikat vál­tozásbejegyzési eljárás kereté­ben - közölte a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) az MTI-vel. Mint írták, azok a szervezetek, egyesületek, amelyek március í-jé­­től a lelkiismereti és vallássza­badságról, valamint az egyházak­ról szóló törvény alapján alapcél­ként vallási tevékenységet végző egyesületként működnek tovább, részletes tájékoztatást olvashatnak a KIM honlapján. Az internetes oldalon találha­tó tájékoztató többek között azt tartalmazza, hogy a kérelemhez milyen dokumentumok csatolása szükséges, az egyesületek milyen változásokra számíthatnak. HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) - 1PT 5,1-5 Péter alázata A VASÁRNAP IGÉJE Galeotto Marzio könyvében olvashat­juk, hogy Mátyás király egy alkalom­mal, amikor Esztergomban járt, meg­hívta asztalához a teológiában való jártasságára rendkívül büszke Gattus Jánost. Mivel próbára akarta tenni, vacsora közben megkérdezte tőle, hogy Jézus Krisztus miért az őt há­romszor is megtagadó, majd gyáván elmenekülő Péter apostolra bízta nyája legeltetését, egyháza vezetését, és miért nem Jánosra, aki hűségesen követte őt a keresztig, és haláláig ki­tartott mellette. Hiszen úgy lett vol­na igazságos, hogy a hűséges Jánost jutalmazza ezzel a tisztséggel, Pétert pedig inkább meg kellett volna bün­tetnie hűtlenségéért. Gattus zavarba jött, és nem tudott mást felelni, mint hogy ez olyan titok, amelynek a feszegetése veszélyes, mert könnyen eretnekségbe sodor­ja azt, aki meg akarja fejteni. Mátyás erre ezt mondta Gattusnak: „Én ugyan hittudományi és egyéb tu­dományos könyvet nem sokat ol­vastam..., hanem azért mégis úgy gondolom, hogy ennek a kérdésnek a magyarázata könnyen megtalál­ható.” Majd Szent Jeromosra hivatko­zott, aki Jovinianus elleni könyvében azzal magyarázza Jézus döntését, hogy Péter idősebb ember volt, János pedig szinte még gyerek, akit Jézus nem akart meglett korú férfiak élére állítani, nehogy provokálja őket. Má­tyás ezt mégsem tartotta kielégítő ma­gyarázatnak, hanem hozzátette: „A bűnös, áruló és szökevény Pé­tert Krisztus... méltóságban azért tette az ártadan János elé, hogy a bű­nösöknek reményt nyújtson a bo­csánat elnyerésére. Mert a bűnös és áruló Péter, aki mint házas ember ma­ga is ismerte az emberi gyengeséget és a szenvedély hatalmát, mestere példájából kiindulva, aki tanítványa bűneit, mikor keservesen megsiratta, megbocsátotta..., könnyebben bocsá­natot s feloldozást adhat a bűnökbe s szenvedélyekbe merült emberek­nek, s kegyesebben bánhat a megté­rő bűnösökkel. Ha azonban az ártadan és a hitben állhatatos János lett volna az egyház fejévé..., aki sohasem ismerte meg a szenvedély kísértését és erejét, s akit semmi szenvedés sem tudott Krisz­tustól elszakítani, minden embert olyanná akart volna tenni, amilyen ő maga volt, és a Krisztustól és a hittől eltévelyedetteket s a bűnös szenvedé­lyűeket ridegen elutasította volna. (...) Nagyon is világos tehát az oka, hogy miért nem János, hanem Péter lett az egyház fejévé, s ezt a kérdést te, Gat­tus János, mégis a megfejthetetíen is­teni titkok közé számítottad.” „Ofelix culpa, quae talem ac tan­­tum meruit habere Redemptorem!” „Ó, szerencsés vétek, mely ily hatal­mas Megváltót érdemelt!” - énekli a húsvét hajnalán virrasztó egyház a 4. században élt egyházatya, Amb­rosius öröménekében, az „Exul­­tet...”-ben. Péter apostol tapasztalata alapján - amely levelében is hangot kap - nyugodtan hozzátehetjük: Ó, szeren­csés vétek, mely a főapostolt ily nagy alázatra tanította! Mert a feltámadt Krisztus kiáradó kegyelme mindenekelőtt a bűn sze­repét változtatja meg azoknak az életében, akiket megérint. Ezt első­ként Péter és a tizenegy élhette át. Húsvét előtt a bűn szerepe az elvá­lasztás volt. Elválasztott legfőképpen Istentől, de válaszfalakat emelt em­ber és ember közé is. Kiváltképp azzal, hogy az alázatot kiűzte a szív­ből. Az Isten előtti alázatot éppúgy, mint az embertárs iránti alázatot. He­lyére magabiztosságot ültetett. Ma­gabiztosságot az Istennel való kap­csolatban, de az embertársakkal szemben is. A tanítványok - Péterrel az élen - ezért fogadkoztak nagycsütörtök éj­szakáján, hogy ha kell, a halálba is ké­szek követni mesterüket. Egymás között pedig ezért vetélkedtek, hogy ki a nagyobb, és ki ülhet Uruk jobb és bal oldalán, ha majd teljes dicső­ségében jön el. Amikor azonban a feltámadt Jézus számonkérés és büntetés helyett meg­bocsátotta nagypénteki hűtíenségü­­ket és árulásukat, akkor ez a minden várakozásukon és reményükön túlára­dó kegyelem megfordította életükben a bűn szerepét: addig soha nem ismert alázat költözött a szívükbe. Korábbi bűnük nemhogy nem törlődött ki emlékezetükből, de naponta a bűnbo­csátó kegyelem nagyságára emlékez­tette őket. Egyre szorosabban kötöt­te őket a kegyelem élő forrásához, a feltámadt Krisztushoz, akinek most már valóban életüket is odaadni kész, hűséges apostolai lettek. Ugyanakkor a bűnük emlékét mindvégig elevenen tartó, de szerepét megváltoztató kegyelem arra is meg­tanította őket, hogy ne magas lóról hívják megtérésre a bűnösöket, hanem a feltámadt Krisztus irgalmas szere­­tetével hajoljanak le hozzájuk. Péter ezért nem pápai enciklikát (körlevelet) ad ki, amelyben a teoló­giában való jártasság magabiztossá­gával oktatja ki a gyülekezetek veze­tőit, a presbitereket, hogy miként kell a rájuk bízott nyájat pásztorolni. Nem is „dogmát” (parancsot) közöl velük, amelynek engedelmeskedni tartoznak. Péter a Tibériás tavának partján a feltámadt Jézussal, a nyáj egyetlen igaz Főpásztorával talál­kozva egyszer s mindenkorra le­szállt a magas lóról. Levelében nem arra emlékezteti a presbitereket, hogy Krisztus megbí­zása alapján ő tisztségét tekintve fö­löttük áll, hanem presbitertársukként szól hozzájuk, és kéri őket: „...legel­tessétek az Isten közöttetek levő nyá­ját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rá­juk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” Előbb ő ma­ga tanúsít alázatot azok iránt, akiket alázatra készül tanítani. Péter - amikor látja, hogy az ő ko­rábbi bűne, a mások iránt türelmet­len magabiztosság miként fertőz a bölcsőjéből még alig kilépett egyház­ban - dorgálás helyett mint ellenmé­reggel szeretné beoltani egyházát azzal az alázattal, amelyet a Tibéri­ás partján az őt háromszor is a sze­­retete felől kérdező feltámadt Jézus kegyelme ültetett el a szívében. Akiben kifejti hatását ez a „védő­oltás”, az nemcsak szégyenkezni fog korábbi magabiztossága miatt, de Ambrosius egyházatyával együtt boldogan fogja énekelni a kegyelmet nyert bűnösök énekét: „Ó, szerencsés vétek, mely ily hatalmas Megváltót érdemelt!” ■ Véghelyi Antal Templomszentelés az első kőtől az utolsóig ► Ritka, de annál nagyobb élmény templomszentelésen részt venni. Annak is, aki vendégként érkezik. Annak még inkább, aki végigélte a hosszú fo­lyamatot az álmodozástól az átadás ünnepi pillanatáig. Egyházunk a rend­szerváltás után számos új templomot vehetett használatba. A Luther Ki­adó 2008-ban megjelent gyönyörű albuma, az Új evangélikus templomok erről tanúskodik. Jó néhány esetben ott lehettem a templomszentelésen, de amit Zombán, az együtt épített templom szentelésén átélhettem, azt ma is alig tudom szavakba önteni. Az egyház a templomszenteléshez, e páratlan alkalomhoz gyönyörű rendet formál. A templom alapkőletétele az indulás és a reménység ünnepe. Nem egyszerű­en az emberi elhatározást erősítjük meg azelőtt, hogy átlépnénk a startvonalat. Az istentisztelet egésze Isten szerete­­tének és cselekedeteinek nagy összefüg­gésébe vonja a „beruházást” Ezért uj­jong a gyülekezet a bevezető zsoltárral: „íme, én alapkövet teszek le Sionban, mondja az Úr, drága és szilárd szeglet­követ, hogy aki hisz, ne szégyenüljön meg. A kő, amelyet elvetettek az épí­tők, íme, szegletkővé lett, az Úr műve ez, és szerfölött csodálatos! Ez a nap az Úr napja, amelyet ő maga szerzett, hogy vigadozzunk és örvendezzünk! Istenem vagy, ezért hálát adok neked, Istenem, magasztallak téged, halleluja!” Ezzel a hittel indulunk a templom­építés nem könnyű útjára: Isten ma­ga építi egyházát. Az istentisztelet - ha szabadtéren zajlik is - liturgiájában belesimul az egyház megszokott rendjébe. Ezért következik a zsoltár után a Kyrie, amely ismét több szempontból enge­di értelmezni a templom titkát: . „Úr Jézus Krisztus, aki tested templomát értünk lerombolni enged­ted, Uram irgalmazz! Úr Jézus Krisztus, aki tested temp­lomát harmadnapra újra felépítetted, Krisztus kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, aki a mi testün­ket is a Lélek templomává teszed, Uram, irgalmazz!” A kollekta imádság pedig a szik­láról mint stabil alapról szól, aki számunkra Krisztus maga: „Örökké­való Isten, irgalmas Atyánk, aki üd­vösségünk alapjává és kősziklájává tetted egyszülött Fiadat, Jézus Krisz­tust: tölts be minket Szentlelkeddel, hogy megismerjük Urunkat és Meg­váltónkat, és állhatatos hittel ra­gaszkodjunk hozzá, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké.” A templom alapkőletételéhez ren­delt olvasmányok is abban segítenek, hogy a materiális építkezés mindig megkapja az igazi lelki tartalmat. Az ószövetségi lekció a Királyok el­ső könyvének hatodik fejezetéből (12-13. v.) való: „így szólt az Úr igé­je Salamonhoz: Ezt mondom a temp­lomról, amelyet most építesz: Ha az én rendelkezéseim szerint élsz, törvé­nyeimet teljesíted, ha megtartod min­den parancsolatomat, és azok szerint élsz, akkor én is megtartom ígérete­met..., és nem hagyom el népemet...” Az epistola pedig az Első korinthu­­si levél harmadik fejezetéből (9- 11.17. v.) hangzik:„...miIsten munka­társai vagyunk, ti pedig Isten szántó­földje, Isten épülete vagytok. Az Isten­től nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetet­tem, de más épít rá. Vigyázzon azon­ban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meg­levőn kívül, amely a Jézus Krisztus. (...) Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok”. Az evangéliumi szakasz Máté evangéliumának két egymás mellé helyezett mondata a 21. fejezetből: „Meg van írva: Az én házamat imád­ság házának nevezik...” (13. v.) „Bizony mondom néktek..., mindazt, amit­­imádságban hittel kértek, megkapjá­tok’.’ (21-22. v.) Az alapkő elhelyezése előtt a gyü­lekezet lelkésze vagy más vezetője fel­olvassa az alapító okiratot, majd alá­írják és az alapkőbe helyezik. Ez a cselekmény a püspök jogkö­réhez tartozik. Miután igét hirdetett, kézbe veszi a kalapácsot, és a kőmű­vesek által elhelyezett alapkőre ütve mondja a következőket: „Az Úr Jézus Krisztusba, üdvösségünk alapkövé­be vetett hittel helyezzük el Isten há­zának alapkövét: az Atya (ütés) és a Fiú (ütés) és a Szentlélek (ütés) nevé­ben. Legyen ez a ház az imádság há­za, az evangélium hirdetésének és a Szentlélek kitöltésének helye; meg­szentelt hely, ahol Isten igéjében és RÉGI-ÚJ LITURGIKUS szentségeiben találkozik népével: a mi üdvösségünkre és az ő dicsőségé­re." A gyülekezet együtt mondja a püspök szavai után az áment. Elkezdődhet hát az építkezés, amely kiváló alkalom lehet arra, hogy a gyü­lekezet tanulja a templom titkát, üze­netét, teológiáját. Minden kőbe, tég­lába, alkatrészbe a hitét építse! Közben pedig meg ne feledkezzék arról, hogy a templomépítésnek csak a gyüleke­zetépítéssel együtt van értelme. Ezért könyörgünk így - miután áldást mondtunk - az alapkőletétel után: „Mindenható Isten, irgalmas Atyánk, aki Fiadat, Jézus Krisztust egyházad alapkövévé tetted: tekints kegyelmesen erre a helyre, amelyen hajlékot építünk neved dicsőségére. Fogadd el azok szolgálatát, akik áldo­zatukkal támogatják ezt az építkezést. Nyújtsd ki oltalmazó kezedet e hely fölé, hogy az építők közül senkit ne ér­jen szerencsétlenség, és munkájuk se szenvedjen kárt. Engedd, hogy sike­resen fejezzük be az építkezést, a ren­delt időben örömmel vonulhassunk be házad kapuján, és hálával magasz­taljuk nevedet Jézus Krisztus által.” Az alapkőletétel a hit alkalma. Szemünk egyetlen követ lát. De lel­ki szemeinkkel - a hit látásával - már az új templomra tekintünk. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)

Next

/
Thumbnails
Contents