Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-15 / 15. szám
Evangélikus Élet \' élő víz 2012. április 15. *• 7 Segíts magadon, az Isten is megsegít? Felemelve „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” - ugye számtalanszor hallottuk már ezt a mondást? De tudjuk-e, honnan van? Sokan úgy gondolják, hogy a Bibliából származik, de ha elkezdenénk keresgélni, nem találnánk. Sajnos az egyesült államokbeli Fehér Ház sajtótitkára, Jay Carney is ebbe a hibába esett, amikor a Bibliára hivatkozva idézte ezt a szólást tavaly novemberben. Egy 2000-ben készített felmérésből kiderül, hogy a megkérdezett amerikaiak hetvenöt százaléka hiszi azt, amit Jay Carney, sőt egyesek szerint a mondás a Tízparancsolat előírásainak egyike. Sok keresztény azonban úgy gondolja - nem is alaptalanul -, hogy ennek a világot bejárt aforizmának a tartalma ellentétes a Biblia üzenetével. Akkor viszont hol keressük a forrását? Ha időrendben szeretnénk haladni, akkor egészen az ókori görögökhöz kell visszanyúlnunk. Először a Krisztus előtti 6. században találkozhatunk vele Aiszóposz (Aesopus) egyik meséjében. Ez a kis történet egy kereskedőről szól, aki az országúton utazik az árujával. A kocsi kereke egyszer csak belesüllyed a sárba. A kereskedő ekkor Herkuleshez kiált segítségért. A történet szerint a félisten meg is jelenik, de ahelyett, hogy kihúzná a kocsit a sárból, ráparancsol az emberre, hogy először tegyen meg minden tőle telhetőt, és csak azután kérjen mástól segítséget. Mint láthatjuk, a mondás nem szó szerint található meg a történetben, de a mondanivalóját nagyon érzékletesen adja vissza. Görög drámaírók műveiben is találkozhatunk ezzel a gondolattal. Például Aiszkhülosz Perzsák című drámájában: „Amit ember siettet, abban isten is segít." Egy régi görög közmondás is őrzi ezt a mondanivalót: „Nem elég, hogy Athéné az oldaladon áll, mozgasd a kezedet is!” Most pedig ugorjunk a 17. századi Európába. Egy walesi költő, George Herbert (1593-1633) szólásgyűjteményében szerepel egy olyan mondat, amelyet ha lefordítunk, szinte már az általunk is ismert szólást kapjuk. Jean de la Fontaine (1621-1695) egyik művében pedig ez a mondat áll: „Ségítsetek magatokon, és a menny segíteni fog nektek.” Úgy tűnik, hogy Benjamin Franklinnek (1706-1790) A gazdagodás útja, amint azt a szegény Richard egy pennsylvaniai kalendáriumban világosan megmutatja (1736) című műve nyomán vált világhírűvé ez a mondás. Benjamin Franklin deista volt, vagyis hitt Istenben, de úgy gondolta, hogy az Úr nem avatkozik bele a világ ügyeibe, így minden felelősség az emberekre hárul. Egy angol politikai gondolkodó, Algernon Sidney (1623-1683) pedig már előtte megfogalmazta a szólásnak a modern változatát: „Isten segít azoknak, akik segítenek magukon.” Ismeretes hasonló mondás az iszlám hagyományban is, mely szerint Mohamed próféta ezt mondta: „Bízzál Istenben, de kösd meg a tevédet!” Láthatjuk tehát, hogyan került be a szólás a köztudatba. Már csak azt kellene megvizsgálnunk, hogy miért okoz problémát bizonyos keresztényeknek. Mi a gond ezzel a tettre sarkalló mondással? Úgy gondolom, hogy az ellenszenv az új ezoterikus gondolkodás ismeretéből fakadhat. Az ilyen szellemiségű művekben olvasunk-hallunk rengeteg ilyen „énközpontú” önsegítő javaslatot: „Te a saját erődből képes vagy rá! Ha elképzeled, meg is fog veled történni!” Akik számára ez az életszabály, azok teljesen kizárják Istent, szinte lehetőséget sem adnak neki, hogy munkálkodni tudjon életükben, hiszen mindent maguk szeretnének megoldani. Viszont nagy baj lenne, ha ezek után azt a következtetést vonnánk le, hogy jobb, ha semmit sem teszünk, és várjuk, hogy Isten mindent megoldjon. Ismerek olyan embereket, akik várják, hogy Isten segítségével majd lefogynak, miközben semmit sem változtatnak egészségtelen étrendjükön - bizonyára mindenki ismer hasonló példákat. Az, hogy beengedjük Istent az életünkbe, még nem jelenti azt, hogy ő majd mindent megold helyettünk a mindennapjainkban. Ha így gondolkodunk, könnyen úgy járhatunk, mint a már jól ismert kegyes ember, aki az árvíz idején a háza tetején állva várja, hogy Isten megmentse. Három csónak is elmegy előtte, de ő visszautasítja a bennük ülők segítségét, azzal az indokkal, hogy majd az Úr megmenti őt... Amikor az Úr elé kerül, megkérdezi tőle: „Uram, miért nem segítettél rajtam?” Mire az Úr: „Szerinted ki küldte azt a három csónakot?” Az ember természetesen kérheti Isten segítségét ahhoz, hogy ésszerű döntéseket hozzon a mindennapi életben. A legtöbb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk Isten felénk nyújtott kezét. Amúgy pedig miért kellene a segítségnek mindig olyan formában érkeznie, ahogyan mi elképzeljük? ■ Réth Katalin Egy álom vége - vagy mégsem? Képzelje el, hogy egy élvonalbeli, innovatív cég vezetői csapatának a tagja, amely forradalmian új, milliók életét megkönnyítő technológia kifejlesztésén dolgozik. A szervezet elnöke karizmatikus személyiség, akinek kisugárzása mindenkit arra ösztönöz a környezetében, hogy minél nagyobb teljesítményt igyekezzen nyújtani. A cégvezető egy alkalommal egy harmadik világbeli országba utazik. Az általa kifejlesztett technológia ugyanis mindenhol alkalmazható, tekintet nélkül a kulturális különbségekre. A helyi tesztek végeztével a vezető hazaindul. A gépe már a kifutópályán gurul, amikor földrengés rázza meg a területet, az aszfalt megnyílik, a repülő felvágódik a levegőbe, majd a földbe csapódik. Nincs túlélő. A földrengés jelentősen károsítja a távközlési hálózatokat, ám a külvilág lassanként értesül a történtekről. A cég többi vezetője a hírek hallatán - megtudva, hogy a gép fedélzetén mindenki meghalt - gyászba borul és pánikba esik. Az első számú irányító nélkül a küldetésük lehetetlennek tűnik, reményeik elveszettnek látszanak. Ő volt az egyetlen, akinek volt víziója a jövőről, és képes volt az embereket a felé vezetni. És most volt - nincs. Két nappal a szerencsétlenség után helyreáll a kapcsolat a szigetország és a külvilág között. Néhány órával később felröppen a hír, hogy a vezető - akit az utolsó pillanatban feltartottak - mégsem volt a gépen. Él, ép és egészséges. Valami hasonló történt csaknem kétezer évvel ezelőtt a világnak egy olyan részén, amelyet mindnyájan ismerünk: a Közel-Keleten. Egy szerény vezető, Jézus jelentős tömeget vonzott, amely követte őt. Magasba csapott a lelkesedés; a követőket eltölti a várakozás, mi mindent fognak véghezvinni az ő vezetése alatt. Aztán hirtelen összetörtek az álmok egy Golgota nevű hegyen, Jeruzsálem közelében, ahol Jézust egy durva fakeresztre feszítették, az akkori idők vallási vezetői pedig ehhez hangosan helyeseltek. Jézus követői - tanítványai - szétfutottak, kétségbeesve és zavarodottan. Az ügy, úgy hitték, elveszett. Egy pénteki nap volt. A rá következő vasárnap azonban megdöbbentő hírre virradt: a sír, ahová Jézus testét tették, üres! Tanúk látták és beszéltek vele. Él? Hogy lehet ez? A következő napokban Jézus megjelent minden hűséges követőjének. Feltámadt a sírból, a küldetés, melyet elindított, újraéledt. Napjainkban - mintegy húsz évszázad múltán - Krisztus ügye erőteljesebben terjed, mint valaha. A maroknyi követőből napjainkra világméretű mozgalom lett: sok millió ember emeli magasra Jézus zászlaját, és hirdeti az ő kortalan, életet megváltoztató üzenetét. Nagypénteken (2012- ben árpilis 6-án) Jézus követői szerte a világon megemlékeztek a haláláról, és húsvétvasárnap (április 8-án) ünnepelték feltámadását. Húsvét ünnepe után gondolkodjon el ezeken a bibliai mondatokon: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk’.’ (Róm 5,8) „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!’ (Jn 3,16) „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. (...) Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül... (...) a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek’.’ (íKor 15,14-22) Ez valóban jó hír. Mindannyiunk számára. ■ Robert J. Tamasy Forrás: Monday Manna- Egy-két-hó-rukk! Egy vicces beugratás: úgy tesz, mintha felemelne, de lent hagy;felnéz, csodálkozik - hogyhogy én nem vagyokfent? aztán meglepődik, hogy ott lát a földön. Nevetünk. Aztán újra számolás:- Egy-két-hó-rukk! Most valóban felemel, messze a feje fölött repülök. Ez az egyik első élményem apámról. # # #- Egy-két-hó-rukk! Valami nagyon nehéz szekrényt emelünk egyszerre. Ő a gurtni másik végén. Mondja, hogy ha nem bírom, szóljak, letesszük. Majd megszakadok, de tudom, hogy semmi pénzért nem mondanám, hogy tegyük le. Visszük. * * %- Egy-két-hó-rukk! A kocsi ülése alacsonyan van, nem tud felkelni belőle. Hagyom, hogy megpróbálja újra, de nem sikerül. így aztán szégyenkezve, hogy nekem kell emelnem az én erős apámat, megfogom a karját. Nem szeretném, ha úgy érezné, segítségre szorul, de nincs mit tenni. Számolok. Egy-két-hó-rukk! * # * Ez történik folyton. Felemelünk valakit, együtt emelünk valakivel valamit, aztán felemelnek minket. A körforgásban a sorrend néha felcserélődik. Olykor a test, olykor a lélek. Olykor az apák, olykor a fiák. Olykor az ember, olykor az Isten. Talán ez az örökkévalóság körforgása. Itt és odaát. ■ Koczor Tamás HETI ÚTRAVALÓ „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” (íPt 1,3) Húsvét ünnepe után az első héten az Útmutató reggeli és heti igéi az új élet Teremtőjét állítják elénk; ő legyőzi hitetlenségünket, miként a Tamásét is. Jézus köszöntése: „Békesség néktek!” S kérése: „Ne légy hitetlen, hanem hívő’.’ Tamás hitvallása: „Én Uram és én Istenem!” Jézus boldogmondása: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek’.’ (Jn 20,26-29) „Él az én Uram, áldott Megváltóm, Istenem és szabadításom.” (GyLK 678) „Ha valaki Krisztusban van, új teremtmény az. A régiek elmúltak: íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17; LK) A szemtanú Péter Istent magasztalja heti igénkben a hívők reménységéért, s minket is bátorít: „Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét’.’ (íPt 1,8-9) Luther így tanít az újjászületésről: „Aki hiszi ezt az igét, hogy Krisztus az ő javára halt meg s támadott fel, azon Krisztus feltámadása megmutatja erejét. Újjászületik tőle, Szentleiket vesz, megismeri Isten kegyelmes akaratát.” Az ősegyházban húsvétkor megkeresztelt christianusok fehérvasárnapig viselték fehér ruhájukat, ekkor részesültek először az úrvacsora szentségében. Péter tanácsával kezdődött el nagykorú, keresztyén életük. Quasi modogeniti - „...mint újszülött csecsemőka hamisítatlan lelki tejet [Isten szent igéjét] kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre..!’ (íPt 2,2) Az Ószövetség evangélistája Isten magasztalására hív: „Énekeljetek az Úrnak új éneket... Dicsőítsék az Urat, hirdessék dicséretét..!’ (Ézs 42,10.12) Isten megjutalmazta szolgáját, aki helyesen beszélt róla: „Az Úr jóra fordította Jób sorsát, miután Jób imádkozott barátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt’.’ (Jób 42,10) Péter e tanácsa is minden „nagykorú, újszülött csecsemőnek” szól: „...egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által’.’ (íPt 1,22-23) Főpapi imádságában Jézus is értettünk könyörög, „azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid..., és megdicsőíttetem őbennük. (...) Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által..., őrizd meg őket a gonosztól. (...) Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” (Jn 17,9-11.15.17) Nagypéntek utolsó eseménye Jézus temetése volt: arimátiai József a helytartótól „elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltba, amelyben még senki sem feküdt soha!’ (Lk 23,52-53) Aki csak hisz a feltámadott s élő Jézusban, az Atyában hisz! „Én pedig tudom, hogy az őparancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem’.’{Jn 12,50) Mi pedig Jánostól tudjuk, hogy Krisztus „az igaz Isten és az örök élet” (íjn 5.20)! S ezt mondjuk is meg neki: „Mindenem vagy, Jézusom, / A halálban örök élet!” (EÉ 392,3) ■ Garai András
