Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-01 / 13. szám
6 ■m 2012. április 1. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Időgép Jeruzsálem és Kolozsvár között Nagyböjti élménykiállítás a Reményik-galériában ► Nem vagyunk egyformák, amikor a paraván mögé lépünk, hogy Jézus szenvedéstörténetének némiképp részesei legyünk: más a gondolkodásmódunk, a neveltetésünk, a környezet, amelyben élünk, az emberek, akikkel kapcsolatba kerülünk, eltérőek a problémáink, a hibáink, a gyöngeségeink és a bűneink is. Különbözőek vagyunk akkor is, amikor az első századi Jeruzsálemből visszatérünk Kolozsvárra, a 21. századba: egyesek közülünk elégedetten gratulálnak a szervezőknek, mások az elmúlt negyvenöt-ötven percben átélt élményeket igyekeznek magukban rendszerezni, és olyanok is akadnak, akikre még hosszú órákig hatást gyakorol egy hang, egy tekintet, egy szó a látottakból. Odabent viszont mindannyian egyenlőek vagyunk, ahogyan Isten is tekint ránk, s a stációkat egymást segítve, kiegészítve járjuk végig. Nagyböjti időutazás - ez a címe a Kolozsvári Evangélikus-Lutheránus Egyházközség Reményik Sándor Galériájában látogatható élménykiállításnak, amely a Jézus életútjához való odafordulást, a szenvedésében és a győzelmében való elmélyülést hivatott segíteni az érdeklődők körében. Kiváló alkalom arra, hogy a rohanó hétköznapok közepette elcsendesedjünk, a Megváltó szenvedéstörténetét áttekintve befelé forduljunk, s az égiekre és a mellettünk élőkre egyaránt odafigyeljünk. A lehetőséget a Kolozsváron tanuló evangélikus egyetemisták szervezete, a Collegium Lutheranicum (CAL) kínálja fel mindenkinek, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt, hozzájárulva a negyvennapos várakozás tartalmasabbá tételéhez. Boldizsár Beáta segédlelkész vezetésével Nagyváradra kirándultak tavaly márciusban a szervezet tagjai, ahol a Posticum Keresztény Kultúrközpontba is ellátogattak. Megtetszett nekik az ottani nagyböjti időutazás, és elhatározták: ha alkalmuk adódik, Kolozsváron is megvalósítják a projektet. Egy év telt el azóta, álmukat pedig közösen váltották valóra, ifisek, teológusok, ismerősök, barátok közreműködésével, támogatásával. A kiállítás ötletgazdája és főszervezője Boldizsár Beáta CAL-vezető, díszlet- és látványtervezője Kürti Andrea, a mérnöki és műszaki feladatokat pedig Imecs Levente és Imecs Tamás látta el - derült ki a sajtó számára szervezett bemutatón, amikor két másik lelkes szervező, Kálit Eszter evangélikus lelkészjelölt és Magdó Eszter ismertette az időutazás részleteit. Megtudtuk: a szöveg megírása és összeállítása Bertóti Johanna feladata volt, Visky Samu rendezte a reklámvideót, Németh László pedig a plakátot készítette. Az ötíetek gyakorlatba ültetéséhez pályázat útján nyertek támogatást, továbbá segítségükre volt a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház, és szellemi támogatóként nevezik meg a Posticum Egyesületet, amiért rendelkezésükre bocsátották az általuk is használt segédanyagokat. „Természetesen fő forrásunk Isten, aki átsegített a nehézségeken, és erőt adott, hogy ezt létrehozzuk” - magyarázta Magdó Eszter. Nem előadás vagy tudományos precizitásra törekvő mű, amely meghökkenteni kívánná a látogatót, ez valami teljesen más: személyes lelki út, rólunk, értünk szól. Az állomások az emberi lét nagy kérdéseit és az azokra adott keresztény válaszokat jelenítik meg. Kétezer évet utazunk vissza az időben: Jézus szamárcsikón vonul be Jeruzsálembe, ahol lelkes tömeg fogadja. Egyesek pálmaágakat lengetnek, mások felsőruhájukat terítik lába elé, hozsannát kiáltanak. Negyvenöt perccel később már a mennyországban találjuk magunkat, s a tisztaságot jelképező fehér szalagot kötünk egymás karjára. Ami e két állomás között történik, az maga az időutazás, hiszen részt vállalunk az utolsó vacsora, a Gecsemáné-kertben történő virrasztás, az árulás, az ítélet, a megaláztatás, a kereszthalál és a feltámadás eseményeiből. Pozitív és negatív tulajdonságainkat, a különböző élethelyzetekben tanúsított viselkedésmódunkat - árulás, megbocsátás, előítéletekkel teli vádaskodás, hűség, alázat, kiszolgáltatottság, kevélység - fedezhetjük fel, ha rábízzuk magunkat valamelyik tárlatvezetőre (Bertóti Johanna, Kálit Eszter, Magdó Eszter, Boldizsár Beáta), és aktívan bekapcsolódunk a „játékba” Magunkkal visszük hibáinkat, gyöngeségeinket, bűneinket, majd - miután őszintén megbántuk - a kereszt tövébe tehetjük őket. Rajtunk múlik, hogy miután hazatérünk, a hétköznapokban miként kamatoztatjuk az átélt élményt. Isten pedig, aki mindannyiunkat egyformán szeret, nem hagy magunkra, ahogyan Ézsaiás könyvében olvassuk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg!’ ■ Ferencz Zsolt Az írás a Szabadság című erdélyi közéleti napilap március 16-i számában jelent meg. Teremjetek gyümölcsöket! ► „Ami növekszik, abban élet van, s aki növekvő fát hagy hátra, az életet hagy hátra még akkor is, ha más eszi majd a gyümölcsöt.” Wass Albert szavait vésték arra a fatáblára, amelyet az őrimagyarósdi Várdombon a március 20-án felavatott gyümölcsöskert bejáratánál helyeztek el a falu lakói. Ezzel Őrimagyarósd is feliratkozott azon települések listájára, ahol az ősi gyümölcsfák megmentésére csemetekertet hoztak létre. A falubeliek kertjeiből begyűjtött ősi, erre a vidékre jellemző fákat Kovács Gyula pórszombati erdész és gyümölcstermesztő segítségével oltották be és ültették el. Az ötvennél is több fajta között olyan, mára elfeledett nevű, egykor az őrségi ember fontos táplálékát jelentő gyümölcsök is szerepelnek, mint a batul alma, bőralma, mutcsu alma, koszos alma, búzaérő körte, duránci szilva, london pepi. Az ünnepség végén a fákat örökbe fogadhatták a falubeliek, valamint a jelenlévők. így minden ősi gyümölcsfának gazdája lett, áld figyelheti a kis csemete növekedését, tájékozódhat az adott fajtáról, megtudhatja, lehet-e aszalni, eltartható-e télre, lehet-e belőle lekvárt főzni, jó-e pálinkának. A gyümölcsöskert arról a fiatalemberről kapta a nevét, aki éppen ezen a napon ünnepelte volna a tizennyolcadik születésnapját. A család másfél éve tragikus hirtelenséggel vesztette el Lénárdot; mély gyászukban osztozott az egész falu, és összefogott, hogy mégis ünnep legyen az a nap, közös ünnep, a tudatosabb, hasznosabb, alkotni és gyönyörködni vágyó élet ünnepe. Egy élettel teli gyümölcsöskert születésének ünnepe. A kertavatás alkalmával Pethő Attila, az Őrimagyarósdi Evangélikus Egyházközség lelkésze kérte minden Élet forrását és Urát, hogy ajándékozza meg áldásával a kert látogatóit, hogy a növekedő fák minél több embernek hirdethessék: életre teremtettünk, a növekedésben pedig meglássuk a jövőt, az új élet lehetőségét. A tavaszi napsütésben, a még kicsiny, de egyre növekvő és erősödő gyümölcsfák között egy gyászoló, fát ültető anya hangján hangzottak fel Jób szavai életről és halálról, elfogadott jóról és rosszról, arról, amit Isten ránk bíz vagy visszavesz tőlünk, illetye az egy-egy sorscsapásban tapasztalható, megszámlálhatatlan növekedési lehetőségről. Növekedhetnek a megmentett, ősi gyümölcsfák, és mi is növekedhetünk megértésben, szeretetben, hitben... ■ Hegyiné Gergály Csilla és Pethő-Udvardi Andrea Végtelen kérdő mondat Örkény István születésének 100. évfordulójára ► Nevét hallva az jut eszembe, milyen szerencséje volt fiatalon. 1942 májusában a szovjet frontra vitték: gyalogmenet a 2. Magyar Hadsereggel Gomeltől a Donig! Itt érte az iszonyú tél, nyári ruhában. „Olykor lehajol hozzánk Isten” - mondta egy öreg fronttársa, és ez rá kétszeresen is igaz. Fejvesztett menekülés, sebesülés, flekktífusz, két hosszú év a Tambov melletti táborban... Lassú lábadozás után három művet is papírra vetett: a Voronyezs című színművet, a Lágerek népe című szociográfiát és az Emlékezők című önvallomás-sorozatot. Az 19x2. április 5-én született Örkény István közel ötévi távoliét után, karácsony másodnapján érkezett haza. Most, hogy nagy, kerek évfordulója van születésének, az is eszembe jutott, milyen szerencsés volt, hogy színdarabjait a legnagyobbak játszották. A Tótékban az őrnagyot a pályája csúcsán álló Latinovits Zoltán alakította; a darabban a kicsinyesség és démonikusság sajátos keverékét láthattuk. A filmváltozat - Isten hozta, őrnagy úr! a címe - a hátborzongatót villantotta föl: talán őrült ez az ember, ahogy összevissza lövöldöz... Az élet maga lesz abszurd, az emberek azzá teszik. „Örkény egész pályája - írta Tarján Tamás irodalomtörténész - mindjobban ehhez hajol: az abszurdot nem szülni, kiagyalni, hanem föllelni kell.” A Macskajáték, a Pisti a vérzivatarban is színpadi sikerek, de többet emlegetjük egyperces novelláit. 1969- ben megjelent kötete nagyszerű szemléletváltás és tömörítés; mintha maga Örkény is élvezné az új műfaj sokarcúságát. Bátran kereshet az ezeréves magyar történelemben és saját korának visszásságai között. Példázatok ezek a történetmorzsák, tanmesék, talált szövegek felhasználásai. Megkérdezhetjük: egy író, aki végigszenvedett egy háborút, hadifogságot, több forradalmat, számtalan csapást és kínzó próbatételt, hogyan jutott el a groteszk ösvényére? Egyik leveléből vett vallomása talán megadja a választ: „Darabjaimat úgy kell eljátszani, novelláimat úgy kell olvasni, mintha egyetlen mondat volna. Nem más, mint zaklatott lelkek egyre zaklatottabb vitája önmagukkal, az egész világgal.” Örkény nagy leleménye, hogy egyenrangú félnek tekinti olvasóját. Szinte tanítja az embert öniróniára. Nem szépíti a dolgokat - volt is része emiatt épp elég elmarasztalásban. 1958-63 között nem jelenhettek meg írásai. Korán lemondott arról, hogy magyarázza könyveit, megértse a világot. A kijelentő mondatok helyett a kérdő mondatok uralják műveit. A groteszk konfliktussal, az ironikus bírálattal Örkény István a hazai kisemberre sújt. Aki berzenkedve bár, de elfogadja és kiszolgálja a történelem agresszív erőit. A megalkuvással szemben az író a cselekvés értelmét hirdeti. Nem könnyű, de ő maga megtapasztalta ezt a háború poklában. Próbált állni a helyén, nagy áldozattal. Ezért nem szűnt bírálata, írói szenvedélye, és ezért hat ma, három évtized távolából is eleven erővel. ■ Fenyvesi Félix Lajos Örkény István A megváltó Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átirta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ. Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.- Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle.- Tessék beülni - mondta a csónakos. Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveg lap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?- Még ide - mondta a csónakos. Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.- Még most is? - kérdezte az író.- Még most is - mondta a csónakos. Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.- Még most is ide látni? - kérdezte az író. A csónakos körülnézett.- Ide már nem. Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. — Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.