Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-15 / 2. szám
4 n 2012. január 15. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Ellenállás - keresztény módra Otthoniaktól itthonra Hírlevelek az Indiában szolgáló tanár házaspártól A Kodaikanal International School bejárata ■ Faggyas Sándor Ez az év, az Úrnak 2012-es esztendeje úgy kezdődött számunkra, mintha az egész világ összefogott volna ellenünk: pénzügyi, politikai és médiahatalmasságok, az Orwell által oly pontosan leírt Nagy Testvér megannyi alakban, álarcban, színben és szólamban. Az úgynevezett véleményformáló (pontosabban véleménydiktáló) „liberális” nemzetközi médiában minden rosszat, gyalázatosat leírtak kormányunkról és országunkról - ami majdnem ugyanaz, hiszen jelenlegi kormányunkat a magyar választópolgárok többsége szabad és demokratikus választáson kinyilvánított akaratával bízta meg, hatalmazta fel négy évre az ország vezetésére. Amikor kormányunkról azt mondják, írják és diplomáciai csatornákon üzengetik, hogy nem demokratikus, nem európai, és miniszterelnökünket náci és kommunista zsarnokokhoz hasonlítják, ezzel akarva-akaratlanul a magyar nemzetet, bennünket minősítenek minősíthetetlen és elfogadhatatlan módon. Bár a híres görög filozófus, Hérakleitosz azt mondta, nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, úgy látszik, tézise a mi esetünkre nem vonatkozik. Amikor 1849 elején egész Európában már egyedül csak a magyar nép küzdött az alkotmányos szabadságért és a nemzeti függetlenségért a túlerővel szemben, Petőfi joggal írta Európa csendes, újra csendes... című felejthetetlen versében: „Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart”. A „haladó” Európa akkor sem segített nekünk az önkényuralkodó osztrák császár és az orosz cár inváziós hadseregei elleni élet-halál küzdelmünkben. És 1956 novemberében a „haladó” Európa és Amerika kormányai - amelyek most demokráciából és jogállamiságból akarnak kioktatni minket -, meghazudtolva szép eszméiket, magára hagyták a magyar népet a szovjet hadsereg elleni önfeláldozó, hősies küzdelmében. Joggal mondta akkor Márai Sándor a Szabad Európa Rádióban: „Mit hazudtak ennek a népnek, és mit hazudtak felőle? Ellenségei elhíresztelték barbárnak, ázsiai jövevénynek. Azt kertelték, hogy műveletlen, maradi, majd azt, hogy fasiszta, később, hogy kommunista... És akkor ez a nép, amelynek és amelyről annyit hazudtak a világban, történelmének legfájdalmasabb pillanatában kezébe vette sorsát.” A Nobel-díjas francia író, Camus fogalmazta meg legtisztességesebben a „fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom” lelkiismeretfurdalását: „A megmaradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minekünk méltónak lenni ennyi áldozatra.” Ma nincs forradalmi helyzet, nem dúl szabadságharc Magyarországon, de vannak hatalmukat és zsákmányukat elvesztett, sokszorosan levitézlett, a magyarok többsége által meg- és elvetett politikusok és az ilyen-olyan zavarkeltő és a zavarosban halászó kétes elemek között szép számmal olyanok, akik „bohócforradalommal" és - mint január 2-án történt - szánalmas „operaforradalommal” szeretnék megbuktatni a demokratikus magyar kormányt. Meghirdették a „demokratikus ellenállást” a „diktatórikus kormány elsöprése” érdekében, és azt állítják, hogy a nép többsége, valamint Európa közvéleménye velük van. Hogy ez utóbbi igaz volna? 1849, 1918-20,1945-47 és 1956 fájdalmas csalódásai ellenére is azt mondom, remélem, hogy nem - nem léphet sokadszor is ugyanabba a folyóba Európa, nem árulhat el megint minket, magyarokat, akik egyszerűen csak szabadságban, békességben, biztonságban, a saját észjárásunk, kultúránk, hagyományaink, alkotmányunk és törvényeink szerint, a saját lábunkon állva szeretnénk élni, nem zavarva és sértve másokat. És nemzeti érzésű, demokratikus elkötelezettségű református magyar emberként határozottan azt hiszem és állítom, hogy nem a január 2-án az Operaház előtt tüntetőkkel, az új alkotmánnyal és a demokratikus kormánnyal szemben utcai ellenállást és felforgatást hirdetőkkel van a magyarok többsége. Természetesen a kormánynak lehet, van is demokratikus ellenzéke, és a jelenlegi parlamenti kisebbségből a következő választások után lehet többség - ha a nép, a választók többsége úgy akarja! Ahhoz azonban, hogy a többség mit akar, hogyan dönt majd, nekünk, keresztény hitű embereknek is van, legyen szavunk. Nem hagyhatjuk, hogy megint mások döntsenek rólunk, nélkülünk, mint az elmúlt ötszáz évben annyiszor történt. Ha sértegetnek, támadnak, zsarolnak minket, országunkat, kormányunkat, nem hagyhatjuk szó nélkül. Egyetértek Fabiny Tamás evangélikus püspökkel, aki egy szilveszteri interjúban azt mondta, azt szeretné, ha a hitvalló keresztények bátrabban elmondanák véleményüket bármilyen társadalmi kérdésről, közügyről, még akkor is, ha az árral szemben kell úszniuk. Én is ezt szeretném, hiszen ennek a társadalomnak éppúgy a tagjai vagyunk, mint a nem keresztények, a közömbösek és nihilisták. Nekünk éppolyan jogunk és lehetőségünk, hogy a közügyekben részt vegyünk, a közgondolkodást és a közhangulatot formáljuk, mint az elmúlt húsz évben a nyilvánosság eszközeit monopolizáló hangos és erőszakos kisebbség tagjainak. Ha kell, nekünk is vállalnunk kell az ellenállást, de nem erőszakosan, hanem szelíden, alázatosan, ahogy Jakab levelében olvassuk: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek’.’ (4,7) A demokratikus közéleti kultúra Kölcsey által örök érvényűén megfogalmazott fő szabályát kövessük: eszerint „csak a gonoszt ne tűrd, egyébként az ellenkező véleményt, hol kell, ostromold, de azt, vagy érette birtokosát, gyűlölnöd igazságtalanság” Ezzel a jó tanáccsal kívánok mindenkinek az - igencsak viharosnak ígérkező - új évben sok türelmet, önuralmat, bátorságot és sikeres ellenállást. És ha azt látjuk, hogy e világ minden ördöge elnyelni akarna, akkor se féljünk, mert: „Erős vár a mi Istenünk - Ha ő velünk, ki ellenünk?” A szerző újságíró, a Magyar Hírlap lapszerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) alelnöke ► Fél évvel ezelőtt, tavaly június 26-án búcsúzott el a piliscsabai gyülekezet, valamint az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) a Szigeti családtól. A nyár derekán indultak el, hogy három éven át az indiai Kodaikanalban dolgozzanak. Kodaikanal neve sokak számára csenghet ismerősen, hiszen az amerikai misszionáriusok által alapított nemzetközi iskolában korábban már dolgozott két „ismerős” magyar házaspár: Jó András és Angelika, valamint - az evangélikus iskolalelkészként jelenleg Sopronban szolgáló - Mesterházy Balázs és felesége, Andrea. Nem kis szerepük volt nekik is abban, hogy dr. Szigeti Imre és párja, Zita pályáztak az intézménybe meghirdetett tanári állásokra. Az iskola jó hírének köszönhetően bátran vállalkoztak arra, hogy három kisgyermekkel együtt néhány évre Indiába költözzenek. Az ország és az iskola nemzetközi légkörének megtapasztalásán túl céljuk az is, hogy hitükről bizonyságot tegyenek. Indiában ugyanis egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki Krisztust követi. A diákok legtöbbje ebben az egyházi iskolában sem keresztény. (Erről még októberben, első hírlevelükben számolt be Zita.) Mégis, épp a más vallási hátterű fiatalok azok, akik jobban figyelnek, kíváncsiak a keresztyén tanításokra. „Hatalmas missziói lehetőség (lenne) ez - írja Zita -, de sajnos folyvást imádkoznunk kell azért, hogy Isten ne engedje meg, hogy a mások által fontosabbnak ítélt programok, képzések miatt ezek az alkalmak kiszoruljanak, veszendőbe menjenek.” Aztán meg is magyarázza: „Az iskola jellegét egyre inkább az befolyásolja, hogy az amerikai típusú, nemzetközi érettségi rendszer (IB) tagja, mintsem az, hogy eredetileg keresztyén iskolának alapították, vagyis misszionáriusok gyermekeinek. (...) Most például arról folyik vita, hogy legyen-e a 9-12. évfolyamon RE- (hittan-) oktatás. Az ellenzők érve, hogy a hittan oktatása felesleges, csak elveszi az időt a fontosabb vizsgatárgyaktól.” Zita beszámolóját olvasva úgy érzi az ember, hogy nincs is olyan messze India. Ő maga is párhuzamot von magyarországi tapasztalatai és ottani élményei között: „Sajnos az iskola tanulóit nem képességeik alapján választják ki, hanem egyszerű pénzalapon: az járhat ide, akinek a szülei meg tudják fizetni az igencsak borsos tandíjat. Ez azzal a szomorú következménnyel jár, hogy sok diák nem azért jár ide, hogy tanuljon: napi szinten meg kell küzdenünk az érdektelenséggel és a lustasággal. Itt Indiában az a szokás, hogy minden család, amelynek van jövedelme, alkalmaz egy (vagy több) szolgálót a házimunkára, így segítve, hogy a szegényebbeknek is legyen munkájuk, ők is meg tudjanak élni. Ez idáig rendben is lenne, ha nem járna azzal a következménnyel, hogy ezek az elkényeztetett gyerekek aztán, amikor eljönnek egy ilyen bentlakásos iskolába, nem képesek saját magukra gondot viselni, rendet rakni - a kollégiumi szülőknek bizony komoly erőfeszítésükbe kerül ráncba szedni a diákságot. Tanárként pedig azt tapasztaljuk, hogy - tisztelet a kevés kivételnek - ugyanaz a mentalitás dívik itt is, amivel Magyarországon is találkoztunk: diplomát szeretnének, minél előbb, de lehetőleg semmit se kelljen tenni érte. (...) Szomorú arra gondolni, hogy lehetnek rátermettebb gyermekek, akik megérdemelnék, hogy itt tanulhassanak, szegénységük miatt viszont ki vannak rekesztve innen.” Zita beszámolójából - amelynek szövege hozzáférhető az EKME honlapján - most szándékosan azokat a sorokat emeltem ki önkényesen, amelyek a kodaikanali iskola kevésbé vonzó arcát mutatják be. De természetesen sok öröme is van a Szigeti családnak kint. Jó közösségre találtak tanárokkal, diákokkal. „Bármilyen probléma, elintéznivaló akadt, a már régebb óta itt dolgozók készségesen kisegítettek minket” - számolt be az érkezésüket követő napokról, majd így folytatta: „Az első héten folyton eszembe jutott Jézus mondata: »Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.« (Mk 3,35) A helyi Krisztus-követőkben igazi testvérekre találtunk.” Mégis figyeljünk most az árnyoldalakra, a Zita és Imre kodaikanali szolgálatában rejlő kihívásokra! Mert ez mindannyiunk kihívása. A (kül)misszió nem néhány bátor, Istentől indított embernek az ügye, hanem mindnyájunké. Hogy a Szigeti házaspár Isten eszköze tudjon lenni kint, Indiában, ez a mi feladatunk is. Hordozzuk őket imádságban! És vigyük Isten elé hazai egyházi iskoláinkat is, ahogyan kérték: Isten Lelke hárítson el minden olyan akadályt, amely gátolná evangéliumának terjedését ott és itthon. ■ B. Pintér Márta, az EKME lelkészi elnöke Imre a Kodaikanal melletti csúcsot megmászva, a „Delfin” orrán Dickens Karácsonyi énekének indiai előadása
