Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-03-11 / 10. szám

6 ■m 2012. március n. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet „Mi nem paraván itt?” Részletek egy papné titkos naplójából - bábverseny előtt, közben, után Január eleje Ma megjött az Evangélikus Élet, és benne van a bábfesztivál hirdetése! Végre egy jó téma: Családok a Bib­liában! És a helyszín a Kolibri Szín­ház. Mondom: színház! Nem gyüle­kezeti terem, nem pince, nem mozi! Valószínűleg lesz jó akusztika, elég hely a színpadon, „Hawaii, dizsi, napfény”, paraván! Kezdhetem írni a darabot hét percre és hét szereplő­re. (Ez utóbbit nem a kiírás, hanem a józan ész diktálja, mert a két felnőtt mellett ennyi gyerek fér el a kisbu­szunkban.) Jaj, ez nagyon klassz! És már tu­dom is, mit akarok írni. Azt, hogy ha Isten bejön a képbe, még mindnyá­junkkal történhetnek csodák. Meg­írom a héten. Január 15. Ma azt hittem, megírom a darabot, de nem sikerült, mert Misuka, a kisfiam hiperaktív volt. Ahányszor le­ültem, mindig felmászott a hátam mögé a székre, befogta a szememet, és a fülembe kacarászott. Ki akart menni, persze, süt a nap hét ágra. Itt a tavasz, úgy néz ki. Nyílnak a hóvi­rágok, a madarak örülnek a fénynek. Szóval sétáltunk, látogattunk, ügyeket intéztünk. Szép, tartalmas nap volt amúgy, de azért este felsó­hajtottam egy kicsit: „Istenem, egy szép korszak ez itt a pici gyerek mellett, nem is panaszkodom, öröm­mel csinálom minden percét, csak olykor úgy, de úgy hiányzik egy ici­pici más! Alkotni, zenélni, tudod: pre­lúdiumok, concertók, fúgák vagy legalább egy kis bábdarabírás...” Január 20. Reggel úgy döntöttem, a takarítás várhat, Misu viszonylag nyugodtan elpakolászott a cipősszekrényben, nekiülök a darabnak. Szép nyugalmas tíz percet töltöttem a gép előtt, ami­kor belém nyilallt: túl nagy a csend. Lementem megnézni, mit csinál a kicsi. Először úgy tűnt, minden rend­ben van. Misu kicsit maszatosan, de üdvözölt mosollyal simogatta a pad­lót. Azt hittem, a felmosást imitálja, még egy csöpp büszkeség is hatalmá­ba kerített, hogy lám, micsoda klassz kis házias férfit nevelek én az utókor­nak, de ekkor „aknára” léptem, és megvilágosodtam rögtön. Misunak félrecsúszott a pelenkája, és a tartalmát egyenletesen szétpotyogtatta a házban. Az egyik darabkán álltam, a többivel a kisfiam éppen nagy műgonddal és csodálatra méltó, elszánt alapossággal fugázta a hajópadló réseit. Hirtelen azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. A gyereket minden­esetre letusoltam, és átöltöztetés után letelepítettem a másik szobában. Természetesen végig felmostam az összes szobát, ahol járt a kicsi, majd a végső stádium következett: súrol­tam, súroltam és ellenfugáztam. Misu egy darabig pakolgatta a DVD-ket, de aztán rádöbbent a rideg valóságra, és üvöltve, bömbölve sirat­ta gondosan létrehozott és éppen megsemmisítés alatt álló művét. Egy meg nem értett zseni fájdalmával és kitartásával. Én akkorra már felmos­tam, feltöröltem, körömkeféltem, éppen fültisztító pálcikákkal igyekez­tem kivarázsolni a maradékot a rések közül, de a dolog reménytelennek tűnt. Vagy már csak én láttam azo­kat a foltokat, mint Arany János Ág­nes asszonya? Mindenesetre ma se ír­tam darabot. Viszont fugáztam... Január 29. Lám, mégis visszatért a tél. A hóesés csodásán beterített mindent apró, ra­gyogó kristálycsillagokkal. A gyere­kek mind itthon vannak, és a nagyok kivitték szánkózni a kicsiket is. Én nagy önmegtartóztatással benn maradtam jelenetet írni. És csodák csodája, semmi nem jött közbe! Si­került végeznem. Igaz, az újraolvasás közben már hallottam, hogy a nagyok lenn a fürdőszobában zörömbölnek, locsognak, de minden nyugalmasnak látszott, szóval szépen lekerekítettem a történetet. Míg kamasz lányaim elolvasták édes kis újszülött darabomat, ráleltem egy gondosan előkészített bűntényre. Valaki a fürdőből elcsent szemöldök­csipeszemmel szőrtelenítette az egyik kaktuszomat! A tettes is hamar előke­rült. Még a tüskék jó része is, igaz, azok kicsit fájdalmasabban... Február 2. Ma lesz az első próbánk a gyerekek­kel. Gondoltam, ebből az alkalomból kedvcsinálónak sütök egy finom áfo­­nyás túrótortát. Nagyon szép lett, és az illata is sok jót ígért. Míg hűlt a konyhapulton, szépen összeszedeget­tem a bábozáshoz pár apróságot, és bepakoltam az autóba. Ezalatt vala­ki felmászott egy székre, és gondosan kiszedegetett minden egyes áfonya­szemet a tésztából. Az én gyönyörű szép süteményem úgy festett a végé­re, mint egy jó érett, lyukacsos sajt. Végül egy zacskó cukorkát bontot­tunk fel az első próbán. Február 9. Próbáltunk. Ezúttal nálunk. Mivel ott­hon nem tartok paravánt, az oldalá­ra állítottam egy szárítót, és leterítet­tem, aztán egy ruhaakasztó állvány is előkerült háttérnek. Erre persze Bor­sikának is rögtön bábozni támadt kedve. A helyzetet megoldottam, de amikor a bábosokhoz fordultam, csak egy halom könnyezve röhögő ka­maszt találtam. Kedves saját gyereke­im vezetésével éppen fuldokolva jegyzetelték le - szerintük - leg­újabb „aranyköpésemet”: „Miért ne lenne még egy paravánunk? Miért, mi nem paraván itt?” Egyébként minden jó. A jelenet vé­gén van egy dalunk, amelyet már Mi­suka is kiválóan megtanult. Február 14. Ma kiderült, hogy senkinek nincs egyszínű fekete, hosszú ujjú pólója a csoportban. Pedig most igazán kel­lene. így hát felkerekedtünk Misuká­­val, és elmentünk turkálni. Nagy ne­hezen sikerült összeszedni hét sötét felsőt. Az eladónő szánakozva nézett rám:- Részvétem - mondta -, látom, gyászolnak.- Dehogy - nevettem el magam -, csak a Szivárvány bábcsoportnak viszem.- Szivárvány? - kerekedtek ki a szemei. - Akkor miért fekete mind?- Mert báboznak - mondtam ki a magától értetődőt.- Jó, de akkor miért szivárvány? Miért nem inkább mondjuk fekete sereg?- Érdekes gondolat - állapítottam meg. - Majd még megfontolom. Végül megkaptuk a pólókat fél­áron. Február 20. A gyerekek helyeskék. Heten van­nak, de néha legalább nyolcfelé sza­ladnak. Szépen próbálgatunk. Ha nagyon virgoncak, terelgetem őket, de olyan jó velük dolgozni és látni, hogy minden szépen alakul. Nem is tudom, mikor álltunk ilyen jól utol­jára. Egyetlen nehézség, hogy hét közben Kamilla lányom már kollé­giumban lakik, és őt olyankor helyet­tesítenem kell. Az első két nyilvános próbánkat is kénytelenek voltunk így megtartani. A jelenet végi dalunkat egy csöp­pet kezdem unni. Misuka ezzel ébred, ezzel fekszik. Ja, és a kettő közötti időszakban is ezt fújja: „Dudooom, Jézus zeretengem, dudooooooooo­­om!” És egész nap tudja. Én főleg ak­kor tudom, amikor ő alszik. Február 25. Már csak egy hét van vissza a báb­­fesztiválig, és két gyerek beteg lett. Plusz az én két kicsinyem: Borsika és Misu. Nehézkesen, de azért próbál­gatunk. Február 27. Ma már csak ketten voltunk a próbán: Anna lányom meg én, mindketten csöpögő orral és vacogva. „Fekete se­regem” többi tagja ágyban, párnák közt készül a nagy napra. Nem tu­dom, mi lesz velünk. Kicsit remény­telennek tűnik a helyzet. Lehet, hogy a végén el sem jutunk a versenyre? Pe­dig de jó lenne látni újra a régi, isme­rős arcokat, na meg persze szívesen megmutattam volna a tengeliciek töretlen jókedvét is... Március 2. Pár nap szünet után péntek este tar­tottunk egy végső, stratégiai megbe­szélést. Már csak egy gyerek beteg, ő otthon sírdogál, nekünk meg itt len­ne kedvünk, úgy sajnáljuk. Új szerep­­osztás, nagy takarékoskodás a szerep­lőkkel, és összeáll a dolog. Hajrá, Ten­­gelic! Március 3. A nagy nap hajnalán fél hétkor meg­csörrent a telefonom: lebetegedett az utolsó fiú szereplőnk is. Először azt gondoltam, menjünk el csak megnéz­ni a programot, de a gyerekek csaló­dottsága szinte sütött. Megráztam hát magam: igenis, kiállunk. így, ahogy vagyunk, öten. Egy kis fej­­összedugás, aztán irány Budapest. Hiszen ahogy megírtam, ha Isten be­jön a képbe, még mindnyájunkkal történhetnek csodák! A férjem az úton nagyon jól szó­rakozott rajta, hogy elvállaltam a beszámolót az Evangélikus Életnek erről a napról. Azt mondta, kíváncsi lesz, mit fogok összehablatyolni a sa­ját csoportomról. Tényleg! Nagy erőfeszítésembe került, hogy fölényes és lekicsinylő pillantásommal elhall­gattassam. Nem muszáj neki tudni azt, hogy most éppen igaza van. A színház csodálatos. A szervezés remek. Minden könnyedén és gördü­lékenyen halad, rengeteg az ügyes se­gítő, mindenütt felbukkannak, ahol csak kellenek. Pál Marietta és csapa­ta kiváló munkát végzett. (A zsúfolt­nak ígérkező nap mindvégig dicséret­re méltóan lendületes volt.) Jól lehet látni és hallani a nézőtéren, frappán­sak voltak az áhítatok, és Róka Sza­bolcs is rendkívül talpraesetten, ru­tinosan koordinálta a történéseket. És nem ért csalódás sem bennün­ket: Nagy Pankáék idén is igazi me­sebeli teret varázsoltak a bábjaik kö­ré, és igazán tisztán-szépen énekel­te meg József történetét a kolozsvá­ri Hatház Rebekka. Érdekes volt a nagytétényi csoport álarcos jelenete, és... (hát igen, ha ezt most nem én írnám, akkor az állna itt: humoros és kedves a tengeliciek elő­adása; de persze egy ilyen szerény te­remtés, mint én, nem írhat le ilyet, álljon tehát csak annyi:) előadták darabjukat a tengeliciek is, és élvezték. A tamási csoport sokat fejlődött a tavalyi első próbálkozás után. Zenés­táncos produkciójuk folytatást kíván. A zuglói csoport megszokott karak­teres és szeretni való bábjaival szépen betöltötte a játékteret. Kár, hogy a je­lenet hamar véget ért, még el tudtuk volna nézni. A bátonyterenyei cso­port humoros élő szereplői felejthe­tetlen percekkel ajándékoztak meg bennünket, reméljük, a jelenet ifjú szerzőjének még sok hasonlóan jó írás kerül ki a keze alól. A csoportok játéka és az ebéd után a Deák téri evangélikus temp­lomba vonultak a résztvevők, ahol megcsodáltuk Róka Szabolcs inter­aktív meséjét, és a zsűri is szót kapott. Nem tévedtem nagyokat. Pilis­­csaba a legjobb színpadképért, Ko­lozsvár a legjobb zeneiségért, Nagy­tétény az ötletes és szép maszkokért, Tengelic a hiteles játékért, Tamási az összmunkáért, Zugló a legjobb báb­színházi térhasználatért, Bátonytere­­nye a humoros élőjátékért kapott el­ismerő oklevelet. A napra a Kaláka Bábszínház előadása tette fel méltóképpen a ko­ronát. Játszottak,, és mi megfeled­keztünk a fáradtságról, együtt örül­tünk télnek, nyárnak, madárnak. És tulajdonképpen ezért is jöttünk: játszani. Aki pedig idén kimaradt, az se búsuljon, hiszen bábfesztivál lesz jö­vőre is, és nyitott kapuval várja a majdani jelentkezőket. Nem kell hozzá sok minden, csak egy kis já­tékra való készség. A többi adódni fog, hiszen - hogy „klasszikust" idézzek - tulajdonképpen „mi nem paraván itt”? ■ Füller Tímea HIRDETÉS Válogasson az első magyar platformfüggetlen online újságosstand kínálatából, olvasson számítógépen, táblagépen vagy okostelefononl DIGITALSTAND www.digitalstand.hu Olvassa az Evangélikus Elet digitális változatát! www.digitalstand.ht Csatlakozzon hozzánk a Facebookon isi f rsg 3 ■ • * 1 * —* Találkozó Az Északi Evangélikus Egyházkerület találkozót szer­vez az egyházkerülethez tartozó, evangélikus kötődé­sű őstermelők, gazdálkodók és borászok részére. Cél a kapcsolatok erősítése és a további - adott esetben intézményes - együttműködés alapjainak megvetése. A találkozó helyszíne az Északi Egyházkerület Püspö­ki Hivatala (1125 Budapest, Szilágyi Erzsébet fasor 24.). Ideje: április 18. (szerda), 14 órától. Szeretettelvárjuk az érdeklődők jelentkezését a hivatal elérhetőségein (eszaki.kerulet@lutheran.hu; 06/1/394-2448). Dr. Fabiny Tamás és Benczúr László, az egyházkerület elnöksége HIRDETÉS__________________________________________________________________ Meghívó Áldássá válni - szűkülő távlataink Isten tágas terében címmel Nyugdíjas papnék és papnők országos találko­zóját tartjuk március 31-én 9.30 órától a Budapest-De­­ák téri gyülekezet első emeleti termében. Az alkalom­ra nyugdíjas és özvegy papné testvéreket várunk, de a nyugdíjba készülő vagy még aktív papnék is hivatalosak. A jelentkezést kérjük a Magyar Evangélikus Egyház Női Missziójára eljuttatni. Postacím: 1085 Budapest, Üllői út 24.; e-mail: marta.pinter@lutheran.hu; illet­ve telefon: Szebik Imréné 20/824-3441.

Next

/
Thumbnails
Contents