Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-03-04 / 9. szám
2012. március 4. • 3 ÚT/TRR5 Kiközösítettből Jézus megszólítottja Igehirdetés Jn 9,39-41 alapján A kijelölt szakasz tulajdonképpen egy gyógyítási történet és a fellépő, hosszan leírt, nem műtéti, hanem teológiai komplikációk utáni végkövetkeztetés Jézus részéről. Ennek megfelelően az előzmények nélkül a levegőben lóg. Az egész gyógyítási történet alkot egy folyamatot, amelynek itt a végéhez érkezünk. Ha jól akarjuk érteni, mindenképpen az egészre kell tekintettel lennünk. A történet ívének kirajzolódása több szempontból is megfigyelhető, mintha csak a szivárvány vonalait rajzolnánk egymással párhuzamosan: A keretet a bűnről folytatott beszélgetés alkotja. A történet kiindulópontja, hogy a tanítványok kérdezik Jézust a vak ember láttán: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” A kérdés tükrözi a jól ismert felfogást a bűn és a betegség ok-okozati kapcsolatáról. A befejező mondatokban a téma ugyancsak a bűn, de Jézus beszélgetőtársai változnak: a farizeusok „belebeszélésére” válaszol Jézus. Olyan ez, mintha két végpont lenne csupán. Maga Jézus is kimarad a történet közepéből, csak az elején és a végén van jelen. Mégis az ív része ez is, hisz a közben történtek és elhangzottak nélkül, száraz dogmatikai tételként érthetetlen lenne Jézus mondata. Közben kellett megérnie a helyzetnek, hogy ez elhangozhasson, és értelmet nyerjen. Ive van a vak ember jelenlétének. Kezdetben ő csupán a beszélgetés tárgya, szinte csak szemléltetőeszköz Jézus és a tanítványok beszélgetésében. Jézus rajta keresztül dramatizálja mondanivalóját. A sötétségről és a világosságról tanít, s közben szinte mellesleg megkeni a vak szemét a nyállal kevert sárral, majd elküldi megmosakodni, s látszólag tovább nem is igen törődik vele. A szomszédok figyelnek fel rá először, a bámészkodók, s csak úgy kíváncsiságból beszélgetnek vele. Aztán súlyosbodik a helyzet: a farizeusok elé citálják, s a beszélgetés tárgyából a Jézus-kérdés szemtanúja lesz, aki egy kis időre a figyelem középpontjába kerül. Végül Jézus talál rá, s szólítja meg. Nem a nevén, mint a keresztségben, de az exegéták egybehangzó véleménye szerint hangsúlyos „te” szócskával: „Hiszel te az Emberfiában?” Szerencsétlen koldusból, kiközösített gyülekezeti tagból Jézus megszólítottjává válik. Különös a történet ebből a szempontból: általában a gyógyítási történetek szerves része az a beszélgetés, amelyet Jézus folytat a hozzá folyamodóval, amely a hitet mint előfeltételt igényli, vagy közvetlen a gyógyulás nyomán támadt hitről beszél. Itt utólag, s éppen ezért annál hangsúlyosabban kerül sor erre a beszélgetésre. íve van a beszélgetések másik témájának: a fizikai vakság és látás a lelki vakság és látás felé fordul. íve van a farizeusok jelenlétének: Jézussal szemben lesben állók, ítéletre okot keresők, a meggyógyítottal szemben ítéletet osztók, végül mégis Isten ítéletét önmagukra vonók. A legnagyobb és legtündöklőbb vonala ennek a szivárványívnek az, amit így fogalmazhatunk: a hit ébredése, a hitvallás születése. Ez az ember nem kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg. Azt sem tudjuk róla, hogy kifejezetten Jézus miatt volt-e ott a közelben, vagy csak épp arra ténfergett, ott szokott koldulni. Az sem derül ki, hogy örült-e a gyógyulásának (nyilván igen, de ez külön nem jut kifejezésre). A számon kérő beszélgetésekben nem ő a fontos, nem is a gyógyulás ténye, hanem Jézus. Kicsoda ő? Ezek a nem kevés rosszindulattal telített kérdések mindig újra választ követelnek Jézus személyét illetően. A válaszok pedig egy-egy hitvallást is jelentenek. Ki az, aki meggyógyított? - Az az ember, akit Jézusnak hívnak. - Próféta. - Nem bűnös, sőt különleges kapcsolata van Istennel. Végül Jézus szeretettől áthatott kérdésére személyesen neki vallja meg a hitét: „Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt. ” Textusunk mégis egészen leszűkítve az ítéletről mondottakra szorítkozik. Nem vonjuk ezzel felhőbe az előzőek ragyogását, és borítjuk sötétbe az Isten szabad egét? Sokkal inkább ennek fényében másképpen láthatjuk Jézus ítéletre jövetelét. Jézus nem ítéletet végrehajtani jött, hanem „ítéletre”. Nem ő hajtja végre az ítéletet, hanem az végbemegy az ő megjelenésével. O csak a tényét állapítja meg (Jn 3,19): „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, minta világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. ”(Jn 12,47-48): „Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt, mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem, hogy megmentsem. Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli élőt az utolsó napon. ” Miről szól az ítélet? Jézus elfogadásáról vagy elutasításáról. Hitről vagy hitetlenségről. Erre vonatkozik kérdése: „Hiszel te az Emberfiában?” „Az Emberfia-elképzelés konkurált a késői zsidóság gondolkodásában más várakozásokkal: királyi vagy papi Messiás, visszatérő Illés vagy Mózes vagy más alaktalan üdwárakozások. Más csoportok az égen, felhőkön megjelenő Emberfiát várták. Jézus kérdésével tesztelni kívánta, hogy efféle várakozások élnek-e a meggyógyított emberben. Döntő Jézus önmagáról tett hitvallása.” A hit ébredése, a hitvallás születése Jézus ajándéka. A farizeusok maguk firtatják, kicsoda Jézus. Erőszakkal szeretnék felfedni a titkát. Ugyanígy feszegetik a meggyógyított ember lelkének titkát, személyes meggyőződését is. Ok azok, akik azt gondolják, látnak, s még többet szeretnének látni. Németh Szabolcs Adám és Éva megnyílt szeméhez hasonlítja az ő látásukat. Ok tudni akarják, kicsoda Jézus, de nem bíznak benne. A meggyógyított ember ehelyett boldogan vallja: nem tudom, ki ő, és honnan jött, de azt tudom, hogy meggyógyított. Az események során nem mondja ki a hit szavát, mégis egész magatartásával és szavaival hitet tesz Jézus mellett. Először az őszinte rácsodálkozással (ebben az a csodálatos, hogy nem tudom, ki ő, mégis meggyógyított), aztán a feltétlen ragaszkodással (kiáll akkor is, mikor szülei elhatárolódnak tőle) s a hit kockázatvállalásával (nem riasztja vissza, hogy testületileg támadják, majd kiközösítik). Vak és boldog tudatlanság az övé? A hit ébredésének vagyunk tanúi, a megajándékozottság és a feltétlen bizalom örömének. Olyan örömnek, amely éppen akkor válik teljessé, amikor Jézus személyesen nyilatkoztatja ki magát neki. A „szemléltetőeszközt” személyes ismerősévé teszi - a Megváltónak. Jézus maga keresi ennek a találkozásnak az alkalmát. Ahogy a jó pásztor, akiről a következő fejezet szól, keresi elveszettjét. Az ember válasza pedig a mélységes hódolat és tisztelet. (Leborulva imádta őt.) A farizeusok öntudatos törvényi dogmatizmusába nem fér bele ez az elfogadás, sem Jézus cselekvésének és személyének tisztelete. Megkeményítik magukat hitetlen elutasításukban. így lesz számukra Jézus ítéletté. Kirekesztik magukat az üdvösségből. Voigt: „Ez nem sorsszerűség, hanem bűn. Csak teológiai előítéleteiket látják, így megmarad a bűnük. Ha ebben az értelemben vakok volnának, nem volna bűnük.” Lacknerné Puskás Sára likus hívőket szilárdítják hitükben. A jövőt tekintve sem biztató előjel, hogy hozzánk, a pozsonyi teológiai karra csak elvétve jönnek egyetemi tanulmányaikat végezni a magyar, esetleg magyarul is tudó diákok.- így a hazai magyar evangélikusságnak mind ajelenben, mind a jövőben is számottevő paphiánnyal kell szembenéznie?- Sajnálatosan igen. Pótolni ezt az űrt csupán úgy lehetne, ha minden magyar vagy többségében ilyen ajkú gyülekezet a saját soraiból tudná kinevelni a már ma is erősen hiányzó, de legfőképpen leendő lelkipásztorait. Bár erre, sajnos, egyelőre a szükségesnél sokkalta kevesebb jó példa mutatkozik. Annak pedig végképpen nem örülünk, ha magyar ajkú hallgatóink egy-egy tanulmányi évre Budapestre mennek, ahol azután - a szlovákiai evangélikus közösségektől elfordulva - ott is feledkeznek...- E jelentős lelkészhiány dacára a felföldi magyar hívőkben él az egyházuk iránti bizalom ?- Evangélikusainkban két adottság okvetlenül megvan: részint az igény, részint pedig lélekszámában az a mag, amely az összetartó erőt jelenti. Gondolom, ez utóbbit segíti, hogy a hívők zöme látja: az egyház vezetőiben ott a törekvés a paphiány adta napi gondok csökkentésére. Nem kevésbé jó hír, hogy már az előkészületek záró szakaszában van a szlovákiai és a magyarországi evangélikus egyház együttműködési szerződése, amely a hívők számára a jelenleginél sokkal kielégítőbb lelkészi szolgálatot is garantálhatja majd.- Ön, professzor úr, a héber mitológia és történetírás, a zsidó és keresztény vallás szent könyvének, az Ótestamentumnak Európában elismert, jeles szakértője. Vajon miért érdemes mai világunkban is odafigyelni tanulságaira, és persze távolról sem csak karácsony táján ?- Tény, a megnevezésében rögtön ott díszeleg az „ó”, ennek ellenére ez mégsem egy elaggott, pusztán muzeális értékként kezelendő szöveggyűjtemény. Pont fordítva, nagyon is időszerű, hiszen teológusként azt mondom, hogy nemcsak Isten kinyilatkoztatását tartalmazza, hanem bemutatja az embert is működés közben. Az én számból ez a fogalmazás kissé meredek, ám tény: kitűnően láttatja, hogy milyenek vagyunk, így ne is tápláljunk illúziókat sem önmagunkról, sem önmagunkkal szemben. Ne tegyük, mert mindenkiben megvan, s ott munkál az az Adám és Éva, aki csak-csak odanyúl a tiltott gyümölcsért, hiszen azt hiszi, hogy ami tiltott, az a jó. Ahogy valamennyiünkben ott rejtőzik az a Káin, aki először irigy, aztán mérges, mígnem gyilkolni képes. Mindannyiunkban ott mocorog a bábeli toronyépítő, aki úgy érzi, hogy a fölső határ csakis a csillagos ég, s addig meg sem szabad állni... Az Ótestamentum nagyon realisztikusan tárja elénk a hiteles valót: ilyenek vagyunk, ezért szorulunk Isten kegyelmére.- Épp azért hát, mert ilyenek vagyunk, szeretnék visszakérdezni pályájának gyakorló lelkipásztori időközére. Előfordult, hogy lelkészként sem tudott valakinek tanácsot adni?- Megtörtént ez is. Bár a rázós élethelyzetek zömében a gyülekezeti tag előnyére válik, ha egy lelkésszel is megbeszéli a problémáját. Ugyanakkor idetartozik az is, hogy jó, ha a lelkész viszont kerülni tudja a teológia legnagyobb kísértését: hogy a pap mindent tud, így bármikor előhúzhatja az előre sejtett sablonválaszokat. Én továbbra is a közös válasz- és megoldáskeresésben bízom, hiszen a lelkészi szolgálat éppen a párbeszédben valósul meg. A teológia kimondottan igényli a dialógust.- Főként hétköznapi találkozásainak prizmáján keresztül milyennek ítéli rohanó világunk emberi kapcsolatait?- Hiba lenne általánosítani, elvégre jómagam is pusztán egyszerű földi halandó vagyok, én sem kívülállóként szemlélem ezeket a dolgokat.- Kérdezhetném így is: milyenek vagyunk egymáshoz?- Olyanok, mint bármikor máskor vagy akár a jóval korábbi időkben. Közhely a fiatalokat szidni, de aki utánanéz az ókori irodalomban, az láthatja, hogy már a görögök meg az egyiptomiak is ugyanezt tették... A különbség annyi, hogy az emberi gyarlóságnak, bűnnek, esendőségnek mindig más és más megnyilvánulásait tapasztalni.- Eszerint dőreség a neves szlovák filozófus, Egon Gál intelme, miszerint a vallás az értékek kincstára, csupán meríteni illenék belőle?- Alapvetően fontos, hogy mindenki tudatosíthassa: hol találja ezt a bárki számára hozzáférhető kincstárat! De bottal odaverni senkit sem lehet. Egy papnak karácsonykor ezért pontosan arról kell beszélnie: Isten üdvözítő kegyelme annak ellenére jelent meg minden ember üdvösségére, hogy mi ezt meg sem érdemeljük. A karácsony eljöttével ezt kapjuk a kegyelem felső fokaként - hiszen nem mi vagyunk a jóakaratúak, hanem Isten jóakarata terjed ki ránk.- Van helye az őszinte szeretetnek a modem idők hajszájában?- Ha a szeretet nem sugárzik, az elsősorban a keresztények bűne. Egyszerűen jusson csak eszünkbe, hogy a Hold a rásugárzott fény ötödét tükrözi vissza. Nos, ha mi, a Holdhoz hasonlóan, a föntről kapott szeretetnek csak húsz százalékát sugároznánk vízszintesen tovább, azonnal jobbá válna a világ!- Karácsonyainkat így is átlengi a tapintat, a szeretet; legalábbis külsőleg. Utána viszont, mintha az ajándékcsomagokkal megszabadultunk volna mulasztásainkkal elegy vétkeinktől, egymásnak feszülünk, közömbösek vagyunk, már másod-harmadnapra elillan a varázs... Hamis hát ez az ünnep ?- Nem. Már az is jottányi előrelépés, ha rádöbbenek, hogy mulasztásaim vannak,s megpróbálom azokat jóvátenni. Megközelíthetjük ezt a sugallatot pozitívan is, elvégre a jobbik énünket “ mutatjuk, mutattuk a vit lág felé. És ha ezt csak sí két napra is elő tudjuk g venni, remélhető, hogy < az esztendő többi napján 5 is megtesszük. Rávezetni hét bennünket erre az útra, ha ünnepnapi megtérésként észrevesszük: Isten megosztja velünk örömét, hiszen a szeretete testesült meg Jézus születésében. Miklósi Péter Forrás: Új Szó - szlovákiai napilap, 2011. december 20.
