Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-07 / 32. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. augusztus 7. *■ 7 Hit és gond - egy felfedett levéltitok Ugye, ez még belefér? Az apa szorgosan kopogtatta a billentyűzetet. Egy közeli, ám távol élő barátjának írt elektronikus levelet, ahogyan ezt már évek óta rendszeresen megtette. Ha az országhatár már nem is, de a rohanó tempó, a szoros időbeosztás elválasztotta őket, így csak ritkán tudtak találkozni. Maradt tehát a kétség kívül gyors és kényelmes megoldás, az elektronikus levelezés. „Élesedik némileg a helyzet! Az asszony otthon van, nem szabad(na) még mozognia sem, de muszáj ellátnia a gyereket, ha más nem, legalább elvinni naponta a táborba. A doki azt mondta, a nap nagy részét fekve, felhúzott lábbal kell töltenie, különben tényleg műtét lesz a dologból. Utálatos állapot ez az idegbecsípődés. Nem betegség mégis fáj, igazából nincs gyógyszere sem, viszont ha nem jön rendbe magától, meg kell műteni. A doki szerint rosszabb állapotban van, mint tegnap, amikor bevittem, pedig azóta kapott már néhány injekciót. Én persze megértem. Ki tud egész nap feküdni egy félhomályos hálószobában? Pedig ha tényleg műtét lesz belőle, az hat hét ilyen állapotot jelent. Nem jó ez sehogy. A héten még szabin van, de mi lesz a jövő héten? Aligha valószínű, hogy pár nap alatt rohamosan feljavul, s hétfőre tipptopp lesz. Márpedig hétfőtől egy másik táborba kell vinni reggelenként a lánykát. Zötyögős, hosszú buszozással. OK, persze vihetem én is kocsival, csak ezzel meg az a baj, hogy ha én viszem, nem tudom megoldani, hogy én menjek érte. Most ugyanis azért tudok viszonylag korán lelépni, mert nagyon korán bent vagyok, így senki nem szól, ha a többieknél korábban eljövök. Viszont ha később érek be, és már csak a délutáni csúcsforgalomban tudok elindulni, s a félórás út helyett egy óra alatt tudom csak átverekedni magam a városon, akkor egészen biztosan nem érek oda érte táborzárás előtt. Faramuci egy helyzet, az biztos. Ezért rossz, ha az embernek nincs segítsége. Persze ameddig minden a szokott rendben megy, addig még hagyján, de a legkisebb gikszernél is dőlborul minden. Álmatlan éjszakád azért ne legyen emiatt, ki fogom én találni, hogy miként legyen. Pontosabban: biztos vagyok benne, hogy idejében megérkezik fölülről a segítség.” Itt tartott a levélírásban, amikor megcsörrent a telefon. Abbahagyta a kopogtatást, és felvette a mobilt. Felesége kereste egy jó hírrel: „Képzeld, most derült ki, hogy a nagylányunk a jövő héten szabin lesz, s boldogan elvállalta, hogy reggelente elviszi a húgát a táborba” Miután letette a készüléket, megállt, és mozdulatlanul maga elé meredt. Majd folytatta az írást: „Az előbb abbahagytam az írást, mert felvettem a telefont. Már fogalmam sincs, mit akartam még elmondani, de most fontosabb, hogy megoldódott a jövő heti gyerekszállítási probléma. A nővére szabira megy, és bevállalta, hogy reggelenként elviszi a húgát” Majd kis gondolkodás után odabiggyesztett még egy mondatot: „Tudod, a hit nem nagy dolgokból áll össze, a mindennapi életünk apró részleteiben van (vagy nincs) jelen” ■ Gyarmati Gábor A jengát valószínűleg nem kell bemutatni azoknak, akik szeretnek játszani. Izgalmas, népszerű ügyességi játék. A cél az, hogy növeljük a torony eredeti méretét, de úgy kell elmozdítani egy-egy téglát, hogy az építmény ne dőljön össze. Eleinte mindez könnyen megy, de ahogyan egyre több elem kerül az eredeti helyéről pár szinttel feljebb, úgy válik egyre ingatagabbá a torony, míg egyszer csak hangos robajjal összeomlik. Amit az összeomlás előtti percekben érzünk, tipikus: csak még ezt az egyet kihúzom, ebből még nem lesz baj... Az ifitáborban jutott eszembe példaként ez a játék, amikor Dávid és sa (pedig lenne!), de megvan az eszköze, hogy „legálisan” eltüntesse az útból Úriást. A férfi harcban hal meg, senki se gyanakszik gyilkosságra. Az özvegy így szabadon az övé, s végre fellélegzik, de csak egy pillanatra, mert hirtelen összeomlik ez a bűnökkel terhelt építmény, és maga alá temeti őt és szeretteit. Mert Istennek nyilvánvalóan nem tetszik, amit Dávid művel, és ennek az elbukott - bár később bűnbocsánatot nyert - királynak szembesülnie kell bűnei következményével. Tanulság? Légy résen a kísértések között! Ha készülsz megtenni valamit, és azzal nyugtatod a lelkiisme-Mindenem van! A hároméves Borsi megáll az ajtóban. Merően néz rám, a tekintete csupa komolyság. Látszik, hogy kérdezni akar, csak arra vár, hogy rá figyeljek. Nem csak úgy félig-meddig, hanem egészen és nagyon.- Anya, nekem mindenem megvan? Meglepődöm. Vajon honnan ered a kérdés? Valamit hallott valakitől, amit nem ért, vagy csak egyszerűen most jött rá, hogy neki öccse van, akinek ugye...- Igen, mindened megvan - mondom határozottan. Nehogy már hibásnak élje meg magát a gyerekem. Megkönnyebbülten mosolyodik el.- Huh, akkor jó. Mert a játszótéren azt mondta a Babóca anyukája, hogy elmegy dolgozni, és nem járnak már játszótérre, mert nagyon nehéz az, hogy egy gyereknek mindene meglegyen.- Nyugodj meg - mondom -, én még nem megyek. Misuka is pici, meg amúgy is. Maradok, jó?- Jó, akkor rendben - bólogat, aztán elindul kifelé, de látom, hogy mégis maradt benne valami kis bizonytalanság.- Anya, ööö, vasalsz?- Látod, vasalok.- Én is vasalhatok? Hol van az én vasalóm? Azt mondtad, nekem mindenem megvan. Hoppá! Most megfogott. Noncsinak, az első gyerekünknek még volt - vagy jó tíz éve - egy csilingelő, villogó vasalócsodája, de érdekes, ő sose akart vasalni, aztán nem is tudom, hova tűnt az a játék. Hirtelen jó ötletem támad.- Várj csak, idenézz! - kiszaladok érte, hozom és nyújtom felé a piros körömkefét, amelynek olyan vasalóforma fogója van. - Vasalhatsz!- Á, köszönöm! - ragyog fel. Most már meggyőztem. Pillanatok alatt szétosztjuk a munkát. Ő vasalja a zoknikat, én a maradékot. Egész sokáig eljátszik vele. Ez az! Közben lejár a mosógépem, szedegetem a kosárba a nedves ruhát. De alig kezdem el, megjelenik az ajtóban Borsi.- Az én teregetőkosaram hol van? Csak egy cikkanásnyi idő, már hozom is diadalmasan a gyümölcsmosót. Határozottan hasonlít. Borsi elégedetten bólint, néhány darabot a kosarába tesz, és indulna is, de észreveszi, hogy én még pakolok a mosógépbe.- Az én mosógépem hol van? - teszi csípőre a kezét. Hajaj, ez sem lesz valami „hamvába hótt” gyerek. De persze a játék az játék, komolyan kell venni. Meg már rutinos is vagyok.- Parancsolj - teszem elé könnyedén az egyik fedeles tárolódobozt, és gyönyörködve nézem, ahogy belegyömöszöl egy sálat. Más nem is fér bele. Szerencsére mosószert nem akar, jól is van ez így. Teregetünk, mosunk, vasalgatunk elégedetten. Este imádságban megköszöni, hogy neki mindene megvan. Pár hétig még eltart ez a hóbort. A nálunk megfordulók nagyokat kacagnak, amikor apa valami kerti munka után kölcsönkéri Borsi „vasalóját” körmöt kefélni, vagy valamelyik nagylányunk tévedésből a konyha: szekrénybe teszi Borsi „teregetőko-1 sarát”, és helyreigazítják. Aztán hozzászokunk a helyzethez, és úgy tűnik, mintha nem is foglalkoztatná már ez az egész. De jaj, jön az óvoda, ott is az ajándékokról való beszélgetés a gyerekek között. Ki mit kér, és hogy micsoda játékok vannak! Borsi csak kapkodja a fejét, és egy pillanatra gyanús lesz neki valami. Látom rajta, ahogyan elmeséli a többiek vágyait. Különösen a babalaptop szónál ragyog fel az arca. Ajaj! Otthon pont egy játékkatalógus vár a postaládában. Ez és ez az áruházlánc csak ettől eddig csak ennyiért kínál babalaptopot. Elég húzós. Meg elég csicsás is. Nem az esetem, de azért csak nézem, töröm a fejemet, mit tegyek, hogy Borsinak mindene meglegyen. Egyrészt be kellene jutni oda. Másrészt ugye, ára is van. Meg persze utána kibírni. Elég nehezen viselem ezeket az elektromos zajzenét ontó játékokat. Mégis, mégis elgondolkodom rajta. Elhatározom, hogy felvetem a témát a férjemnek vagy a mamáknak. Már-már sikerül teljesen belecsavarodnom a babalaptop témába. Éppen csak fél füllel hallom, ahogy tízéves Anna lányom bejön a konyhába, megkérdezi, hogy megeheti-e uzsonna után ezt a kis szelet csokit, és hogy övé lehet-e a doboz, amiben volt. Szórakozottan bólintok. Kit érdekel egy csoki, egy doboz?! Vigye csak! Nekem sokkal nagyobb gondom van most. Néhány perc tipródás után azért csak, felállók, hogy folytassam a munkát, de nem tehetem. Elsodor a boldog, ragyogó arcú háromévesem.- Anya, végre nekem is van laptopom! - mutatja. A csokisdoboz alján girbegurba billentyűzet rajza kacskaringózik, a felhajtott fedelét Borsi alkotta: a csigabiga és a napocska képe.- Nekem mindenem van! - tárja szét a két karját. Fülig ér a szája. Ott áll mögötte büszkén és elégedetten Anna, a másik alkotó is. Nézem őket örömmel, és kicsit szégyellem magam... ■ Füller Tímea Betsabé története (2Sám 11-12) kapcsán a bűnökbe sodródásról beszélgettünk a fiatalokkal. Dávid, az istenfélő, nagy király nem akart vétkezni, de egyik bűnös cselekedete észrevétlenül vitte a másikba, és egyszer csak összeomlott mindaz, amit építgetett. Kezdte azzal, hogy nem ment el a csatába, pedig az emberei mellett lett volna a helye. Egy kis lustaság még belefér, nem? Aztán unalmában nézelődve megkívánta és megszerezte a gyönyörű Betsabét, katonája feleségét. Egy szenvedélyes éjszaka, ha titokban marad, ugyan kinek árt? Jön a baba? Nem baj; ha a férj gyorsan hazatér, fel se tűnik majd, hogy másé a gyerek. Az építmény ekkor azonban már erősen inog: az ötlet jónak tűnik, de nem működik, más megoldás kell. Dávid úgy érzi, nincs választáreted, hogy ez ugyan nem helyes, de még belefér, akkor jobb, ha azonnal hátat fordítasz annak a helyzetnek. Lehet, hogy az még tényleg „elmegy” de félő, hogy jön egy következő lépés, aztán még egy... Ne áltasd magad azzal, hogy van választási lehetőséged, mert egy ponton túl már nem tudsz megállni. A bűn, akárhogy szépítenéd, akkor is bűn; ha nem küzdesz ellene, egyre inkább elborít, és előbb-utóbb rád omlik az, amit vágyaidnak engedve építgetsz. Az élet nem játék. A jengát gyorsan felépítheted újra, és kezdheted elölről vidáman a téglák rakosgatását, de ha az életben okozol sebeket - magadnak és másoknak -, azokat talán sok könny kíséri, és nehezen gyógyulnak majd be... ■ Hulej Enikő Ma, Uram, egy új nap kapuja nyílik számomra, én pedig itt állok, hogy beléphessek rajta. És mégis bennem van a bizonytalanság érzése, sőt még félelem is attól, ami vár rám. Uram, fel vagyok én készülve, hogy találkozzam ezzel a nappal? Beléphetek örömmel, természetesen és megelégedettséggel? Gyermekem, ez az a nap, amelyet készítettem neked. Fogadd el örömmel! Táncolj be rajta, és vidd magaddal a feltámadás örömét, az önátadás békességét, a megbocsátás és adás szeretetét. Érezd jól magad ezen a napon, mindabban, ami új lesz benne. Fürödj meg benne, merülj el benne, mert ez a ma új, és ez az a nap, amelyet készítettem neked. ■ Myrtle Hall
