Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-24 / 30. szám
12 41 2011. július 24. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA AZ ÖNKÉNTESSÉG EURÓPAI ÉVE 2011 Nem tör össze, nem olt ki... Köszönj csicsevául! Kezembe vettem egy rajzlapot, és elkezdtem alkotni. Szemem előtt láttam azt a naplementét, amelyet szerettem volna viszontlátni a papíron, de a színes ceruzák mégsem értették a gondolataimat. A rajz nem sikerült. Összegyűrtem, s egy laza mozdulattal a szemeteskosárba helyeztem. Homokvár építésébe kezdtem, hátha abban sikeres leszek. Kudarcot vallottam, elkeseredtem. Új öüet: barátokat gyűjtök. Kerestem, kutattam az emberek társaságát, de ők ezt nem akarták, én pedig nem vettem észre, hogy nem lehetek mindenkinek a barátja... A fejünkben sokszor összeáll a kép, felépül a homokvár, alakul a baráti kör, de a valóságban a terveink nem mindig valósulnak meg, az ötleteink félrecsúszhatnak, barátságaink megszakadhatnak. Ilyenkor hajlamosak vagyunk összetörni, mint egy tóparti nádszál, és az újabb kudarcok rémképe miatt éppen csak pislákol a lelkesedésünk, mint egy füstölgő mécsesé. Mire használható a megrepedt, víztől elszakított nádszál? Semmire. Nem ékesíti a tópartot, és elszárad, ezért kidobjuk. Mit kezdünk egy éppen csak sistergő mécsessel? Semmit, ha éppen akkor alszik ki a fénye, amikor a sötétségben tájékozódni próbálunk vele. Ami tönkrement, azzal többet nem foglalkozunk, hanem egyszerűen kidobjuk, lecseréljük jobbra, újra. De mi van akkor, ha az életünk lesz megrepedt nádszállá, hitünk, kitartásunk és lelkesedésünk válik füstölgő mécsessé? Azt nem dobhatjuk ki egyszerűen egy laza mozdulattal a szemetesbe, nem cserélhetjük le, nem kaphatunk a régi helyett újat. Az egyik legnagyobb hibánk, hogy sokszor önállóan tervezzük az életünket, saját magunkban bízva akarunk erősek és sikeresek lenni, és amikor kudarcot vallunk, elkeseredünk, megtörünk. Velünk nem kell, hogy így történjen! „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el..” (Ézs 42,3) Isten a megrepedt nádszálat, az elcsüggedt, elfáradt, kudarcokat átélt emberi életeket nem töri még kisebb darabokra, nem dobja ki a kukába, mondván, már semmire sem használható, hanem bekötöz, meggyógyít, kiegyenesít. Isten nem oltja el a pislákoló mécsest, akkor is reményt táplál, amikor más már úgy érzi, minden el van veszve. A füstölgő lelkesedésünket nem akarja végleg kioltani, hanem újra lángra akarja lobbantani Jézus Krisztus által. Hiszen Jézus Krisztus élete a Golgotán azért tört össze, hogy a mi megrepedt életünk ne repedhessen tovább, hogy a mi füstölgő, éppen csak pislákoló hitünk fellobbanhasson, s együtt váljunk olyan hívő emberekké, akik szeretik és követik Istent. ■ Csorbáné Farkas ZsóAa Anna Névjegy: Csorbáné Farkas Zsófia Anna Férjemmel 2005 augusztusa óta szolgálunk Győrben. Hatodévesként érkeztem a tr gyülekezetbe, majd lelkészi szolgálatomat a Győri Evangélikus Egyházközségben és a Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központban kezdtem meg. 2009 óta beiktatott iskolalelkészként a hitoktatás és a lelkigondozás áldott szolgálatát végzem a gyermekek és családjaik körében. Az elmúlt tanévben szociálpedagógia szakon kezdtem tanulmányokat, hogy a gyermek- és ifjúságvédelem területén is tevékenykedhessek. OSZTOZÓ Könyv és lemez a nyári hetekre A történet valahol a távolban játszódik. Úgy is mondhatnánk: már-már az Isten háta mögött. Viharok, tűzvész és árvíz után beköszöntött a földi pokol. Hideg van, hó és szél, csupán néhány ember maradt élve... Cormac McCarthy megrázó erejű, Pulitzer-díjjal jutalmazott regénye apokaliptikus időket idéz. Az út főhőse a megözvegyült apa és tíz év körüli gyermeke, akik egy jobb élet reményében vándorolnak délre. Egyetlen vagyonuk egy ócska bevásárlókocsi. Az éhség és a hideg mellett időnként meg kell küzdeniük más, szintén a túlélésért küzdő csoportokkal is. Mindezek mellett pedig a legnagyobb feladat nem egyszerűbb, mint embernek maradni az embertelenségben. A regény világvégi hangulatát jól visszaadja az a nyelvi megoldás, hogy az író nem használ írásjeleket a mondatokban. Álljon hát itt egy részlet: „Hajnal előtt ébredt és nézte ahogy a szürke nap megvirrad. Lassan és a fényét félig áteresztve. Felkelt míg a fiú aludt és cipőt húzott és a pokrócba csavarva elindult a fák között. Leereszkedett egy hasadékkarba és lekuporodva köhögni kezdett és sokáig köhögött. Aztán letérdelt a hamuba. Arcát a sápadt ég felé emelte. Ott vagy? suttogta. Megláthatlak végre? Van nyakad amit megragadhatok hogy megfojtsalak? Van szíved? Van lelked hogy örök kárhozatra juss?” Ha valamivel könnyedebb olvasmányra vágysz, vedd le a polcról Szerb Antal könyvét, A Pendragon legendát! Megtalálsz benne mindent, amiért érdemes kézbe venni egy kötetet: krimibe illő jelenetek, megfejtésre váró titkok és persze nők ejtik zavarba a mű főszereplőjét. Bátky János bölcsészdoktorként egy család tizenhetedik századi gyökereit kutatja a poros könyvek között. Azonban a rejtélyes família walesi várában történtek gondolkodóba ejtik: vajon folytassa-e a kutatást. Nyikorognak a kastély ablakai, recsegnek a padlók, az évszázadok óta halott earlt fáklyával a kezében látják lovagolni a vár környékén... Ahogy pedig az efféle történetekben lenni szokott, egy csodálatos nő tereli más mederbe az eseményeket. Harcsa Veronika világszerte elismert magyar dzsesszénekesnő ezúttal anyanyelvén énekel. Közelmúltban megjelent korongján, a Lámpafény című lemezen ismert költők verseit szólaltatja meg. Hallhatod többek között József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Babits Mihály és Tóth Árpád költeményeit is. Az előadó népszerűségét jelzi, hogy japán kiadója is piacra dobta az albumot, amelyről maga így vall: „Egyes költők életműve olyan erőteljes hatással volt rám, oly mértékben hatalmába kerített, hogy éreztem, kezdenem kell valamit ezzel az impulzussal.” Kezdjél hát te is vele: hallgasd örömmel! ■ Jenő Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit ► Mióta csak az eszét tudja, mindig is arra vágyott Major Rita, hogy egyszer hosszabb időt önkéntesként tölthessen egy távoli vidéken. Alma tavaly júliusban vált valóra, amikor is az afrikai Malawiba utazott fél évre.- Az afrikai utamat ugyancsak féléves dániai felkészülés előzte meg. Ezt is és a kinti munkámat is a Humana People to People nevű nemzetközi szervezet koordinálta. Dániában egyéni tanrend szerint tanultam például Afrika történelméről, a trópusi betegségekről, illetve különféle tanítási módszerekről, emellett önkéntesjelöltként dolgoznom is kellett. Az első három hónapban a szervezet újságját árultam az utcán, később egy otthonban kaptam munkát, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel, például menekültek és börtönben lévő felnőttek csemetéivel foglalkoztam.- Bár egy időben kétségesnek tartottad, hogy valaha is „összekalapozod” a repülőjegy árát, nem sokkal később már Afrika felé tartottál.- Két ország közül választhattam. Mivel Mozambik hivatalos nyelve a portugál, én pedig egy szót sem beszélek portugálul, egyértelmű volt, hogy Malawiba megyek, mert ott az angol is hivatalos nyelv. Ez egy Magyarországnál valamivel nagyobb területű, becslések szerint közel tizenkétmillió lakosú köztársaság az Egyenlítőtől délre, a Malawi (Nyasza)-tó nyugati partjánál. Áz itthoni forró nyárból az ottani hűvös, száraz télbe érkeztem. Augusztus végén kezdett melegedni az idő, a szárazságnak pedig csak november táján, a csapadékban gazdag nyár beköszöntével lett vége. Addig egy csepp eső sem esett, attól kezdve mindennap ömlött. Az. ország felfedezésére csak az utolsó két-három hétben nyílt lehetőségem. Addig a bázisunk tizenöt-húsz kilométeres körzetében mozogtam, esetleg hétvégén bementem az önkéntes társakkal a közeli városba. Egy japán, egy kínai, egy dél-amerikai, egy litván és két spanyol fiatallal alkottunk egy csoportot.- A szervezet sokféle fejlesztő tevékenységet támogat, a mezőgazdasági vonatkozásúaktól egészen az oktatással kapcsolatosakig. Te mivelfoglalkoztál?- Délelőttönként egy tolmács segítségével jártam a környező falvakat, és a helyi óvodák működésének megszervezésében segédkeztem. Naponta általában két közösséget kerestünk fel. Biciklivel mentünk; volt olyan hely, ahová öt-tíz perc alatt odaértünk, máskor majdnem egy órát tekertünk a dimbes-dombos terepen az ötvenfokos hőségben. A feladatom egyrészt az volt, hogy meggyőzzem a családokat az óvoda fontosságáról. Malawiban ugyanis egyáltalán nem szokás hatéves koruk előtt elengedni otthonról a gyerekeket. Az óvodákban dolgozó felnőtteknek - merthogy az ottani óvodákban nem képzett pedagógusok dolgoznak - abban adtam tanácsokat, hogy milyen foglalkozásokat tartsanak a gyerekeknek, vagy hogy a nagy szegénység ellenére miként érjék el azt, hogy legalább egy kis kukoricakását tudjanak adni nekik napközben. Délutánonként más önkéntesekkel együtt ifjúsági szervezetek programjait koordináltuk, és különféle egészségügyi kampányokat szerveztünk, például az AIDS-ről és a családtervezésről. Este pedig a helyi, ugyancsak a Humana által támogatott főiskola általános iskolai tanárnak készülő hallgatóinak tartottunk klubalkalmakat, például angolt és számítógépes ismereteket tanítottunk nekik.- Említetted, hogy tolmáccsal jártad a falvakat. A helyiek milyen nyelvet beszélnek?- A csicseva a legelterjedtebb. Sajnos sokkal kevesebbet tanultam meg belőle, mint terveztem. Mindössze a köszönéseket és néhány udvariassági formulát sajátítottam el. De már csak ez is sok kaput megnyitott előttem! Mindenhol nagy mosolygás volt rá a válasz.- Hogyan tekintettek rátok, önkéntesekre az ottaniak?- Először mindenki a barátod akar lenni, és nagyon örül neked - egészen addig, amíg el nem mondod, hogy nem pénzt hoztál... A Humana egyik alapelve ugyanis az, hogy nem étel- vagy pénzosztással akar segíteni, hanem a tudás átadásával. Amikor ez világossá válik a helyiek számára, akkor általában a kilencvenöt százalékuk elmegy. Akik maradnak, azok valóban változtatni szeretnének a helyzetükön, figyelnek arra, amit mondasz nekik, velük tudsz együtt dolgozni. Ha hosszú távon is kitartanak, akkor a szervezet kisebb-nagyobb összeggel - például az óvoda esetében az építkezés költségeihez való hozzájárulással, egy családi gazdaság esetében egy malac árával - tudja támogatni őket.- Már a teológia utolsó három évét is külföldön végezted - csak a hatodév idejére jöttél haza -, majd a diplomaosztó után, mivel nem éreztél elhívást a lelkészi szolgálatra, évekig Londonban éltél. Ennyi tapasztalattal a hátad mögött volt egyáltalán honvágyad?- A családom és Magyarország nem hiányzott jobban, mint korábban. Inkább azok a megszokott dolgok, mint például a mosógép, egy ízletes étel vagy egy jó mozizás. Nem panaszkodhatok, mert az ottani viszonyokhoz képest - a főiskolának köszönhetően - mi szinte luxuskörülmények között éltünk: nálunk volt folyóvíz és elektromos áram is.- Apropó, ivóvíz. A betegségektől, fertőzésektől nem féltél?- Egy kicsit igen, bár a kötelező védőoltásokat mind megkaptam. Bizonyos előírások betartása mellett egyébként a betegségek, fertőzések nagy része elkerülhető. Egyedül a maláriával szemben nincs teljes védelmet nyújtó orvosság. Indulás előtt erős félelem leginkább azért volt bennem, mert bizonytalan voltam abban, hogy vajon hasznos leszek-e. Hirtelen alkalmatlannak éreztem magam a feladatra. Később aztán kiderült: alaptalan volt az aggodalmam.- Evangélikus fiatalként az fel sem merült benned, hogy az egyház közvetítésével - például az Evangélikus Külmissziói Egyesületen keresztül - menj ki Afrikába önkéntesnek?- Azt mindig is biztosan tudtam, hogy nem misszionáriusként szeretnék segíteni. Azt, hogy végül is olyan emberek közé kerültem, akiknek nagyon erős és tiszta hitük van, ajándékként éltem meg. Malawi lakóinak körülbelül hetven százaléka keresztény, a többiek többségükben muszlimok, a maradék pedig a különféle törzsi vallások követője. Mindenki hívő, mindenki jár templomba, és a hétköznapokban is gyakorolják a vallásukat. Nemcsak étkezés előttután, de például egy üzleti tárgyalás előtt-után is imádkoznak, keresztények és nem keresztények közösen. Itthon mindenki boldogtalan, lót-fut és depressziós. Ők - annak ellenére, hogy európai szemmel nézve erre semmi okuk nincs - hihetetlenül kiegyensúlyozottak. Öröm és erő sugárzik belőlük. Mindenre úgy tekintenek, hogy az Isten akarata. ■ Vitális Judit
