Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-07-17 / 29. szám

Mi tarthat meg minket küldetésünk betöltésében?

Dr. Szabó Lajosnak az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanévzáróján elmondott rektori beszéde

► A Frankfurter Allgemeine Zeitung című német napilapban jelent meg egy beszélgetés Friedrich Wilhelm Graf müncheni teológusprofesszorral, meglepő címmel: Ein Gott zum Kuscheln („Simogatható Isten” avagy „olyan Isten, akihez oda lehet bújni”).

Kritika is van a beszélgetésben és a professzor könyvében, az egyház mai helyzetét elemző munkában. Felhívja a figyelmünket arra, hogy a ma divatos, uralkodó „egyházi jóléti retorika” amely megjelenik a szószékeken és a templomokban, veszélyes lehet a küldetésünket illetően. Olyan környezetben élünk, ahol két trend jellemző az egyházra. Az egyik az „Eventisierung” (a nagy ünneplések és események sokasága, például pápalátogatás, Kirchentag), a másik pedig az állandóan keresett „érezd magad jól” érzés hajszolása. Hiszen a hétvége a pihenésé, a kikapcsolódásé, igazodjon ehhez az egyház, a gyülekezet is.

Felhívja ezzel arra is a figyelmet, hogy a kereszténységnek elsősorban gondolkodó közösségnek kell lennie, és élő, valós kapcsolatban és érintkezésben lennie a környezetével. Különösen az emberek valódi életterét kell felvállalni, nem pedig valami idealisztikus, kitalált vagy állandó moralizálásba menekülő zsákutcában járkálni. Ebben látja annak is az okát, hogy egyfajta infantilizálódás érezhető az igehirdetésekben, és hiányzik a valóságos mai kérdésekkel való szembesülés és az ezekre keresett válaszért folyó küzdelem.

Amikor most az elmúlt tanévért szeretnénk hálát adni, akkor nekünk is őszintén szembe kell néznünk azzal, hogy mennyire sikerült valós kérdésekkel foglalkoznunk, és mennyire sikerült hallgatóknak és tanároknak olyan közösséggé kovácsolódni, ahol mindenkinek jutott lehetőség lelki, szellemi dialógusra és közös gondolkodásra.

* * *

Az említett újságcikkre és tanévünk egészére gondolva a rektori beszéd témáját egy kérdésben és egy feleletben tudom összefoglalni: Mi tarthat meg minket a küldetésünk betöltésében ? A felelet pedig ennyi: egy egészségesebb beszélgetéskultúrán felépülő és a valóságot vállaló, segítő lelkigondozói mentalitás. Ennek mindenkori alapja: az egymásra találás az egyházban.

Nagyon rövid beszélgetések válnak napjainkban sorsdöntővé. Egy-két gyors kérdés és egy-két spontán válaszmondat. Úgy érezzük, el se mondhattuk azt, amit szerettünk volna. Vagy hogy alig szólaltunk meg, és már vége is van a beszélgetésnek. Alapjában véve mégis nagyon jó volt. Egyáltalán az is örömöt jelent, hogy sor kerülhetett rá. Mégis maradandó hatást vált ki bennünk. Néha akár egy hosszabb életszakaszt is meghatározó erővel hat ránk egy ilyen rövid beszélgetés.

Úgy tűnik, nagyobb az esélye és a hatékonysága is ma annak a megoldásnak, hogy pár percnyi, inkább spontán dialógusban dőlnek el a dolgaink, mint a gondosan előkészített retorikai események keretében.

A lelkigondozásban is ritkábban nyílik lehetőség arra, hogy elnyúló és nagyon mélyen átgondolt, megfontolt beszélgetések szülessenek, sokkal inkább gyors, szinte „expressz” meghallgatás vagy hirtelen dialógus a realitás.

Nemritkán halljuk azt, hogy nem is gondoltunk előre arra a találkozásra, amely végül továbbsegített. A személyre se igazán, aki a beszélgetőtársunk, segítőtársunk lett. Mindez csak úgy jött, de hihetetlen sokat segített rajtunk. Az egyházban is nagyon értékesek ezek a pillanatok.

Nem beteges korjelenség ez, hanem annak az élettempónak és életvalóságnak a jelenléte, amelyben élünk, és amely él közöttünk és bennünk. Az életidegen igazán az, ami lassú és bonyolult. Az életközeli pedig az, ami gyors és nagyon egyszerű. Amikor ma nagy erőkkel keressük azt az egyházi létformát, amellyel valóban közelebb kerülhetünk az emberekhez, akkor érdemes erre a jelenségre különösen odafigyelni. Nem áll rendelkezésünkre ma már hosszú idő, és senki sem várja ki a bonyolult és elvont beszédeink végét, hanem inkább azt szeretné, ha az életformáló hatás gyorsan, szinte azonnal tapasztalható lenne.

Lelkészekben, teológushallgatókban is feszül vasárnapról vasárnapra a kérdés: vajon olyan nyelven és azzal a tartalommal szólok-e „röviden” a szószéken, amely segíti és továbblendíti a hallgatókat veszteségeken, bukásokon vagy kétségbeeséseken? Lesz-e a kultikus beszédből életet változtató, érthető és érezhető üzenet? Lelki táplálék lesz-e beszédünk?

Nem biztos, hogy mindez azért van így, mert annyira elfoglaltak vagyunk, és nincsen több időnk a lelki dolgainkra. Lehet, hogy egyszerűen olyan a mai életvitelünk, hogy nem is nagyon vagyunk már képesek hosszabb hallgatásra, tartós odafigyelésre, illetve részletes elmesélésre, részletekre is kitérő elmondásra. Idejétmúlttá kezd válni a régi előjegyzési naptár is az asztalunkon vagy a zsebünkben, mert a döntő események nem ennek megfelelően érik el az életünket. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a hetekkel korábban beírt időpont okafogyottá válik, mert közben egy gyors és váratlan találkozás megoldotta a kérdésünket. Néha már úgy is érezzük, elegendő ennyi. Ha van megoldás a problémánkra, akkor megtaláljuk ebben is, ha nincs, akkor pedig nincsen értelme tovább ragozni a dolgokat.

Sokunk számára még mindig a legkedvesebb és igazán mintaértékű meglepetésbeszélgetés az emmausi tanítványok történetéből ismert, klasszikusan nyugodt és békés vándorlás az idegen társsal. Ma már sokszor csak álmunk vagy nosztalgiánk tárgya ez. Pedig érezzük az eredeti ízét, és halljuk a fülünkben a duruzsoló, kellemes és a pillanatnyi lelkiállapotot visszatükröző szép mondatokat. Ilyen élményre lenne szükségünk. Ilyen atmoszféra segítene rajtunk.

* # #

De az igazi kérdés az, hogy képesek vagyunk-e még erre.

Tudunk-e többedmagunkkal és a bennünk rejlő feszültségekkel így elindulni?

Ennek sikeréhez tudnunk kell azt is, hogy nem kettesben veszünk részt a dialógusainkban, hanem mindig ott van mellettünk a különleges harmadik, Jézus Krisztus. Ennek a megérzése és a kimondása ma nagyon fontos eleme a hivatásunknak. A legkorszerűbb poimenikai kutatások ma éppen erre a fontos erőtérre hívják fel a figyelmünket. A keresztény beszélgetések nem nélkülözhetik ezt az eredeti dimenziót. Kórházban, börtönben, utcán vagy éppen - a balatonboglári kezdeményezés értelmében - a strandon sem.

Hagyunk-e esélyt ma annak, hogy ez a „váratlan” „a harmadik által hozott” kincs mélyen elérje az életünket? Az, amit Thurneysen a lelkigondozástanában a sokat vitatott töréspontnak vagy később törésvonalnak nevezett, lehet-e még a mi életünknek is megtapasztalható élménye, valósága? Sokat kritizálták-kritizálják ezért őt, de azt egyetlen, megalapozott keresztény teológiai alapokon építkező gyakorlati teológus sem vonhatta kétségbe, hogy szükség van egy olyan pillanatra, percre vagy néhány órára, amikor a „megmagyarázhatatlan” lép be, amikor a „váratlan” ér el minket az életünk útján.

Erről az élményről ma sem mondhatunk le. Ez a legszebb esemény a teológiát végzett, „kezdő egyházi munkavállalók" életében ma is. Ezért az érzésért tanulunk tizenkét vagy kicsivel több féléven keresztül az egyetemen, hogy elindulhassunk a szolgálatba, és sokszor megtapasztalhassuk ezt a különleges érzést. A lelkészi, hitoktatói lelkigondozás sikere is ilyenkor rajzolódik ki számunkra, ha azt érezzük: „Nem tudom, hogy miért, de elkezdődött valami különleges az útitársak életében, éppen a velem való sétálás, gyaloglás alatt.” Nagy siker már az, ha néhány emberre gondolhatunk így, hogy a velünk folytatott beszélgetés lett az életrendezésük alapja.

Amire a teológiai képzés során készülünk, az nem más, mint odaszegődni valamilyen módon embertársaink mellé, hosszabb és rövidebb séták idejére, hogy kísérjük őket az életúton.

Ma senki sem kérdőjelezheti meg azt, hogy a környezetünkben sokan vannak, akiknek nagyon fontos megtalálni az együtt lépegető és gondolkodó útitársat. A jó lelkész és a jó hitoktató akkor érvényesül igazán, ha képes erre az odaszegődésre és együtt járásra. Persze tartalom, igazi muníció nélkül nem megy ez sem. A felkészülés nem betanult feleletekből áll, és az előre jól kiszámítható kérdések is egyre ritkábbak. Váratlan fordulatokkal tarkított életekkel találkozunk, és speciális élethelyzetekben kitörő, első hallásra hihetetlennek tűnő kérdésekre kell válaszolnunk vagy jól továbbkérdeznünk együtt.

* * *

A kérdésünk a mai ünnepi alkalmunkon így hangzik: tudjuk-e, hogy milyen útra indulnak azok, akik a teológiai tanulmányok elvégzése után a mai emberek „szakmailag jól felkészült” útitársaivá szeretnének válni? Egyáltalán hol találhatók ma ezek az útvonalak? Adtunk-e a kezükbe használható útvonaltervezőt, GPS-t? Megérzik-e majd, hogy kikhez érdemes és lehetséges odaszegődni és belehallgatni a beszélgetésbe, panaszkodásba vagy éppen dicsekedésbe? Van-e kifinomult érzékelésük arra, hogy jókor és a valóban gyógyítót mondják el az útitársaknak?

Azt érezzük, hogy nem lehet könnyen megfogalmazni a választ ezekre a kérdésekre. A munkaadó evangélikus egyházunk is küzd ma az önértelmezés és a célkeresés nehéz feladataival. Persze ezek az útvonalak bonyolultak is, és egyszerűek is egyszerre. A lehetőségek komplikáltak és spontánul is adottak a környezetünkben. Nem biztos, hogy megérkeznek az emberek úgy a templomokba, mint korábban. Nem biztos, hogy a tradíció olyan erővel fennmarad, mint ahogy az eddig megvolt és természetesnek tűnt. Nem biztos, hogy a következő generációk ugyanúgy

betagozódnak a gyülekezetekbe, mint a korábbiak.

Nem lehet pusztán az ünnepi vagy a csak kazuális szolgálatokra építeni a lelkészi munkát, hanem el kell érni az emberek mindennapi és valós életét a kérdéseinkkel és feleleteinkkel. Nem elég a templomajtóban várni a híveket, hanem az odavezető úton elébük kell menni. Nem elég kitenni egy táblát vagy hirdetést a neten, hanem szükség van az érintésünkre, a személyes kontaktusra, a bizalmat idejében sugárzó, „elébe jövő” utcai beszélgetésekre. Ernst Lange a kerekasztalt a Ladenkirche közepére tette még, hogy itt történjen a beszélgetés. Sajnos ma már az általa alapított gyülekezeti életformát kifejező épület nem működik. Összevonták a spandaui gyülekezetei egy másikkal, de az új helyszínen is ott áll a kerékasztal tíz-tizenkét székkel, hogy kifejezze azt, mennyire fontos a közös gondolkodás, tusakodás és a hierarchiamentes közvetlenség a protestáns egyházban az ige körül, a „titokzatos harmadik” jelenlétében.

* * *

Meglepő helyeken kell ma figyelmesnek lennünk ahhoz, hogy megkapjuk a szükséges információt az eredményes teológiai munkavégzéshez. Lehet, hogy egy olyan tendenciát kell teljesen komolyan vennünk, amelyet Gottfried Adam

professzor új, készülő könyve jelez.

Eljött az ideje annak a gyakorlati teológiai magatartásformának, amelyik komolyan veszi a ma annyira elterjedt és hódító gyakorlatot: a rövid beszélgetéseket a templomajtóban. Más szóval tanulnunk kell a templomkapuk homiletikáját, ahogyan ott maradnak a hívek az istentisztelet után, és beszélgetnek egymással. Valószínűleg a legőszintébb és legspontánabb feedback - azaz visszacsatolási - helyszín is ez, de az is biztos, hogy itt lehetünk ma legközelebb az emberek igazi életkérdéseihez is.

Képesek leszünk-e arra, hogy úgy elvegyüljünk a hallgatóságunk között a Luther-kabát levétele után, hogy meghallhassuk az igazi és legfontosabb aggodalmakat és kérdéseket? Senki sem sorolja fel ezeket felszólításra vagy rákérdezésre. De a templom bejáratában a meghallgatott prédikációról is megkaphatjuk a legőszintébb véleményeket.

Egy csökkenő létszámot mutató egyházban csak úgy szabad indulni a pályán, hogy hisszük és tudjuk, van valami sajátos adottságunk, amellyel vissza tudjuk hívogatni az embereket a gyülekezetekbe, az egyházba, illetve a teljesen kívülállók mellé óda tudunk állni, és el tudjuk mondani azt, hogy miért jó hitben élni és egyházhoz tartozni.

Nálunk nincsenek regisztrálva a kilépett egyháztagok, vagy akik szép csendben elmaradtak az aktív gyülekezeti életből. Azt gondolom mégis, hogy nagyon magas a számuk. Bőven van lehetőségünk kipróbálni a megszólításnak ezt a műfaját. Csak belülről nem lehet egyházat építeni, hanem csak a környezetünk legszélesebb kereteiben tevékenykedve. Ott kezdődik a szolgálat ma, hogy ha legyint is esetleg valaki az egyház szó, a keresztény szó hallatán, akkor is meg tudjuk fogalmazni azt, hogy miért érdemes mégis idetartozni.

A német evangélikus egyházban megfogalmaztak egy nagyon világos listát: tizenkét pontot arról, miért érdemes egyházban élni. Az interneten pillanatok alatt rátalál ezekre a mondatokra az, aki célzottan kutat vagy épp csak keresgél az egyházak után. Önvizsgálatra indíthat minket is ez a tizenkét alapos indok, amiért érdemes egyházban élni! Vajon úgy élünk-e ma mi az egyházban, hogy a mi egyházunkra is elmondható ez a felsorolás? Vagy így szeretnénk-e élni a jövőben, hogy igazak legyenek ezek az állítások?

* * #

Ma tudnunk kell, hogy nem elég csak kiírni a nyitott templomajtóra azt: „Kirche für Einsteiger” (a belépők temploma) vagy „Offen für Sie” („Nyitva van az Ön számára is!”) Érthetővé és nem utolsósorban érezhetővé kell tennünk azt, amit valóban tudunk kínálni benne.

Bízunk abban, hogy mindaz, amit elvégezhettünk, Isten kegyelméből nem volt hiábavaló szolgálat.

Tizenkét alapos ok, amiért érdemes az egyházban élni

1. A keresztény hitben olyan igazságot őriz az egyház, amelyet az ember nem mondhat ki saját magának. Ebből a hittartalomból következnek egy felelősségteljes élet normái.

2. Az egyházban meghallják és megválaszolják az ember áldás utáni vágyát.

3. Az egyház születéstől a halálig kíséri az embert, és ez titokzatos módon erőt ad.

4. Az egyházban az Istenbe vetett reménységből részesednek az emberek, amely túlível a halálon.

5. Az egyház a nyugalom és az eszmélődés helye. Egész társadalmunknak javára válik, ha ápol ilyen helyeket.

6. Az egyházban és az istentiszteleten az emberek egymást hordozzák imádságban. Ezt teszik az egész társadalomra nézve is.

7. Az egyházi ünnepek a maguk mondanivalójával, zenéjével és légkörével mélyen meghatározzák az egész évet. Az egyház mindent megtesz ezeknek az ünnepeknek a megőrzéséért.

8. Az egyház lelkigondozó és tanácsadó szolgálata komolyan veszi és elfogadja a teljes embert.

9. Az egyházi kórházakban és szociális intézményekben sok főállású és önkéntes munkatárs teremt speciális, emberséges légkört.

10. Aki az egyházat támogatja, az szolidaritást gyakorol a gyengékkel és hátrányos helyzetűekkel.

11. Az egyházi zene és művészet máig meghatározó ereje kultúránknak.

12. Amikor emberek gyűlnek össze az egyházban, akkor a kereszténység egész világra kiterjedő közösségével is találkoznak. S ehhez a közösséghez minden egyes tag hozzájárul.