Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-17 / 29. szám
8 « 2011. július 17. PANORÁMA Evangélikus Élet Túrmezei Erzsébet Tedeumfordítás Fordítom a Tedeumot, és fejtem a szürke ruhámat. Most mind a kettő sürgős feladat. Fejtek... és eltöprengek ezalatt a rímeken, a szavakon... Luther ódon veretű sorait szívemben forgatom. Aztán felcsendül magyarul a hála és imádat. És közben fejtem, fejtem szürke testvérruhámat. „Dicsérünk, Úristen.” „Minden égi seregek, mind, aki szolgál neked...” Igen... örök elhívó szavadért, a meg nem érdemelt szolgálatért dicsérlek, Úristen. Nem ismerek jobb gazdát nálad. És amikor most visszakéred kedves testvérruhámat, köszönök minden boldog percet, évet. Dicsérlek, Úristen. Dicsérlek Téged. „Ma se vond meg irgalmadat! Bűn és gonosz ne ártsanak!” Meg ne szűnjék szolgálatunk, ha nevedért szétszóratunk, s ha nem simul ránk óva, áldva a szolgálat szelíd ruhája, mert fényes olló fejti-bontja. A kis veréb is szíved gondja. Hogyan fordítanád el orcád, ha mélységből kiáltunk hozzád, hűtelen sáfáraid, restek, kik ítéleted alá estek, s minden mentségük, hogy Fiad, Jézus, értük vérzett. Mélységben is dicsérünk Téged Dicsérünk, Úristen. Ó, hány korban, ruhában, nyelven zengett feléd, míg én is zengem magyarul itt és most neked ezt az időtlen dicséretet. Most... éppen most... amikor annyi kétség és keserűség támad: fordítom a Tedeumot, és fejtem a szürke ruhámat. A ruha változik, Te megmaradsz. És a himnusz is marad ugyanaz. Nem némulhat el ezután sem. Dicsérünk, Úristen. Most is. És mindörökké. Ámen. (1951) Túrmezei Erzsébet „Más az Isten időszámítása, de az elhívása nem változik” Diakonisszabeszélgetések ► Budapest Hűvösvölgy nevű városrészének egyik utcájában áll az a ház, amely mintegy tizenöt esztendeje az evangélikus diakonisszák anyaházául szolgál. Itt fogadott a kilencvenötödik életévében járó Endreffy Mária és a nála tizennégy évvel fiatalabb Magassy Vilma testvér - irigylésre méltó szellemi frissességben, fiatalokat megszégyenítő életkedvvel és zavarba ejtő kedvességgel. A velük való beszélgetésből az egyháztörténetnek - ezen belül a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület történetének - olyan részleteire derült fény, amelyeket a történelemkönyvekből talán sosem tudhatnánk meg.- Mária testvér neve mind a mai napig kedvesen cseng sokak számára szülővárosában, Nyíregyházán is. Hogyan lett diakonissza? Endreffy Mária: Isten hívására. Nyíregyházán a harmincas években volt, hogy tíz diakonissza is dolgozott - például az árvaházban vagy a betegek és szegények között. Meisl Gizella, aki később főtestvér is lett, a tanácsnok kérésére a városvezetők ülésein is rendszeresen részt vett, mert meglátásai, bölcsessége nagyban segítette a munkájukat. Néhány diakonissza leánykört és énekkart vezetett. Én is jártam ezekre az alkalmakra, és nagyon megfogott a kedvességük és a csodálatos, hitből fakadó kisugárzásuk. Elhatároztam, hogy én is közéjük fogok tartozni.- Hogyan fogadták otthon ezt a hírt? E. M.: Édesanyám eleinte erősen próbált lebeszélni a tervemről. „Édes fiam - mondta -, nem azért neveltelek, hogy a nagyvilágba menj!” De én hajthatatlan voltam. Sok sírás és beszélgetés után egyszer azt mondtam neki: „Ha nem lehetek diakonissza, egész életemben boldogtalan leszek.” Ez aztán hatott. 1937. május í-jén léptem be a diakonissza-anyaházba. És valóban nem csalódtam az Úristen ígéretében! Mert nagyon szép szolgálatot végezhettem, és teljes életet élhettem. Mindenki azt mondja, hogy a teljes élethez férjhez kell menni, és családot kell alapítani. Sok igazság van benne, de számomra az, hogy lelkekkel törődhettem, nagyon nagy örömöt és megelégedettséget jelentett.- Mindezeken felül Mária testvérnek utóbb még a házasság is megadatott... E. M.: A Fébé feloszlatása után hazamentem Nyíregyházára, ahol a gyülekezet fenntartásában működő idősek otthonában dolgozhattam. Az otthon eredetileg árvaház volt, de a második világháború után megtiltották, hogy gyerekeket vegyenek fel. így fokozatosan öregek otthona lett belőle. S mivel a beköltöző embereknek semmijük nem volt, a legtöbben ingyen lakhattak az otthonban - a gyülekezet tartotta el őket. Szóval Nyíregyházán találkoztam Endreffy János lelkész úrral, akivel 1954-ben kötöttünk házasságot. Húsz évig éltünk együtt boldogan. Nagyon sokat segített nekem az otthon munkájában.- Vilma testvérnek, gondolom, a családi háttér is erősen befolyásolta a döntését... Magassy Vilma: Biztosan nagyon sokat segített, hogy lelkészcsaládból származom. Édesapám, Magassy Sándor is lelkész volt, anyai nagyapám pedig Kapi Béla püspök. Öten voltunk testvérek - Sándor bátyám is lelkész lett, Kató nővéremmel pedig elhívást kaptunk a diakonissza szolgálatra.- Felidézné, hogyan történt? M. V.: Az 1946-os evangélizációs, ébredési mozgalomhoz kötődik. Tizenhat éves voltam akkor, és győri diakonisszák szolgáltak nálunk, Sopronban. Azt a hóseási igét kaptam, amely így hangzik: „Eljegyeztelek magamnak örökre’.’ Attól kezdve diakonisszának készültem. 49-ben még megszereztem a tanítói oklevelet, majd egy év múlva beléptem az anyaházba.- Úgy tudom, hogy a közösségben szigorú szabályok uralkodtak. M. V: Sok ember életének megszervezéséhez szükség is van szabályokra. 1950 októberében körülbelül tizennyolcán voltunk jelöltek. Egy nagy szobában laktunk, mindegyikünknek volt egy ágya, kis szekrénye és egy széke. Nevelőmamánk, Etel testvér is velünk lakott; neki függönnyel volt elválasztva az ágya. Minden reggel negyed hatkor volt az ébresztőnk, tisztálkodtunk, aztán szépen rendbe tettük az ágyainkat. Ezután a saját székünk előtt letérdeltünk, és egyéni elcsendesedést tartottunk. Magunkban olvastunk igét, és imádkoztunk. A reggeli után mindenki végezte a rá kiszabott feladatot. Nekem a terítés mellett igeírás volt a feladatom, mivel tízéves korom óta asztmás vagyok, és a kedves anya nem engedett olyan munkát végezni, amely előhozhatta volna a betegségem. Gyönyörű igés lapokat készítettünk. Nagyon szerettem a testvérórákat is, amikor az utcai szobában együtt voltunk. Nekem egy életre meghatározó élmény lett az anyaházi közösségben töltött idő.- Pedig belépésétől az 1951-es feloszlatásig csak tíz hónap telt el. M. V.: A mai napig becsülöm a diakonissza vezetőség és az akkori főnöknő, dr. Farkas Mária bölcsességét és hitbeli „túllátását”. Ugyanis az idő tájt már lehetett sejteni: az evangélikusok ellen is készül valami, hiszen Sopronban akkor már apácákat vittek el. Ennek ellenére tavasszal mégis beöltöztettek minket. Gyökössy Bandi bácsi szavaival élve túlláttak a ránk váró nehézségeken, és fontosnak tartották, hogy az egyenruhán keresztül is megtapasztaljuk: egy közösséghez tartozunk.- Hol és hogyan érte önöket a feloszlatás híre? M. V.: Kint voltunk Piliscsabán, a Béthelben egy konferencián, amikor az istentiszteleten Zulauf Henrik nagytiszteletű úr bejelentette: le kell tennünk a diakonisszaruhát, és el kell hagynunk az anyaházat. E. M.: Én abban az időben Gyónón szolgáltam a gyülekezetben. Ruttkay Miklián Géza lelkész szólt nekem, hogy Budára kell mennem az anyaházba az utolsó istentiszteletre, de civilben. Nem is volt „rendes” ruhám - a lelkész úr felesége jött el velem vásárolni. Nagyon nehéz volt az a búcsú-istentisztelet - mindenki sírt. Sokaknak nem is volt hova menniük.- Mária testvér már említette, hogy Nyíregyházán az idősek otthonában helyezkedett el, és annak az ügyeit intézte közel harminc évig. Vilma testvér élete hogyan alakult 51 után? M. V.: Én még három évig Pesten maradhattam, közel a testvérekhez. Családoknál dolgoztam gyermekfelügyelőként - sokan kerestek a gyermekeik mellé „olyan apácafélét”, ahogyan ők mondták. 1954-ben aztán én is hazamentem Sopronba. Az eredeti terv szerint édesapám mellett végeztem volna hitoktatást az általános iskola alsó tagozatán. De nekem nem engedte az Állami Egyházügyi Hivatal a hittanoktatást, mert nem volt teológiai képesítésem. Amikor az ember úgy érzi, nincs tovább, akkor a Jóisten odanyúl, és elrendezi a dolgokat. Az én ügyemmel is ezt tette: tíz napon belül egy gyógypedagógiai intézetben kaptam állást annak ellenére, hogy tudták, ki az apám, a nagyapám, és hogy magam is diakonissza voltam. Isten mindenen Magassy Vilma keresztülviszi a szándékát, ha valamit meg akar oldani. E. M.: Életem nagyon boldog időszaka volt, amikor diakonissza voltam, és nagyon fájt, amikor le kellett tennem a ruhát, és ott kellett hagynom a közösséget. De hála Istennek, az egész életem szeretetszolgálatban telt el az emberek között. Én pedig mindvégig diakonissza maradtam.- Milyen érdekesek is az Úristen útjai... A feloszlatás keserves időszaka után hány helyen és hányféle módon használta fel eszközül az ügyére felesküdött testvéreket... M. V.: Ez a diakonisszaközösség még a legnehezebb időszakban is keresett módot a találkozásra - a születésnapok jó alkalmat jelentettek az együttlétre. Annak ellenére, hogy én csak tíz hónapig lehettem velük, mindig kaptam lapot a születésnapomra, valamint mellékelték Túrmezei Erzsébet testvér írógéppel sokszorosított verseit. Nagyon sokat jelentett ez a számomra!- Ha egy nagyot ugrunk az időben, és 1989-nél ütjük fel képzeletbeli naptárunkat, akkor a december 9-ei dátumnál egy fontos bejegyzést találunk. E. M.: Id. dr. Fabiny Tibor professzor kezdeményezésére a Fébé hatvanöt éves jubileumán határozták el a testvérek, hogy szolgálatukat harmincnyolc évnyi megszakítás után újraindítják. A következő évben tartott közgyűlés Túrmezei Erzsébetet választotta főnök asszonnyá, Madocsai Miklóst pedig Fébé-lelkésszé. Öt évvel később, 1995-ben a Hűvösvölgyben álló eredetileg Fébépanzió ismét visszakerült az egyesület tulajdonába. Az 51-es feloszlatás után az egyház diakóniai intézményként működtette, ezért nem államosították. Szóval, amikor 95-ben visszakaptuk, ezt alakították át anyaházzá - most is itt lakunk.- Mária testvér mindjárt az elején költözött be? E. M.: Viszonylag az elején, 1996. november 30-án, nyolcvanévesen. Sosem felejtem el az első karácsonyunkat! Meseszép volt! Gertrud Heublein, a Bad Kreuznach-i főnök asszony is eljött. Ő, a drága, nagyon sokat tett értünk! Nemegyszer hatalmas nagy kamionnal állított be Németországból, és bebútorozta, felszerelte ennek az épületnek a nagy részét. Neki köszönhetjük a házban működő liftet is. De nemcsak az ajándékai jelentenek sokat, hanem a kedvessége, a figyelmessége is - még magyarul is megtanult! Emellett az újrainduláskor megszervezte az anyaházi életközösséget. Ma is e szerint telnek a napjaink.- Vilma testvér mikor költözött be az anyaotthonba? M. V.: Én csak 2000-ben tudtam jönni - ötven évvel az első beköltözésem után. Édesanyámat ápoltam, akinek élete utolsó tíz évében nagyon Endreffy Mária megromlott a látása. Halála után jöttem be. Az idő tájt Mária testvér irányította a benti életet, óriási feladatot vállalva ezzel magára. Igaz, akkor még valamennyien fiatalabbak voltunk, és mindent magunk láttunk el még a ház körül is. De ahogy teltmúlt az idő, az erő többeknél egyre inkább fogyóban volt. így aztán az ápoló és segítő alkalmazottak száma is gyarapodni kezdett, nekünk pedig sok időnk szabadult fel.-Mária testvér2003-ban, nyolcvanhat évesen is új szolgálatba kezdett... E. M.: Az Úristen lelki munkát bízott ránk. Vilma testvérrel öt évig jártunk egy héten kétszer a János-kórház daganatos osztályára. M. V: Amikor az itteni teendőink elfogytak, azért imádkoztunk, hogy az Úristen nyisson számunkra egy újabb szolgálati ajtót. A kórházi látogatások mellett nekem a budavári gyülekezet csütörtök délelőtti nyugdíjasóráit is megadta, amelyeket azóta is hálás szívvel vezetek. Bence Imre esperessel és feleségével, Mártival nagyon régóta ismerjük egymást - innen jött a lehetőség. A kórházi szolgálatra visszatérve: boldog vagyok, hogy ezt a két kicsi emberkét, akik mi vagyunk Mária testvérrel, az Úristen öt éven át eszközül használta fel. A második alkalomtól kezdve vigasztaló igéket, lelki olvasmányokat osztottunk szét, és beszélgettünk a betegekkel. Sokszor szorongó szívvel mentem a kórházi termek felé, mert nem tudtam, mit is mondhatnék a betegágy mellett. De Mária testvér mindig biztatott, hogy a Szentlélek velünk van, és szánkba adja a megfelelő szavakat. És így is történt. Mindig feltöltekezve jöttünk el, bár sokszor nehéz volt feldolgozni az ott átélt élményeket. 2008-ban azonban véget ért ez a szolgálatom. Az ember mindig megérzi, ha becsukódik egy ajtó. Akkor pedig, ha könnyes szemmel is, de hálás szívvel le kell tennie a szolgálatot. Más az Isten időszámítása, de az elhívása nem változik. Hálás vagyok, hogy bárhova vezérelt is az életemben, neki szolgálhattam, és amikor majd hazahív, tudom, a legnagyobb öröm vár rám. ■ Boda Zsuzsa A SZERZŐ FELVÉTELEI
