Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-12-11 / 50. szám
Huszonnégy Ha azt mondjuk, huszonnégy, akkor bizonyára sokan asszociálunk arra, hogy egy nap huszonnégy órából áll. Eszünkbe juthat a kifejezés: a huszonnegyedik órában vagyunk, azaz elérkezett az utolsó pillanat, amikor még megtehetünk valamit, amit mindenképpen meg kell tennünk. (Sokszor a környezetvédelemmel kapcsolatban szoktunk ilyesmit hallani.) Mostanában, karácsony ünnepét várva, december 24-ére is gondolhatunk akár. Talán felidézzük gyerekkorunkat, amikor alig vártuk, hogy elérkezzen a szenteste, azaz december 24. napja. Örömmel és nagy izgatottsággal nyitogattuk az adventi kalendárium ablakocskáit, ezzel is megkönnyítve a várakozás - akkor nagyon hosszúnak tűnő - időszakát. Most azonban egészen más irányból közelítem meg a huszonnégyes számot. Éppen ennyi száma jelent meg ugyanis az Útitársnak 2008 eleje óta, amióta új formátumban, a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) gondozásában készül a lap. Noha ez nem nevezhető nagyon nagy időnek az újság történetének ezt megelőző ötvenegy esztendejéhez képest, sőt az előző szerkesztő, Gémes István harminchat évnyi munkálkodásának is csupán kilencedrésze az elmúlt négy év, ám huszonnégy lapszám mégis elég ahhoz, hogy némi tapasztalatra tegyen szert a szerkesztő, aki nem más, mint e sorok írója. Tapasztalatait pedig azért osztja most meg a tisztelt olvasókkal, mert a következő évtől már más végzi majd ezt a munkát. Mi is történt az elmúlt négy évben? Örömteli pillanatokban és némi csalódásban egyszerre volt része a szerkesztőnek ebben az időszakban. Csalódásról abban az értelemben beszélhetünk, hogy nagy általánosságban egyfajta érdektelenség volt érzékelhető a lap irányában. Az előzetes várakozások és a valóság közötti feszültség főleg akkor válhat nyilvánvalóvá, ha fellapozzuk az új formában megjelenő lap első számának (2008/1.) szerkesztői beköszöntőjét: „Köszönettel vennénk, ha a lapban megjelenő írások kapcsán olvasóink észrevételeket fogalmaznának meg; egy részük akár olvasói levélként is közölhető lenne. De szeretettel bátorítunk minden kedves olvasót a gyülekezetben, illetve nagyobb egyházi közösségekben történt eseményekről hírt adó írások beküldésére is. ” Ez sajnos nem túl gyakran történt meg. Ugyanitt volt olvasható az is, hogy „a határon túl élő magyar evangélikusok, illetve protestánsok élete ezentúl nem »perifériális ügy«, hanem evangélikus közügy”. Sajnos ennek a szépen hangzó mondatnak az igazságában is csalódni kellett némiképp. Négy év után szomorúan kell konstatálni, hogy sem az anyaországiak, sem a határon túl élők nem éreztek rá eléggé a lapban rejlő lehetőségekre. Az összkép azonban korántsem ennyire fanyar. Rengeteg szép és pozitív élmény kapcsolódik a lap szerkesztéséhez, sok emlékezetes és kedves találkozás, meglepő fordulatok és megannyi olyan momentum, amelyen keresztül láthatóvá vált, hogy minden nehézség ellenére mégiscsak Urunk áldása kíséri az Útitársat. Hadd említsem meg első helyen Gémes István nevét, aki nélkül kétségtelenül egyetlen szám sem jöhetett volna létre az elmúlt négy évben: a Kitekintés és a Látta Jézust (korábban a bibliai könyvek magyarázata) rovatokhoz szállított bőséges anyagot lapszámról lapszámra. Külön köszönet illeti feleségét, Kati nénit, aki az „Itthon - otthon ” rovat kedves, szellemes, olykor iróniától sem mentes írásaival gazdagította az újságot. Ugyanitt szeretném megemlíteni a Stuttgarti Magyar Protestáns Gyülekezetét, amelynek tagjai anyagilag a legnagyobb mértékben támogatták a lap megjelenését. Id. Zászkaliczky Pál, a Maek leköszönő főtitkára is nélkülözhetetlen segítség volt munkám során: rendszeres időközönként jó ötletekkel és meglátásokkal, új hírekkel keresett meg, valamint nagyfokú alázatossággal, a szerkesztésben maximális önállóságot biztosítva adott tanácsokat elsősorban a témaválasztással (interjúalanyok felkeresésével, eseményekről való beszámolókkal stb.) kapcsolatban. Nem említettem még az Evangélikus Élet szerkesztőségének teljes stábját, akikkel maximális egyetértésben sikerült együtt munkálkodni, és akiktől minden szempontból rengeteget tanulhattam. Sorolhatnám még tovább is, hiszen mindenki, aki a lapba írt, anyagi érdek nélkül tette ezt. Noha nemegyszer előfordult, hogy az Útitárs másutt már megjelent anyagot vett át, egyetlen megkeresésemre sem kaptam negatív választ, mindenki örömmel vette, ha az újság egy-egy már megjelent cikket, elhangzott rádiós jegyzetet, igehirdetést újraközölt. Sok új ismeretséget is köszönhetek a lapnak. Többekkel sikerült személyes kapcsolatba kerülnöm a Nyugat-európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének hannoveri konferenciáján, ahol sok érdekes tapasztalatot gyűjthettem a diaszpóraléttel kapcsolatban. Végül engedtessék meg a szubjektivebb hang: hadd mondjak köszönetét e helyen az általam ismert leghűségesebb olvasónak, aki nem más, mint az anyai nagymamám. O minden lapszámot az utolsó betűig elolvasott, szinte minden cikkre reagált is néhány mondatban, és sokat közülük továbbított is kedves ismerőseinek, külföldön élő rokonainak. A búcsú azonban új kezdet is. Az Útitárs „szekere” megy tovább, ötvenhatodik évfolyamába lépve immár. Kívánom, hogy az új szerkesztő, Lackner Pál azt is meg tudja valósítani, ami e sorok írójának szerkesztőként kevésbé sikerült, továbbá hogy neki is hasonlóan sok öröme legyen a lap gondozása során. Kísérje Isten áldása továbbra is az Útitársat! Szűcs Petra Emlékkopj ák nagy evangélikusoknak Büszke lehet minden magyar Kossuth Lajosra, Petőfi Sándorra, Reményik Sándorra és Apáca két jeles szülöttjére, Apáczai Csere Jánosra, valamint a kosályi bukolikák költőjére, Bartalis Jánosra. Az öt nagy és lángoló lelkű evangélikus személyiségnek állíttatott emlékkopját a Sepsiszentgyörgyi Evangélikus-Lutheránus Egyházközség a templománál. Az emlékkopja-együttes Balázs Antal munkáját dicséri. A kopjafaállítás a november 19-20-án megtartott, eseményekben gazdag hétvégi gyülekezeti rendezvény (kézműves- és festménykiállítás, könyvbemutató) megkoronázása volt. Az öt evangélikus személyiség életét Rab Sándor, a Székely Mikó Kollégium történelemtanára elevenítette fel. Az istentiszteleten dr. Blázy Arpádné budapest-kelenföldi evangélikus lelkész hirdetett igét. A kopjákat - rövid műsor kíséretében - Zelenák József, az egyház főjegyzője, helybeli lelkipásztor áldotta meg. Forrás: Evangélikus Harangszó ■ -A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház lapja, 2011. november Mi kacagtatta meg a Jézuskát? József úton volt Máriával, hogy Betlehemben közölje: Dávid családjából származik. Ezt a hatóságok ugyanúgy tudhatták volna, mint a magunkfajta emberek tudják, hiszen oly régóta benn van az írásban. Ekkoriban jött le Gábriel arkangyal - ismét titokban - az égből, hogy utánanézzen az istállónak, amelyben a Szent Család fog lakni. Még ennek a tisztán látó arkangyalnak is nehéz volt fölfognia, hogy miért a legszánalmasabb istállóban kell az Úrnak világra jönnie, és miért csak egy jászol a bölcsője. Legalább a szeleknek akart parancsolni, hogy ne süvítsenek olyan gorombán a réseken, a felhők pedig nehogy meghatódjanak, és nehogy elárasszák könnyeikkel a gyermeket. Amikor végre fény gyúlt koponyájában, figyelmeztetni kellett még egyszer, hogy csak szerényen világítson, és ne olyan fényesen kápráztasson és ragyogjon, mint a karácsonyi csillag. Az arkangyal kiugrasztott az istállóból minden állatot: a hangyákat, a pókokat, az egereket. Elképzelhetetlen, mi történhetett volna, ha egy egér idő előtt megijeszti Máriát. Csak a szamár és az ökör maradhatott benn. A szamár azért, mert később szükség volt rá az Egyiptomba való meneküléshez; az ökör pedig azért, mert olyan hatalmas nagy volt, hogy az összes mennyei seregek sem tudták volna elvontatni a helyéről. Végül egy sereg angyalkát helyezett el sorban a tető peremén. Valami egészen apró angyalkák voltak, olyanok, akiknek csak fejük és szárnyuk volt. Csendben kellett ülniük, figyelniük, s rögtön jelt kellett adniuk, mihelyt valami gonosz megtámadta a gyermeket meztelen szegénységében. Még egyszer rápillantott az angyalok körére, aztán megemelte szárnya-, it, és elsuhogott onnan. Jó volt így. Jaj, de mégsem egészen, mivel a jászol alján, a szalmában egy bolha aludt. Ez a parányi szörny elkerülte Gábriel angyal figyelmét. Persze ez érthető is. Hisz mikor lett volna dolga egy arkangyalnak bolhával! És amikor a csoda megtörtént, és a gyermek testet öltve feküdt a szalmán oly vonzó és megható szegénységben, az angyalok egészen odavoltak az elragadtatástól, s galamb módjára körülrepkedték a jászolt. Némelyik balzsamillatot legyezgetett a gyermekre; a többiek megigazgatták a szalmát, hogy egy szál se nyomhassa vagy szúrhassa meg. A szalmarendezgetéssel járó zizegésre azonban felébredt a mélyen alvó bolha. Halálra rémült, mivel azt hitte, kergetik, mint ahogy ez amúgy vele gyakran megesik. Körbeugrált gyorsan a jászolban, kipróbálta minden tudományát, azután a végső szükségtől hajtva belebújt a Kisjézus fülébe. „Bocsáss meg! - suttogta izgatottan -, de nem tehettem mást; megölnek, ha elcsípnek. Rögtön eltűnök újra, isteni felség, csak hadd nézzek körül, hogyan tehetném ezt meg.” Körülnézett tehát, és már kész is volt a terve: „Hallgass ide! - mondta. - Ha minden erőmet összeszedem, és te csöndben maradsz, akkor talán el tudnám érni Szent József feje búbját. Onnan pedig az ablakkeretet vagy az ajtót.” „Ugorj csak! - mondta a gyermek úgy, hogy csak a bolha érthette meg. - Csendben maradok.” A bolha ekkor ugrott, de nem tudta elkerülni, hogy meg ne csiklandozza közben egy kicsit a gyermeket. Ebben a pillanatban az Istenanya fölrázta álmából jegyesét: „Ó, nézd csak - mondta Mária lelkendezve -, már nevet.” Forrás: K. H. IVaggerl: Történt pedig...
