Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-17 / 29. szám
2 -m 2011. július 17. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Urunk, Istenünk! Most, a nyár közepén látjuk igazán, hogy mi mindennel ajándékozol meg bennünket. Talán ma természetesnek tűnik, hogy zöld a fű, és a fák nemcsak árnyékot nyújtanak, hanem az élethez nélkülözhetetlen oxigént is adnak. A vetések aratásra készen állnak. S napról napra megajándékozol bennünket az éltető világossággal. Köszönjük a nyár ajándékait. Emberek mosolyát, azokat a napokat, melyeket gyermekeinkkel együtt szabadságként élhetünk meg, a munkánk igazi gyümölcseit. Hálát adunk azért, hogy teremtett világod gazdagságából élhetünk! Kérünk, add Lelked erejét, hogy üzeneted titkát megértsük. Sáfárok vagyunk, Isten titkait bíztad reánk, Urunk. Te adj erőt, hogy megőrizzük a tőled kapott kincseket - a hitet, a szeretetet, az Isten ismeretét. Könyörgünk azokért a családokért, amelyek az elmúlt hetekben foglalták el elkészült otthonaikat a szörnyű iszapkatasztrófa után. Láttuk, hogy településeket formált át a tragédia, a sebek nem gyógyultak még be, de tapasztaljuk, hogy minden adott az újrakezdéshez. Áldunk azért a lelkűiéiért, amely összefogást eredményezett egyházunkban, hazánkban és határainkon túl is. Kérünk a lelki megújulásért! Szólj népedhez, gyermekeidhez, hogy a sáfárok titkai mint az örömhír hangzó ajándékai töltsék be az emberi élet egyszerű napjait. Könyörgünk az egyház tiszta tanításáért, az alkalomról alkalomra hangzó, idők feletti üzenetért. Felelős szolgálatot bíztál reánk, igehirdetőkre, s drága kegyelmi időt adtál nekünk, igehallgatóknak. Kérünk, ne hagyd szem elől veszni az alkalmakat. Add, hogy hűek tudjunk maradni hozzád életünk minden napján. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Mindenki maga könnyen kitapasztalhatja, milyen mértékben, vagy mint mondják, milyen kímélettel kell fegyelmeznie testét, mert annyit fog böjtölni, virrasztani, dolgozni, amennyit elegendőnek lát teste lazaságának és kívánságainak megfékezésére. Akik pedig úgy képzelik, hogy cselekedeteik által igazidnak meg, azok nem a kívánságok megölésére tekintenek, hanem csak magukra a cselekedetekre, arra törekedve, hogy ha minél többet, sőt a lehető legtöbbet tették, azzal a maguk hasznára és igazzá legyenek. Ezek végül agyukat károsítják, és természetüket is kioltják, vagy végleg használhatatlanná teszik. A keresztyén élet és hit nagyon esztelen és tudatlan értelmezése az, ha valaki így akar hit nélkül, cselekedeteik által megigazulni és üdvözülni.” M Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (Prőhle Károly fordítása) www.evangelikuselet.hu ‘Evans ‘Evan£Plikus Étó saw»- ‘Evangélikus ÉletS SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP - LK 16,10-12 Hűségre indító szó Szeretetteljes kérés: mielőtt e sorokat bárki olvasni szándékozik, lapozza fel Lukács evangéliumának 16. fejezetét, és olvassa el az egészet. Nem kell vonakodnunk a hamis sáfár pengeéles okosságától, ahogyan magát kiverekedni igyekszik élete végzetes (kárhozatos) helyzetéből, és ahogyan Jézus szerint ez a csaló, szerződéshamisító dicséretben részesül okossága miatt. A fejezet második felében egy nevesincs gazdag ember nem veszi észre a híressé vált koldus, Lázár sebeit és nyomorúságát. A nevesincs gazdag esetében szó sincs okosságról, csak dőzsölő önzésről, szűk látókörű és ostoba hedonizmusról s annak végzetes (kárhozatos) következményéről. Jelentős figyelmeztetést kapunk itt: van miről elgondolkodni, miképpen ronthatjuk el földi életünket és tékozolhatjuk el az örök életünket is. Jézus példabeszéd stílusú kijelentése ebben a keretben: aki a kévésén hamis, a „sokon” is az; ha valaki a mammonnal, a múlandó értékkel nem tud megfelelően bánni, miképpen részesülhetne az igazi, örök értékből?! Aki nem tudja felmutatni a hűségét a csekély feladattal kapcsolatosan, hogyan reménykedhetne a szent örökségben? Jézus világosan szembeállítja egymással az úgynevezett keveset, amelyen ebben a két versben a mammont, vagyis ennek a világnak komplikálttá vált valóságát érti, és egyszerűen az „igazit” az örökkévalóságot. Van ez a drámaian múlandó mammonvilág, és van az igazi, örökkévaló isteni világ, a mennyei valóság, Isten országa, ahol Jézus helyet készített nekünk (Jn 14,1-4). Milyen botor döntés lenne a hamis gyöngy megvásárlása kemény valutáért, vagy bóvliért aranyat adni? Óvakodjunk az e világi valóság és az örökkévalóság egymással szembeni buta kijátszásától. Mert nagyon fontos felismerés az, hogy mind a kettő - a földi élet is, és az örök élet is- Isten nagyszerű és csodálatos ajándéka. Szó sem lehet arról, hogy ez a földi világ (még a bűneset ellenére is) csak rossz és megvetendő lenne, és hogy egyetlen érték a mennyei világ lenne. Csak az értékrendben van óriási különbség. A földi élet is az Isten ajándéka, de Isten kisebb (kevesebb) ajándéka, ám akkor mennyivel több lesz majd Isten nagyobb, azaz örök ajándéka, az örök élet a tökéletes világban! Ha a földi élet valósága is felfoghatatlan ajándék, sőt kész csoda az egész jelenség, az élet titka, akkor mennyivel több, sőt végtelenszer több, szebb, tökéletesebb lesz az örök élet- egyelőre felfoghatatlan - csodálatos valósága. Ezt a földi életet is Istentől kaptuk, és fel kell fedeznünk ennek a földi életnek és ezen belül az emberi életnek minden titkát, s szabad és kell rácsodálkoznunk erre a lenyűgöző valóságra. Nemcsak a napfelkelték vagy napnyugták, havas hegyormok és zöldellő völgyek, békésen kanyargó folyók és feszített víztükrű tavak szépsége nyűgözhet le bennünket, hanem a szeretetet sugárzó emberi szempár áldott pillantása, a simogatásra és ölelésre mozduló kéz csodája, a másokért dobogó szív áldása és mindaz, ami az emberi szférában alkotó módon kibontakozik. Csak jól kell szeretni ezt a földi életet Isten akarata és rendje szerint. Nem ennek a csodálatos világnak (ahol bajok, bűnök, könnyek, fájdal-A VASÁRNAP IGÉJE mák, tragédiák, szenvedések is vannak) megvetését szorgalmazza a mi Urunk, amikor felhívja figyelmünket a kimondhatatlanul nagy értékre, az ő országára, amely végtelen és örök, tökéletes és mentes minden negatívumtól. Ahol majd „maga az Isten lesz velük [az emberekkel]; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak”. (Jel 21,3-4) Isten adta nekünk ajándékba ezt a múlandó földi életet, ahol lehetőségünk van arra - és ez Jézus kérése -, hogy megmutassuk hűségünket. Itt is jól kell értenünk a szent igét: nem így (megmutatva hűségünket) érdemeljük ki az örök életet, mert az is ajándék. Az Isten országában Jézus által elkészített hely is ajándék! Ez a földi élet is ajándék, az örök élet is ajándék, azaz kegyelem. Az ajándékokkal nem szabad felelőtlenül és otromba módon bánni. Ha valaki nem becsüli meg ezt a földi életet azzal, hogy Isten rendje és törvényei szerint éli napjait, és bánik az itteni feladatokkal, az alkalmatlanságát bizonyítja az örök életre, az igazi életre. E világi tartózkodásunk és magatartásunk mutatja meg igazi valóságunkat. Ha ezt a kisebb értékű (bár csodálatos) világot és életet nem tudjuk Isten akarata és rendje szerint hűségesen megbecsülni, akkor igazoltuk, hogy nem szabad minket az igazi értéknek (az örök életnek) még csak a Miért keresitek a holtak közt az élőt? A temetői istentisztelet rendjéről ► A cím most nem a húsvéthajnali jelenet egy mondata, hanem egy elgondolkodtató kérdés mindazok számára, akik a Liturgikus könyv második kötetében találkoznak ezzel a fejezetcímmel: Temetői istentisztelet. Miért megy az ember a temetőbe? Emlékezni? Siratni? Megnyugodni? Felkészülni? Számos válasz létezik. Közöttük ez is: istentiszteletre. No nem arra gondolok, amikor régen még természetes volt, hogy a temető közepén állt a templom, illetve a templomot vette körbe a temető (csupán néhány ilyen evangélikus templomunk van Magyarországon). Manapság, amikor külön sírkertek léteznek, élünk-e a lehetőséggel, hogy alkalomhoz kötődően a temetőben tartsunk istentiszteletet? Sok helyen, sokféle formában láttam és éltem át temetői istentiszteletet. Van, ahol katolikus többségű faluban a november elején szokásos temetőjárás idején gyűlnek össze evangélikusok is énekelni, imádkozni, igét hallgatni. Másutt - ilyet láttam evangélikus többségű településen - az egyházi év végén, az utolsó vasárnap előtt vagy éppen vasárnap tartanak testvéreink istentiszteletet a temető egy központi helyén. Városon, sőt a fővárosban pedig hallottam ökumenikus istentiszteletről halottak napja közelében. Ahány ház, annyi szokás. S bár van, aki a liturgiái sokszínűséget támogatja (ez azért a rendeüenség veszélyét is magában rejti), mégis többen szerettek volna útmutatást kapni arra, hogyan is nézzen ki egy temetői istentisztelet. Nem feledve, hogy egy ilyen alkalomnak mindig vannak ökumenikus vonatkozásai is, hiszen ezeken részt vesznek evangélikus testvéreink hozzátartozói és érdeklődők is más felekezetiedből. A Liturgikus könyv második kötetének 14. fejezete nem valamiféle különleges, sajátos rendet akar adni, hanem a megszokott istentiszteletet próbálja adaptálni a temetői környezetbe és szituációba. Ezért a felépítése hasonlít az alap-istentisztelet igeliturgiájához. Az előkészítő rész a temetéshez hasonlóan Istenmagasztalásra hív: „Uram, nyisd meg ajkamat, hogy hirdesse szám a te dicséretedet! Áldjuk az Atyát és a Fiút a Szentlélekkel együtt! Dicsérjük és magasztaljuk őt örökké! Ámen.” Ezt követi a bűnvallás és a kegyelemhirdetés, azaz az istentisztelet lelki felkészüléssel kezdődik. A bevezető rész zsoltárral folytatódik, majd a Krisztus-dicséret következik, amely a Glóriában teljesedik ki, végül pedig a kollekta imádsággal záródik. A zsoltár keretverse evangéliumi mondat: „Krisztus mondja: »Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.«”Kétszer is elhangzik a zsoltár körül, mélyen a szívünkbe vési a „legfontosabb temetői tudnivalót” Közte hangzik a 90. zsoltár - temetőben különösen is mély értelmet nyerő - néhány versszaka: „Taníts úgy számlálnunk napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! ímé, arasznyivá tetted napjaimat, és életem ideje semmiség előtted. Ugyan mit várhatok én még, Uram? Egyedül beléd vetem reménységemet.” Az elmúlás birodalmában a Kyrie mindhárom sorában ott szerepel a halál, de mindhárom esetben a reménység hátterében, ellentéteként: „Úr Jézus Krisztus, aki engedelmes voltál a halálig, Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Úr Jézus Krisztus, aki halott voltál, de íme, élsz örökké, Krisztus, kegyelmezz! Krisztus, kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, aki feltámadásoddal ajtót nyitottál nekünk is az életre, Uram, irgalmazz!” Igen, a temető az a hely, ahol ez az egyetlen helyes pozíció: meghajolni élet és halál Ura előtt és kiáltani: Uram, irgalmazz! A kollekta imádság rövid, ugyanakkor az egyetlen kérést megfogalmazva mégis kibont egy igét a Thesszalonikabelieknek írt második levélből. A szomorkodók reménységét fogalmazza meg, amely a temetőben átértékeli egész gondolkodásmódunkat, és a helyes irányba fordítja tekintetünket: „Mindenható, örök Isten! Feltámasztottad egyszülött Fiadat a halálból, hogy ne úgy szomorkodjunk az elhunytakért, mintha nem volna reménységünk. Erősíts minket Szentlelkeddel, hogy neked éljünk, és minden elhunyt hívővel együtt eljussunk az közelébe sem engedni. Pedig Jézus Krisztus megváltott minket a golgotái kereszten, bemenetelünk lenne az örök üdvösség felfoghatatlan világába, de ostoba hűtlenségeinkkel mi magunk igazoljuk, hogy ártalmasak lennénk Isten országában. Még arra is rá kellene döbbennünk (a 12. vers értelmében), hogy ezek a földi javak (a földhivatali bejegyzések ellenére) nem a mi tulajdonaink. Szívünk utolsó dobbanása előtt le kell mondanunk mindenről, „mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle”. (íTim 6,7) E vers szerint a mi igazi tulajdonunk az, amit Isten az örökkévalóságban akar nekünk adni. Ha rádöbbenünk hűtlenségünkre, mert a szent ige szembesített bennünket ezzel, akkor az egyetlen menedékünk a szívbéli töredelem Jézus lábainál, a bűnbánat könnyeivel. Krisztus Jézus szeretetteljes irgalma most is, bármikor megadja nekünk az új kezdés (megtérés, újjászületés) szent és életmentő lehetőségét, hogy végre hűek legyünk a csekélyen, a kévésén, vagyis ebben a földi életben. A családban és a munkahelyünkön, minden emberi kapcsolatunkban hűséggel szolgáljunk Isten akarata és rendje szerint. „Mienk a menny örökre.” Ámen. ■ Ribár János Imádkozzunk! Úr Jézus! Irgalmazz nekünk, tégy hűségessé bennünket, hogy hűségesen és rended szerint teljesítsük akaratodat. Tégy képessé bennünket, hogy ebben a földi életben hűek lehessünk hozzád minden dolgunkban, és kegyelmedből részesülhessünk az örök értékek világában, a te országodban. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS ÁROK örök életre, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké.” Az igei rész tartalmazhat több olvasmányt, de erre is az vonatkozik, mint a temetői istentisztelet egészére: nem megfelelők a körülmények ahhoz, hogy hosszabb istentiszteletet tartsunk. Ezért a rend törekszik a tömörségre, s ezt ajánlja az igehirdetőnek is. A záróimádság a templomi istentiszteleten megszokott, gyakorolt módon zajlik. Kéréseinket az Úristen elé víve hangzik a közös felkiáltás: „Urunk, hallgass meg minket!” A könyörgés zárómondata így foglalja össze imádságos gondolatainkat: „Hallgass meg minket, Urunk, és ne vess meg gyengeségünkért, hanem teljesítsd ígéretedet, és őrizz meg néped közösségében, amíg elhozod országodat, ahol béke és igazság lakik, ahol nincs többé szenvedés, és nincsen halál, hanem te magad leszel minden mindenekben szent Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” Ha lehetséges, a temetői istentiszteleten is gondoskodjunk egy kis oltárasztalról, amelyen feszület áll, és gyertya ég. Szép, mély értelmű jelkép, ha az oltár gyertyájáról meggyújtva visszük a fényt saját, már előre ment szeretteink sírjára. S miközben emlékezünk a sírkertben, az élőt keressük a holtak között: az élő Jézus Krisztust, aki reménységünk életünkben és halálunkban. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)
