Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-11-13 / 46. szám
Evangélikus Élet PANORAMA 2011. november 13. » 9 ír evangélikus határvidéken gyűlésen Zelenák József, Kelemen Hunor, Szilágyi Mátyás, dr. Rainer Stahl, Tarr Kálmán és - az orosházi testvérgyülekezet képviseletében - Ördög Endre lelkész köszöntötte a közösséget. És ezen a ponton szakítsuk meg a „protokollt”! Mert bár sem a helyi lelkész, sem a közgyűlést levezető Köpe Árpád egyházközségi felügyelő nem említett meg név szerint senkit, az ünneplő gyülekezet előtt nyilvánvalóvá lehetett, hogy - különböző pályázatokon elnyert támogatások mellett - az építkezések, beruházások legfőbb „hősei” azok az áldozatkész hívek, akik adományaikkal, avagy kétkezi munkájukkal járultak hozzá szeretett közösségük gyarapításához. S hogy mennyire élő, mennyire összetartó a mintegy ezerkétszáz tagot számláló tatrangi gyülekezet, abból a templomi együttlétet követő fogadáson szintén ízelítőt kaphattak a vendégek a falu kultúrházában, ahol több mint kétszáz főre terítettek vacsoraasztalt a szorgos asszonykezek. Teológiai konferencia Október 31-én, a reformáció emléknapjának délelőttjén Románia számos evangélikus gyülekezetében tartottak ünnepi istentiszteletet. A Brassói Egyházmegye lelkészei hétfő délután azonban visszatértek Tatrangra. A meghívó teológiai konferenciára szólt, amely - a média képviselői mellett - számos „világi” érdeklődőt vonzott a papiakkal szemközt már 1901 óta álló (1995 és 2005 között vendégházzal bővített) „evangélikus kultúrotthon” tanácstermébe. Zelenák József esperes nyitóáhítata után Adorjáni Dezső Zoltán püspök vezette fel a közvetve-közvetlenül protestáns alapértékekkel foglalkozó témákat, amelyeknek az előadói az előző nap délelőttjén igehirdetőként szolgáló „külföldi” vendégek voltak. Elsőként Tarr Kálmán szólt a bibliafordítások, illetőleg bibliai szövegrevíziók szükségességéről, különös tekintettel a magyar nyelvű Biblia történetére. Luther Márton tanítása a világi és az egyházi kormányzás különbözőségéről máig kedvelt témája teológiai disputáknak. Ehhez igyekezett újabb adalékkal szolgálni dr. Rainer Stahl, amikor a két birodalomról szóló tanítás szubjektív értelmezésére vállalkozott. É helyütt meg sem kíséreljük ismertetni magyar fordításban is közreadott, ám szóbeli kiegészítéseivel sem könnyen emészthető gondolatmenetét, miként D. Szebik Imre - a reformáció jelentőségéről és aktualitásáról szóló - előadásának részletezését sem teszik lehetővé a terjedelmi korlátok. Minderről egyébiránt meggyőzően tanúskodik kiadónk Luther Márton válogatott műveit csokrokba gyűjtő sorozata, amelynek első - a reformáció ünnepére megjelent - kötetével a Magyarországi Evangélikus Egyház megajándékozta a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház valamennyi gyülekezetét. A Brassói Egyházmegye lelkészei Tatrangon vehették át a gyülekezetük nevére kiállított példányt, további ajándékként pedig egy-egy kötetet D. Szebik Imre - ugyancsak a Luther Kiadó gondozásában megjelent, Isten küldetésében című - könyvéből. ■ T. Pintér Károly Tarr Kálmán kitért a magyar nyelvű Bibliák történetére is Bevállalták... - avagy tatrangi térerő Fiatalok, vagányak és - egyre büszkébben - evangélikusok. Végtére is kevesen mondhatják el, hogy harmadmagukkal (felnőtt segítség nélkül) kifestettek egy egész templomot... Múlt nyáron még csak tizenhét évesek voltak, mindhárman ebben a hónapban töltik be a 19. életévüket. Mondjuk, Sándor és Olivér esetében ez nem egészen véletlen, mert a zajzoni Bíró fiúk: ikrek. Osztálytársuk, Koszta Roli (Roland) tősgyökeres tatrangi. A brassói szakipari technikum végzősei. Villanyszerelők lesznek, de kitanulták már a legtöbb rokon szakma csínját-bínját is, hiszen nyaranta - tizennégy éves koruk óta - segédkeznek építkezések legkülönbözőbb munkálatainál. Azért a tatrangi evangélikus lelkész igencsak meglepődött, amikor a templomkulcsért kopogtattak. „Hát a mesterek?” - kérdezte Székely Levente... Aztán, ahogyan teltek-múltak a hetek, az aggodalom végképp elszállt, az idei reformációi ünnepre halasztott templomszentelési istentiszteletet követő közgyűlésen pedig Köpé Árpád felügyelő alig leplezett meghatottsággal mondotta: „Ki kell hangsúlyoznom, hogy a templombelső kifestését három fiatalnak - hogy úgy mondjam, gyermeknek - köszönhetjük.” A gyülekezet elismerő morajlását azonban csak Roli hallotta, ámbár ő is kiszorult a zsúfolásig telt hajlékból, mivel a helyi rezesbanda trombitásaként neki is az elsők között kellett a „kultúr” elé iparkodnia.- Próbáltuk úgy csinálni, hogy a gyülekezet is büszke lehessen rá, meg mi is - foglalja össze hozzáállásukat Bíró Sanyi. Aztán még hozzáteszi: - Tudtuk, hogy ez nem egészen olyan munka, mint a többi. Ez az Istennek való szolgálat is.- Tudtátok? - kérdez vissza a lelkészi „felkészítésre” gyanakodó újságíró, hogy azután mélyen elszégyellje magát. A történet ugyanis drámai fordulattal indult. A legelső napon az oltár feletti vakolatot kaparó Olivér alól kibillent a létra, és a fiú öt métert zuhant. Mellkasával az első padsorra...- Azonnal orvost akartunk hívni, de egyszerűen elment a térerő. Templomban voltunk, mi mást tehettünk volna, imádkoztunk...- Még huszonnégy órát sem tartottak bent - veszi át a szót az „áldozat”. — Az orvosok sem értették, de semmim sem sérült meg. Másnap délben kiengedtek a kórházból, és harmadnapon folytathattam a munkát. Akkortól igazán vidám hat hetet dolgoztunk végig az Isten házában. A tatrangi evangélikus templom méretei: belsejének hossza huszonnégy méter, szélessége tizenkét méter, a torony magassága harmincnyolc méter. ■ TPK Sándor, Roland és Olivér 125 éves a Brassói Egyházmegye ^ A címből szándékosan maradt el a magyar és az evangélikus jelző. Hiszen gondolna-e a kedves olvasó másra akkor, amikor lapunk hasábjain rendszeresek a tudósítások az evangélikus csángó gyülekezetek háza tájáról? így rögtön felmerül a kérdés: csak százhuszonöt év? Bár a barcasági csángó gyülekezetek már a reformáció hajnalán, a honterusi időkben Luther követőivé lettek, mégis majd négy évszázadot kellett várniuk arra, hogy önálló egyházszervezetük legyen. Amikor a 15. században Brassó városa kölcsönt adott az uralkodónak, cserébe a csángó falvakat kapta meg. A vissza nem fizetett kölcsön évszázadokon át megerősítette a város zálogjogát és ezzel politikai és egyházi uralmát is a falvak fölött. Ahogy a csángók nem ismerték el a jobbágy státust, úgy lelkészeik sem törődtek bele abba, hogy csak a brassói pap káptalanjai legyenek, hogy őket a város vezetése kényekedve szerint nevezzék ki vagy helyezzék át. Ez ellen elsőként Köpe János bácsfalusi lelkész lépett fel, aki 1817-ben még a bécsi udvarba is eljuttatta tiltakozását és kérését a helyzet javítása érdekében. (Hogy ez nem volt sikeres, azt tudjuk a következő évtizedek történéseiből, ám a periratok ismeretéhez alapos bécsi kutatásra lenne szükség. Ugyanis az a néhány dokumentum, amely a Köpe család tulajdonában megmaradt, onnan pedig az Evangélikus Országos Levéltárba került, néhol a felismerhetetlenségig penészedéit és roncsolódott. Megmaradt azonban az első, 1842-ben létrehozott papi társaságnak a jegyzőkönyvanyaga [képünkön], amelyről az elmúlt hetekig még e sorok írójának sem volt tudomása.) 1842. január 7-én a magyar lelkészek megalapították „Az ágostai vallástételt követő barczai magyar papság társaság”-ot. Céljaikat még a Kolozsváron megjelenő Erdélyi Híradóban is nyilvánosságra hozták. Éppen ez lett a vesztük: a lelkészeket minden gyülekezéstől eltiltották. Ezek után 1844-ben az erdélyi Guberniumhoz fordultak panasszal, de a szász egyházból való kiválást most sem érték el. Közben a vidéken végigvonult a forradalom, borzalmaival, áldozataival és politikai megtorlásaival. A lelkészek is tovább küzdöttek, és küzdelmük eredményeként a magyar lelkészeket nemcsak a szász káptalanba vették fel, hanem ketten az egyházi kormányzatban is helyet kaptak. Igaz, hogy csak tizenkét évig - az 1873-as egyházi tisztújítás során a magyar lelkészek „kibuktak”. „Azon páratlan méltánytalanság mely múlt évi November 7kén magyar ev. egyházainkon s ezeknek csorbulást nem szenvedhető jogain s szent érdekein szász hitsorsosink által elkövettetett, nemcsak hogy még mind keserű emlékünkben él, de talán mégkeserítőbbé lett az által, hogy felzaklatott kedélyeink megnyugtatására, az ejtett sérelem orvoslására részökről e hosszú idő alatt mostanig semmi békítő kísérlet sem tevődött”- írta Molnár Victor hosszúfalusi lelkész hétfalusi társainak 1874 augusztusában. Ezzel újabb mozgalmas időszak kezdődött a gyülekezetek életében. Az év szeptemberében bejelentették a brassói szász főkonzisztóriumnak, hogy az erdélyi egyházkerületből való kiválásuk eltökélt, és szándékukat nem kívánják megváltoztatni. Igaz ugyan, hogy ebbéli igyekezetükben a magyar kormány nem támogatta őket, (sőt 1873-ban egyenesen elutasító választ kaptak), de a lelkészek nem adták fel. A küzdelem egészen 1887-ig tartott. 1877-ben a szász egyház is beláthatta, hogy a csángó gyülekezetek akaratukban tántoríthatatlanok, így a főkonzisztórium kijelentette, hogy az elszakadási vágynak nem szabják gátját. A folyamatot azonban belső békétlenség is késleltette, míg végül a tatrangi gyülekezet adta meg a végső lökést: 1886 elején elhatározta, hogy kilép a szász egyházból, és csatlakozásra hívta a többieket is. Ennek eredményeként 1886. március 25-én megtartották a magyar konventet, amely egyházi vezetőket választott, és kérte a tiszai egyházkerület befogadó nyilatkozatát... A Késmárkon 1886 augusztusában tartott kerületi gyűlésen az egyházkerület hivatalosan is keblére ölelte a brassói magyar egyházmegyét, így az elszakadás véglegessé válhatott. A magyar kormány hivatalos iratára ugyan még vagy egy évig kellett várni, de végül október 18-án megérkezett a vallás- és közoktatási miniszter rendelete, amely szerint az uralkodó is jóváhagyta az egyházmegye megalakulását. Ezzel egyidejűleg a tiszai egyházkerület püspöke, Czékus István felszólította a gyülekezeteket, hogy egyházszervezetükben a magyarhoni egyház szabályai szerint rendezkedjenek be. Építkező, de belső feszültségektől korántsem mentes évtizedek következtek a barcasági magyar gyülekezetek életében, míg a világháborúk borzalmai egyik csapást a másik után mérték rájuk. Előbb 1916-ban, a román betörés után kellett menekülniük, aztán - visszatérve - javítani, újraépíteni, hogy aztán néhány évvel később egy idegen állam fennhatósága alatt találják magukat. Az impériumváltás ismét új kihívások elé állította az evangélikus egyházakat. Bár rövid ideig napirenden volt, hogy a magyar és a szász egyház újból közös püspökséget hoz létre, a magyar gyülekezetek csak szuperintendenciát kaphattak. A brassói magyar egyházmegye ennek lett része. Az azóta eltelt majdnem egy évszázad viharairól igen sokat lehetne és kellene írni. Ma a legaggasztóbb gond - miként egész Romániában - a magyarság lélekszámának csökkenése... ■ Veres Emese-Gyöngyvér
