Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-11-06 / 45. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2011. november 6. »> 15 Varietas delectat ► A változatosság gyönyörködtet - hangzik magyarul a Cicero által híressé vált gondolat, amely ilyenkor ősszel különösen helytálló, hiszen mi magunk is szemtanúi lehetünk a természet gyönyörű változatosságának. Elég, ha a falevelek szinte megszámlálhatatlan színárnyalatát említjük. S amennyire elszomoríthat bennünket a borongós, őszi hangulat - amelyben óhatatlanul benne van az elmúlás érzése is -, annyira fel is vidíthat bennünket a színek és formák játéka, az Alkotó ajándéka, melyet a természetben járva bárki felfedezhet... Szeptember vége, október eleje az aratási hálaadás mellett (azzal együtt) immáron a teremtés ünnepének időszaka is. Amikor egyrészt hálát adhatunk Istennek a betakarított termésért, másrészt azért a bőségért és változatosságért is, amely a teremtett világban körülvesz bennünket. Az elmúlt egy évben - mióta vidéken élünk - mindkettő személyesen is érintett. Egyrészt nap mint nap látom a föld megművelésének áldozatos munkáját. Azt, hogy a tavasszal elvetett magtól az őszi betakarításig hányszor fordul meg földjén traktorral a gazda, figyeli az időjárás szeszélyeit, tervez, és ősszel számba veszi a termést. Vannak jobb, vannak rosszabb évek, de minden tavasszal új reménységgel indul neki a munkának. Jó érzés, hogy idén a kertünk és munkánk gyümölcseit mi is az asztalra tehettük. Meghatározó élmény számomra a bőség és a változatosság megtapasztalása is. Ahogy a kertünkben az „örökül kapott” fák több évtized után is ontják ízletes gyümölcseiket: almát, körtét, diót, olyan mennyiségben, hogy az messzemenően meghaladja egy család szükségletét. Említhetjük azonban a termesztett zöldségeket is. Ahány kertbe megyünk, annyiféle paradicsommal találkozhatunk: az apró „koktélparadicsomtól” az óriás befőzőig, kerektől a tojás alakúig. Ennél is nagyobb változatosságot mutatnak a főző- és (a kertes házak udvarain sorakozó, különböző formájú, mintázatú) dísztökök. Ez utóbbiak azért is kedvesek számomra, mert haszon reménye nélkül, „önmaguk” szépségéért termesztünk belőlük néhány bokorral a kertben... Egyre több szó esik arról, hogy a földi élet sokszínűségének megőrzése a saját érdekünk is. A fajok változatosságának csökkenése súlyos következményekkel jár. Egy-egy növény- vagy állatfaj kihalása vagy helyi szintű eltűnése az adott életközösség egészére (és végső soron az emberre is) kihatással van. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott, őshonos vagy régóta termesztett/tenyésztett fajok, fajták jobban ellenállnak egy-egy betegségnek, jobban tűrik az időjárás szélsőségeit, mint a távolról behozott, idegen fajták. Igazán nagy baj pedig akkor van, ha az ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Sánta Anikó elődeinknél már bevált régi fajták teljesen kiszorulnak. Az ősi növény- és állatfajok, -fajták a természet- és tájvédelmi értékük mellett pedig egyben nemzeti kultúránk részei is (gondoljunk például a magyar bivalyra vagy a szürkemarhára, de említhetjük az egykori kétforintos hátíapját díszítő magyar kikericset, amely ma a védett eredetű villányi borok címkéjén tűnik föl, vagy a NATO- radar telepítésekor ismertté vált bánáti bazsarózsát), kihalásukkal mi magunk is szegényebbé válunk. Megőrzésük indokaként említhető még, hogy termesztésük/tenyésztésük a vidékfejlesztés lehetőségét is magában hordozza. Ezért is fontos, hogy minél többen részt vegyünk az ősi magyar gyümölcsfajták megőrzésének feladatában, amelyet egyházunk néhány hete egy megállapodás keretében is vállalt. (Erről készült összeállításunk Összefogás természeti örökségünk és értékeink megőrzéséért címmel az Evangélikus Élet szeptember 18-i számának 10. oldalán olvasható. -A szerk.) Reménység szerint egyházi telkeinken egyre több facsemete gazdagítja majd természeti kincseink tárházát - ezzel is hozzájárulva a teremtett világ változatosságának megőrzéséhez. (A megállapodás teljes szövege és a jelentkezés részletei a http://ararat.lutheran.hu honlapon is elérhetők.) ■ Jerabek-Cserepes Csilla Albert Flórián halálhírét hallva gyerekkori emlékeim törnek elő. Akkor még vasárnap délután voltak az NB I-es meccsek. A Deák téri templomból hazafelé menet megvettem a Népsportot, és alig vártam a délutánt. Elsősorban Albertet akartuk látni. „Flóri, Fló-ri!” - skandáltuk. Meg azt is, hogy „Csá-szár, Császár!” Boldogan lengettük a zöld-fehér zászlót. Válogatott meccsen pedig a nemzetiszínűt. Az 1966-os legendás magyar-brazilra még nem emlékszem, de arra, hogy Aranylabdát kapott, már igen. Úton-útfélen meséltem a viccet: „Ki az igazi Fradi-drukker? Az, aki a Flórián téren Albert kekszet eszik, és azt hiszi, hogy de Gaulle-t is Albert lőtte.” Persze fogalmam sem volt, ki az a de Gaulle, de nem is ez volt a fontos. Emlékszem, milyen nagy eseménynek számított, hogy templomi esküvőt mert tartani. Ha nem tévedek, a 67-es bajnoki cím után született fiuk, a kis Flóri. Sírtam, amikor Dániában súlyosan megsérült, nem tudtam megbocsátani Engedahl kapusnak. Dühös voltam, amikor Flórit amiatt bántották, Flóri hogy ő mindig csípőre tett kézzel áll a pályán. Ott ültem a P-szektorban - akkor az volt a Fradi-tábor helye a Népstadionban -, amikor utolsó meccsét játszotta a Zalaegerszeg ellen. Hófehér mezben. A másodikfélidőben Branikovicstól kapott labdát, kicselezte Déri kapust, és elegáns gólt lőtt. Aztán mélyre hajolt a szurkolók előtt. Társai a vállukon vitték le a pályáról. 1974-et írtak akkor, tizenöt éves voltam. Éppen annyi, mint most Marcifiam. Flóri halála napján csak ketten vagyunk itthon. Van időnk, mesélek neki. Megnézzük Flóri számos gólját, például azt, amelyet a németeknek lőtt 1959-ben. Elmondom a fiamnak, hogy mennyi vigaszt jelentett akkoriban nekünk, szegény magyaroknak egy-egy ilyen győztes mérkőzés. Aztán elolvassuk együtt Lázár Ervin Foci című novelláját. „Apu, Isten szokott focizni?” - ezzel a látszólag istenkáromló kérdéssel kezdődik az írás. Amire - kezdeti tiltakozása után - az író eljátszik a gondolattal, majd így fogalmaz: „Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk, és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol, és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a váltunkra a kezed’.’ Albert Flórián csak ember volt, bizonyára esendő ember. De sokat tett azért, hogy ez a csetlő-botló nemzet itt Közép-Európában olykor-olykor boldognak érezze magát. Istenadta tehetségével hozzájárult ahhoz, hogy egy szürke korban is boldog gyerekkorom lehetett. Erről mesélek a fiamnak, majd újra megnézzük a németek elleni gólját. És bizony még de Gaulle-t is Albert lőtte. ■ Fabiny Tamás HIRDETÉS________________________________________________________________________________________ A Tégy a Tehetségekért Alapítvány tisztelettel közli támogatóival és az érdeklődőkkel, hogy a felajánlható személyi jövedelemadó egy százalékából a 2010. évben 708 234 Ft-ot kapott. A felajánlott összeget általános iskolás, középiskolás és felsőoktatási intézményben tanuló diákok kapták meg tanulmányi és szociális pályázaton keresztül. Köszönjük támogatásukat, és köszönettel fogadjuk 2012. évi felajánlásukat. Az alapítvány adószáma: 18534984-1-08. Tisztelettel: az alapítvány kuratóriuma EVÉL&LEVÉL Múltértelmező válság Pont egy éve annak, hogy konferencia volt az egyházi közelmúlt keresztyén értelmezéséről. Tavaly ez nagyobb figyelmet kapott, mint maga a reformáció. A zsinat egy friss döntése értelmében a közelgő egyházi választások jelöltjeit - egyszerűen szólva - nem állítjuk egy történelmi igazolóbizottság elé. Az Evangélikus Élet október 23-i számának Mi az igazság? című cikke a zsinati határozatról írja, hogy a tényfeltáró bizottság nem érezte „megvalósíthatatlannak, hogy legalább egyházmegyei szintig elvégezzék a jelöltek alapszintű átvilágítását”. De látnunk kell azt is, hogy a lelki és tettrekészségi energiánk ijesztően véges. Kereken egy év sem volt elég arra, hogy akinek a nevét méltánytalanul meghurcolták, azt nyilvánosan rehabilitálják, és az elterjesztett előítéletes nézeteket semlegesítsék. Van, aki annak ellenére nem szennyezte be magát, hogy egy igen aktív életút szinte minden egyes napján súlyos kísértéseknek és nehéz döntéseknek volt kitéve. Ez nagy hitbéli teljesítmény. És az egyház szemszögéből is gyümölcsözőnek bizonyult. Az ifjúságnak példakép. Múltértelmezési válságban vagyunk. Ha valami nem illik bele az előre eldöntött történelemszemléletünkbe, akkor azt nem tudjuk megemészteni és a saját méltó helyén kezelni. Először sommás véleményt alkotunk a történelemről, és csak utána nézzük meg a történelmet, pontosabban a múlt hézagos maradványait. A bevezetőben említett konferencián Felelősségünk címmel közös elgondolkodásra hívtam mindenkit: „Hogyan lehet a múlt emlékét megőrizni úgy, hogy az ne bomlasztó fegyverré váljon a kezünkben, hanem bölcs tanácsadóvá?” Kérdésemet azonnal pontosítottam: „Nem a múltfeltáró történészek szakmunkájáról beszélek. Hanem hogy a teljes közösség miként őrizheti és hasznosíthatja a múlt emlékét.” Most akár a zsinati döntésre, akár a rehabilitálás késlekedésére tekintünk, mindkét helyen a közösségünk viselkedéséről és nem a történészi szakmunkáról van szó. A zsinati döntés már azt a közösségi gondolkodást tükrözi, hogy többségi véleménnyé nőtt az a nézet, hogy a nyers szakmai tények közösségi értelmezést igényelnek. Van ennek biblikus párhuzama. Az első pünkösdkor a Szentlélek kitöltése zavart keltett, mint most a nyers szakmai tények. Pünkösd azáltal válik teljessé, amikor Péter apostol előáll, felemeli hangját (Ap- Csel 2,14), és a Szentlélek által ihletett beszéde nyomán a közösség értelmezi az eseményeket, a nyers tényeket. A zsinat döntése annak a jele, hogy közösségünk többsége kezdi a maga helyén kezelni a tényeket. Ha viszont a rehabilitáció késlekedésére tekintünk, akkor látszik, hogy még nagyon erősen élnek az elmúlt két évtized politikai, történelemszemléleti reflexei. A közösségünk a rehabilitáció kérdésében még nem jutott el a tények értelmezéséhez. Egyetlen nézőpontból agyontárgyalunk néhány jelenséget. Olyan kép adódik, mintha más nézőpont és más jelenség nem is lett volna. Ezt tárjuk a társadalom elé? Ezt írjuk az evangélikus tankönyvekbe? Ezt tesszük most egységes evangélikus tananyaggá? Mi az igazság? Majd az utolsó ítéletnél kiderül! Annyi biztos, hogy nem feltétlenül igazul meg az, aki körül egy múltértelmezési kultusz kerekedik. És az is biztos, hogy nem feltétlenül az jut kárhozatra, akinek becsületét objektívnek látszó tényekkel rágcsáljuk. A sok idevágó igei intelem egyike: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy." (jel 3,1b) Mit tegyünk? Kiderül az igehely folytatásából: „Ébredjfel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, minta tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehérben fognak járni velem együtt, mert méltók rá’.’ (Jel 3,2-4) Múltértelmezési válságunk lényege úgy is összefoglalható, hogy sem az objektív tudományos, sem a sérelmekre építő személyes módszerek nem vezetnek el a fehérben járók meglátásához. Akiknek ruhája annak ellenére nem szennyeződött be, hogy tanítványi elhivatottságból nem a ruhájuk fehérségének látszatára ügyeltek. Mert a Mester is így tanította. Prőhle Péter (Budapest) Evangélikus iskola is Tisztelt Szerkesztőség! A múlt heti Evangélikus Élet címlapján jelent meg a rimaszombati gimnáziumról szóló rövid írás. Ez említést tesz az épületben most működő református gimnáziumról. Ugyanakkor fontos lenne kiegészíteni az írást - nem csupán a tények tisztázása érdekében - azzal, hogy 2004. szeptember 1. óta ugyanebben az épületben működik egy evangélikus általános iskola is. Ebben az intézményben ugyan szlovák nyelven oktatnak, de nem gondolom, hogy ez indoka lehetne a téves tényközlésnek. Nagy Zoltán evangélikus lelkész (Békéscsaba) Olvasónknak köszönjük a kiegészítést. (A szerk.) Hitvallók emlékét idézték Vértanúink, hitvallóink címmel ökumenikus konferenciát tartottak október 28-án a Párbeszéd Házában a jezsuita rend, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány és a Keresztény Demokrata Fórum ökumenikus közhasznú egyesület szervezésében. A Püspökök a vértanú-hitvalló püspökökről című előadásblokkban Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke Ordass Lajosról, a meg nem alkuvó, imádságos életű lutheránus püspökről beszélt a szépszámú hallgatóság előtt. Felidézte püspök elődjének székfoglalóját, melyben Ordass Lajos az evangélium primátusát hirdette meg. Élő tanúságtevők címmel hangzottak el a diktatúrák időszakát átélt, üldöztetést szenvedett kortársak előadásai. Boleratzky Lóránd evangélikus egyházjogász, nyugalmazott egyetemi magántanár is Ordass Lajosról szólt, rámutatva, hogy a püspök mindig elfogadta és megtartotta Isten akaratát. ■ WiszKiDENSZKY András
