Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-30 / 44. szám
12 4i 2011. október 30. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Szabadulás a félelmektől Minden emberre jellemző, hogy félelmek kísérik az életét. Az aggodalmak sokszor és sokféleképpen hálózzák be egész életünket, lényünket, gondolatainkat. Gondoljuk csak végig, hogy mennyi és hányféle félelem jár át bennünket nap mint nap! Kisgyermekként félünk attól, hogy milyen lesz majd óvodába, iskolába járni. Diákként rettegünk a dolgozatoktól, számonkérésektől. „Csak most ne hívjon ki a tanár felelni, csak most ne kelljen a tudásomról számot adni” - gondoljuk sokszor magunkban. Aztán azon aggodalmaskodunk, mi lesz, ha nem vesznek fel bennünket a számunkra fontos egyetemre, vagy ha sikerül is a felvételink, nem fogunk-e kudarcot vallani később. Tanulmányaink után az nyugtalanít minket, találunk-e egyáltalán valami munkát. Miután elhelyezkedtünk valahol (ki gyorsabban, ki nehezebben), folyamatosan az a félelem motoszkál bennünk, vajon holnap is lesz-e még hol dolgoznunk. Párválasztásnál sokszor küzdünk azzal, hogy talán nem is ő az „igazi” a számunkra. Aztán a gyermekvárás időszakában a szülővé válástól rettegünk: vajon jó apa/anya leszek, hogyan tudom majd a gyermekemet helyesen nevelni? „Már nem csak magamról kell gondoskodnom, hanem a családomról is. Felelős vagyok értük” - zakatol a fejünkben. Földi életünk végéhez közeledve pedig attól félünk, mi fog történni velünk a halálunk után. Sokszor érezzük azt, hogy ezek a félelmek, kérdések elhatalmasodnak rajtunk, és nem tudunk megbirkózni a saját kétségeinkkel, aggodalmainkkal. Pál apostol a Timóteushoz írt második levelében nagyon fontos üzenetet fogalmaz meg számunkra arról, hogyan és miért is tudjuk igazán legyőzni a félelmeinket: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét!’ (2Tim 1,7) Isten az ő Szentlelke által mindig segít nekünk, hogy le tudjuk győzni félelmeinket. Gondoljunk csak Pál apostolra és a többi nagy egyházatyára vagy most, reformáció ünnepén különösen is reformátorainkra, akik nem féltek megvallani hitüket az evangélium védelmében. Luthert 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésre idézték azért, hogy visszavonassák vele tanításait. Mindenki féltette őt - nem ok nélkül -, ő mégis elment. De nem azért ment el, mert hős volt, hanem azért, mert bízott Isten kegyelmében! Ezért az „itt állok, mást nem tehetek, segítsen meg az Isten!” mondata igazi hitvallástétel volt a szájából. Nagyon sok félelem van bennünk egész életünk során, de ha igazán tudunk bízni Istenben, akkor már nem is látjuk olyan nagynak és legyőzhetetlennek őket - az ő erejére támaszkodva, Szentlelke által meg tudunk szabadulni mindenféle félelemtől! ■ Varga Tamás Névjegy: Varga Tamás 2005-ben kezdtem el az Evangélikus Hittudományi Egyetemet. A tavalyi tanévet Németországban, Neuendettelsauban töltöttem. Hatodéves teológushallgatóként gyakorlati évemet a soproni gyülekezetben végzem. Tavaly augusztusban nősültem meg, és négy hónapja vagyok boldog édesapa. Luther - kétszer Milyen körülmények között nőtt fel az az ember, aki nagy vihart kavart Európa vallási életében a 16. század elején? Miért vonult kolostorba, és hogyan teltek a mindennapjai Ágoston-rendi szerzetesként? Hogy nézett ki Wittenberg ötszáz évvel ezelőtt? Hová kerültek az üdvösségért csörrenő ezüstök, és egyáltalán kik voltak azok, akik efféle „belépőt” váltottak a mennyországba? Bizonyára sokat gondolkoztál már ezeken a kérdéseken. Hogy ne csak törd a fejed, hanem válaszokat is kapjál, vedd ki a könyvtárból Richard Friedenthal könyvét. A Luther élete és kora című kötet ugyan több évtizeddel ezelőtt látott napvilágot, de máig az egyik legnagyobb és legjobb összefoglaló mű az erfurti kolostorból kilépő Lutherről és a reformáció koráról. Ki volt Luther Márton? Erre a kérdésre keresi a választ Eric W. Gritsch is Isten udvari bolondja című könyvében. A Luther Kiadó gondozásában megjelent kötet fülszövege tovább kérdez: „Csalódott, kiugrott szerzetes, aki leckét adott keresztény szabadságból egy totalitárius keresztény kultúrának; bőbeszédű papprofesszor, a munka megszállottja, aki a természetben, a zenében és a nyelvben feltáruló határtalant jó érzékkel és ízléssel ragadja meg; akinek jelszava - »Itt állok« - egy olyan mozgalom harci kiáltása lett, amely elkötelezte magát a hierarchikus klerikalizmus elleni harcra?” A mű történeti és teológiai szempontból is a legfőbb tudományos felfedezéseket gyűjti csokorba a tételeit kapura tűző hajdani szerzetesről. Az amerikai Luther Kutatóintézet igazgatójaként is ismert szerző munkája ráadásul nemcsak tudományos értékkel bír, hanem szórakoztató is. Ha sietsz, talán már a hosszú hétvégén megismerkedhetsz Lutherrel, aki még annál is színesebb egyéniség volt, mint ahogy a hittan- és történelemkönyvekből megismerted. ■ Jenő Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit Biztosan hallottatok már arról, hogy tavaly januárban emlékbizottság alakult abból a célból, hogy a reformáció megindulásának 2017-ben esedékes ötszázadik évfordulóját méltóképpen ünnepelhesse meg egyházunk. A jubileumra készülve addig is minden évnek lesz valamilyen sajátos témája. Az idei esztendő középpontjában a reformáció és a szabadság kapcsolata áll, az év bibliai személye pedig Pál apostol, akivel most itt, az Evangélikus Élet ifjúsági oldalán is megismerkedhettek. A „többleveles”szerzőt (a Szentírás hatvanhat, az Újtestamentüm huszonhét könyvéből tizenhárom fűződik Pál nevéhez) dr. Cserháti Sándor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének professor emeritusa, az apostol által írt levelek egyik legjelentősebb hazai írásmagyarázója mutatja be nektek - egy posztumusz interjú formájában. A létszám feletti apostol ► Pál egyszer azt írta magáról, hogy a legkisebb az apostolok között, és nem méltó arra, hogy apostolnak nevezzék. No nem azért, mert az utókor alacsony termetűnek képzeli - már nevének latin formája, a Paulus is kicsinyítő képzőt hordoz -, hanem mert a damaszkuszi fordulat előtt üldözte a Krisztusban hívők egyházát (lKor 15,9). De vajon voltak-e előjelei annak az eseményekkel zsúfolt életútnak, amelyet később végigjárt?- Nem hiszem, hogy bárki a családomban vagy környezetemben megsejtette volna, hogy később mivé leszek. Sőt én sem ilyen jövőt képzeltem magamnak. Szó se róla, eleven eszű fiú voltam, akit szülővárosában, az iskoláiról, szellemi életéről nevezetes kis-ázsiai Tarzuszban minden érdekelt, többek között az utcákon tanító görög bölcsek gondolatai is. Akkor még a Római Birodalomra is bizalommal tekintettem, hiszen nemcsak benne éltem, hanem apám révén a sok kiváltságot jelentő római polgárjog is megilletett engem (ApCsel 16,35-39; 22,25-29). Zsidó családba születtem, amely eredetét Jákob ősatya fiára, Benjáminra vezette vissza. Törzsünk tagja volt Saul, Izrael népének első királya, és én az iránta való tiszteletből kaptam a Saul nevet. Büszke voltam származásomra és az egy Istenbe vetett hitre. Már akkor kész voltam teljes odaadással mindent megtenni Isten ügyéért (Gál 1,14; Fii 3,6; ApCsel 22,3).- Úgy gondolom, hogy az anyaországtól távol, szórványban élő zsidók lazábban fogtákfel a zsidó életforma előírásait, mint a Jeruzsálemben élők.- A családom a szigorúbb farizeusi irányzathoz tartozott, amely ragaszkodott az atyai hagyományokhoz (Gál 1,14; ApCsel 22,3), vagyis a törvényt értelmező hatszáztizenhárom előíráshoz. Apám tehetős iparosként hajlandó volt áldozatot hozni azért, hogy Jeruzsálemben tanulhassak a híres rabbi, Gamáliél lábainál, hogy magam is rabbi, a törvény tanítója és alkalmazója legyek a farizeusok közösségének tagjaként (Fii 3,5). Tőlem tehát mindennél távolabb állt, hogy a názáreti Jézus híveihez csatlakozzam, és az ő szolgálatába álljak.- Mivel magyarázható akkor, hogy az élete ilyen nagy fordulatot vett?- Éppen Damaszkuszba tartottam, hogy a zsidó vezetők megbízásából ott is észre térítsem a Jézusban hívőket, amikor Istennek úgy tetszett, hogy találkozzam a feltámadott Jézussal, és megismertesse őt velem. Nem maga a látomás volt nagy jelentőségű számomra, hanem a jelentése. Rádöbbentem, hogy amiképpen Ézsaiás prófétánál Isten az ő szolgáját anyja méhében (Ézs 49,1), úgy engem is már születésem előtt számításba vett, s csak idő kérdése volt, hogy a neki alkalmas időben el is hívjon. Nem azért, mert méltó voltam erre, hanem megmagyarázhatatlan kegyelméből. Azzal a meghatározott céllal tette ezt, amelyet Ézsaiásnál a rejtélyes szolga elé tűzött: Jézust és a vele folyó élet örömhírét hirdessem a pogányok között. Én pedig nem alkudoztam Istennel, nem hoztam fel kibúvókat, emberi szempontokat (Gál 1,15-16), hanem vállalva a döntés súlyát engedelmeskedtem a küldetésnek.- Hogyan fogadták az emberek ezt a „pálfordulást”?- Voltak olyanok is, akik elfogadták Isten döntését, de még többen voltak olyanok, akik bizalmatlanok maradtak velem szemben. Nem is mentem a palesztinai keresztyén gyülekezetekbe, ott ismeretlen maradtam. Bár magasztalták Istent, miután hallották, hogy „aki egykor üldözte őket, most hirdeti azt a hitet, amelyet korábban kiirtani akart” (Gál 1,22-23), a gyanakvásuk egész életemben elkísért. Talán nem is a múltamat nem tudták elfeledni, hanem nem tudták a Krisztus evangéliumából fakadó szabadságot magukévá tenni. Még tizennégy évvel később is hamis testvérek óvakodtak be az általunk alapított gyülekezetekbe, hogy „kifürkésszék a Krisztus Jézusban adott szabadságunkat, hogy szolgaságba igázzanak minket” (Gál 2,4). Miről is volt szó? Akkoriban a zsidókból Krisztushoz talált hívek közül sokan elvárták a pogányok közül jövőktől, hogy ők is vállalják, ami minden zsidót kötelez, és így tagolódjanak be a választott nép közösségébe. Én ez ellen az elvárás ellen körömszakadtig tiltakoztam. Nem azért, mert a teljesítése nagy áldozatot kívánt volna az egykori pogányoktól. Hanem mert feltételhez kötötték Isten feltétel nélküli szeretetét. Kényszerré tették volna a kölcsönös szeretetre épülő viszonyt, amely csak szabadságban tud élve maradni.- Mit kellett vállalnia a rendkívüli küldetés teljesítése érdekében?- Az előbbiek értelmében is nyilvánvaló, hogy a feladatom az embereket megnyerni Isten számára, nem pedig hozzá kényszeríteni (2Kor 6,11-12). Nem engedhetek az igazságból, hogy az emberek kedvére tegyek, és kelendőbb legyen a rám bízott evangélium (2Kor 2,17). De meg sem vesztegethetem őket, haddal sem mehetek ellenük. Egyet tehetek. A magam kényelmét, biztonságát, sőt az életemet is feltehetem a cél elérésére (2Kor 4,10). Nem kérek ellenszolgáltatást sem mindezért, ingyenessé teszem az evangéliumot (lKor 9,18). Ráadásul nem várhattam, hogy az emberek vegyék maguknak a fáradságot, és felkeressenek engem. Nekem kellett odamennem, ahol élnek, legyen lakóhelyük akár a világ végén (Róm 15,28-29). Ezért sokat kellett utaznom, sok országot bejárnom, igaz, a birodalom által jól karbantartott utakon, de többnyire „az apostolok lován” tehát gyalog, olykor pedig hajón (ApCsel 27). A legtöbbször hűséges munkatársak kíséretében, ám ez nem óvott meg attól, hogy rosszindulatú emberek kezébe essünk, vagy más veszélyeknek tegyük ki magunkat. „Zsidóktól ötször kaptam negyven korbácsütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek; háromszor szenvedtem hajótörést, éjt s napot töltöttem el a mély vízben; gyakran voltam úton, sok veszélyben folyamokon, sok veszélyben rablók között” (2Kor 11,24-26) és így tovább. Ha ez így volt ötvenéves koromig, valószínűleg ezután a váratlan nehézségek csak szaporodni fognak.- Bizonyára ennyi küszködés nem volt eredménytelen. Örülnénk, ha erről is hallhatnánk valamit.- Valóban. Isten megáldotta fáradozásomat. Magam és munkatársaim munkája eredményeként, főként a nagyobb városokban, Krisztusban hívő emberek gyülekezetei alakultak, ott is, ahol azelőtt nem voltak, de sok helyütt megerősödtek azok a közösségek is, amelyekhez már előttünk valamilyen módon eljutott az örömhír. Igyekeztünk az ismert világ minél több zugába elvinni az evangéliumot, de ezért kénytelenek voltunk sok, alig megalakult gyülekezetét magára hagyni, pedig azok további gondozásra szorultak. A már előbb említett nehézségeken túlmenően tehát ott volt még az összes gyülekezet gondja (2Kor 11,28). Egy lehetőségünk volt. Munkatársakat hagyni vagy küldeni hozzájuk, s tőlük, esetleg gyülekezeti küldöttektől hírekhez jutni, majd leveleket írni azokhoz a hívekhez, akik bátorításra vagy helyreigazításra szorultak, így szinte egy egész könyvtárra való, hosszabb-rövidebb írásművekből álló gyűjtemény keletkezett. Nem a jövőre gondolva, hanem a gyakorlati élet szükségleteiből eredően.- Érdemes volt vállalni ezt a több embernek is elegendő feladatot és terhet jelentő életet?- Ha az élet értelmét abban látja valaki, hogy minél kevesebb gonddal és zűrrel ússza meg, akkor valóban rosszul döntöttem, amikor engedtem az elhívásnak. De ha az teszi boldoggá az embert, hogy a helyén van, és nemhiába van a helyén, akkor senkivel sem cserélnék. Sőt ha jobban meggondolom, nem is az én döntésemen állt mindaz, amiről most beszéltünk. Nem volt más választásom, hiszen „a Krisztusnak a szeretete szorongat minket, mivel úgy ítéltük meg, hogy az egy mindenkiért halt meg... hogy akik élnek, ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki érettük halt meg és támadott fel” (2Kor 5,14-15). Szeretve lenni és szeretni - ki kívánhatna magának ennél többet? ■ Dr. Cserháti Sándor A bibliai idézetek a szerző saját fordításai
