Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-10-30 / 44. szám

2 -m 2011. október 30. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Te sohasem hagy­tad magára a világot. Teremtő hatal­maddal ma is jelen vagy közöttünk, Fiad által közelivé lettél, apostolaidon és elhívott szolgáidon keresztül gon­doskodtál arról, hogy soha ne felejt­sük el azt, amit értünk tettél. Könyörgünk mai apostolaidért, akik igédet tisztán hirdetik. Szentlelked ál­tal te adj nekik hűséget a szent írások­hoz, ragaszkodást lejegyzett történe­teidhez, világos látást a tanításhoz. Könyörgünk a Bibliát fordító teoló­gusokért, hogy tőled ihletetten fordít­sák szavadat a mai ember nyelvére. Könyörgünk Bibliát olvasó feleba­rátainkért, hogy ismeretük hitté for­málódjon. Azokért a fiatalokért és felnőttekért, akik meséskönyvként ol­vassák soraidat, s képtelenek elhin­ni csodáidat, isteni voltodat. Te tudsz bennük hitet ébreszteni, amellyel képesek megragadni élő valóságodat. Imádkozunk a gyülekezeteinkben tartott bibliaórákért, a Bibliát is­merni vágyó idős és fiatal testvérein­kért. Kérünk téged, te adj lelkesedést azoknak az embereknek, kiknek élet­hivatásuk a Biblia terjesztése. Imádságunkban eléd visszük mind­azokat, akik lutheri örökségünket élővé és elérhetővé teszik, akik velünk együtt vallják, hogy egyedül a Szent­írás alapján gondolkodhatunk felőled helyesen. Hálásak vagyunk, hogy a re­formátorok megalkuvást nem isme­rő bátorsága és elszántsága révén újra felfedezhettünk téged. Imádkozunk a protestáns testvé­ri kötelék erősödéséért, a református, a baptista és a metodista közössége­kért, a hétfőn együtt megünnepelt egyházújításért. Vigasztaló szeretetedet kérjük gyá­szoló testvéreink életére. Öleld át őket atyai jóságoddal, hogy akik veszteséggel és szerettük hiányával küzdenek, ne maradjanak árván ba­jukkal. Irgalmadba ajánljuk a teme­tő útjait járókat, a síroknál sírva ál­lókat, az emlékezés gyertyáit imád­­ságos csendben meggyújtókat s mindazokat, akik ezekben a hetekben adják vissza életüket neked. Uram! Te sohasem hagytad magá­ra a világot! Ezzel az ígéreteddel és szívünkben ezzel a reménységgel mondunk áment. Jó nekünk benned lennünk! Ámen. SEMPER REFORMANDA „A keresztyén ember szabad min­dentől és mindenek felett, úgyhogy semmiféle cselekedetre nincs szüksé­ge ahhoz, hogy igazzá legyen és üdvö­­züljön, hanem egyedül a hit adja mindezt bőségesen. Ha pedig olyan esztelenné válnék, és feltételezné, hogy valamilyen jó cselekedettel igaz­zá, szabaddá, üdvözültté, keresztyén­né lehetne, akkor azonnal elvesztené a hitet minden jóval együtt. Ezt az esz­­telenséget jól szemlélteti az a mese, amely szerint egy kutya, amely a víz­hez futott, és szájában egy darab iga­zi húst vitt, megcsalatva a hús vízben megjelenő tükörképétől, míg tátott szájjal utána kapott, az igazi húst a tü­körképpel együtt elvesztette.” M Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (Prőhle Károly fordítása) BIBLIAVASÁRNAP - 2TIM 3,14-17 Bölcsesség kell az üdvösséghez? Levéltitok. Nem tudom, létezik-e még egyáltalán ez a fogalom. Mióta a postaládába csak számlák és szóró­lapfélék érkeznek, nem lehet hallani róla. Addig létezett, amíg levelek is érkeztek. Kézzel címzettek. Egyedül nekem szólók. Amikor a feladójuk személyesen rám gondolva formál­ta a betűket, a szavakat, a gondola­tokat. Ezért csak a címzettnek szól­tak. Másnak felbontani és beleolvas­ni több volt mint illetlenség. A levél­titok megsértése. A régi leveleket tu­lajdonosuk épp ezért gyakran el­égette. Amelyeket viszont mégsem, azok évtizedek távolából szinte mű­vészi élményt, meghittséget közvetí­tenek. Ez az érzés lesz úrrá rajtam, aho­gyan Pál apostoli sorait olvasom. Örülök, hogy Timóteus nem kezel­te magánlevélként. Pedig telis-tele van csak neki szóló mondatokkal, utalásokkal. Épp ezért nem is érint­het igazán mélyen senki mást, csak azt, aki ma „hasonló cipőben jár". Miért, vannak ilyenek? Vannak ifjúságukban vagy ifjúságuktól fogva elhívottak és elkötelezettek Isten ügye mellett? Kell, hogy legyenek. „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,leisten terve enged ennek a sóvárgásnak (vagy ép­pen munkálja?), és megadja, hogy Is­ten fiai jelen legyenek. Ez biztosan nem zárult le sem Jézus mennybeme­netelével, sem a pünkösdi esemé­nyekkel. Mint ahogy az az örök em­beri vágyakozásunk sem szűnt meg, amely keresi Istent, és ugyanakkor tá­vol tartani is igyekszik magát tőle. Az immár titok nélküli levél pedig ámulni enged azon, mennyire mélyen ismerte az apostol ifjú tanítványát. Családi hátterét, neveltetését, tanulmá­nyait, sőt azt is tudta róla, hogy amit tanult, az nem csupán száraz tananyag volt számára, hanem engedte magá­ban munkálkodni a megbizonyosodá­sig. Az apostol ismerte tanítványának még a reakcióit is. Aligha érezhette Ti­móteus általános igazságok gyűjtemé­nyének az itt leírtakat. De lehet-e általánosságnak érezni azt, ami egészen bensőségesen kap­csolódik össze a lélek mélyén bátor­talanul megfogalmazódó vagy éppen kétségbeesett kiáltásként feltörő kér­désekkel, félelmekkel? A napi aktu­alitásokat hordozókkal meg a távoli jövőbe kalandozókkal? Vagy már sa­ját magunk sem merjük tudomásul venni a létjogosultságukat, mondván, hogy „annyi fontosabb problémám van”? Ha Timóteust nem fenyegette volna ugyanez a veszély, aligha kel­lett volna megfogalmazódniuk a megmaradásra intő szavaknak! Nem titok, hogy kedves Timóte­­usát az apostol szerette volna Isten embereként látni. Nem apostoli szol­gálatának eredményeként, sokkal inkább Isten munkálkodásának kö-A VASÁRNAP IGÉJE vetkezményeként. Éppen amiatt, hogy Pál tudta, mennyi mindent munkált Isten Timóteus fiatal életé­ben már addig is. Mi mindent hasz­nált fel az Úr, hogy Timóteus jól fel­készített legyen. Mert Isten emberé­nek nem felkészültnek, hanem felké­szítettnek kell lennie! Ezek után mi sem lenne természe­tesebb, mint hogy ellátja praktikus ta­nácsokkal, intelmekkel! De nem. Ehelyett a „kezébe adja” az Isten szavát. így mondanánk ma: kezébe adja a Bibliát. Az teszi ezt, aki pon­tosan tudja: egyedül Isten szava volt képes eddig és lesz képes ezután is ta­nítani, feddni, jobbítani és az igazság­ban nevelni őt. És nem azért, mert annál nincs jobb eszköz. Hanem azért, mert Isten sza­va nem eszköz! Isten szava hatalom! Ahogyan teremtő hatalom volt a Szentírás első lapjainak leírása szerint, ugyanúgy hatalom Isten népének történelmében, s nem szűnik meg hit­re formáló hatalom lenni mindazok életében, akik ki merik tenni magukat ennek a hatalomnak. Kézbe adható­­nak is csak annyira tekinti az apostol a Bibliát, amennyire szent írásként ad­digra rögzítették. Bizonyságául annak, hogy mit végzett addig ez a hatalom az emberi értelem számára is megra­­gadhatóan. Hogy bátorságot merítsen olvasója ahhoz, hogy személyes jövő­jét is e hatalomra bízza. Nem keve­sebb a célja, mint hogy egyrészt itt a földi lét során: „tökéletes legyen az Is­ten embere, minden jó cselekedetre felkészített” másrészt bölccsé tegye az üdvösségre a Jézus Krisztusban való hit által. Azaz: hogy a legtöbbet adja, ami csak embernek adható. Ahhoz, hogy a mindennapokban megélhesse az Úrral való közösség áldásait. S talán emiatt nem őrizte a levéltit­kot Timóteus. Isten embereként már tudta, hogy erre az apostoli bölcses­ségre nem csak neki van szüksége. Tá­voli terek és korok embereinek épp­úgy. Mindazoknak, akik várják az Is­ten fiainak megjelenését, vagy akiket Isten formál szava hatalmával fiákká a világ sóvárgásainak betöltésére. ■ Farkas Etelka Imádkozzunk! Mennyei A tyánk! Kö­szönjük, hogy minden szavad a ja­vunkat munkálja. Szent Lelked által segíts az üdvösséghez szükséges böl­csességre jutni. Add, hogy ne másokon kérjük számon szavad hatásait, ha­nem legyen bátorságunk kitenni ma­gunkat szavad életformáló hatal­mának! Ámen. Vedd fel Krisztus igáját! Az ordináció liturgiája II. Az elmúlt héten az ordinációs kér­désekig jutottunk el a lelkészszente­­lési liturgiában. A válaszok elhang­zása után következik az a rész, amelyről egy lelkész nehezen tudna hideg objektivitással írni. Papi éle­tünk legkiemelkedőbb és egyben legfelelősségteljesebb pillanatában olvassa elő a püspök ezt a szöveget, hogy azután a jelölt Isten és embe­rek előtt határozottan, hangosan is­mételje - félmondatokra tagolva - a lelkészi esküt. Nem esküdözés ez - amely ellen Jézus is beszélt -, hanem Isten segít­ségül hívása ott, ahol minden embe­ri erő, tehetség és felkészültség kevés: csak az Isten tehet csodát, azaz teheti képessé a gyarló embert az ő odaadó szolgálatára. Emberi ígéretünk, igye­kezetünk, odaszánásunk belesimul Isten elhívó, kiválasztó, szolgálatba indító kegyelmébe. A legnagyobb és legünnepélye­sebb határozottsággal elmondott es­kü is csak az alázat hangján lesz jól csengő, hiteles, hitet sugárzó. Itt már nem én, nem mi cselekszünk. Az Isten vesz a kezébe, s mi az ő tenye­rébe próbálunk beleilleszkedni. Az esküt tartalmilag összefoglal­ni nem lehet, így hát álljon itt a tel­jes szöveg: „Én, N. N. /esküszöm az élő Istenre, / aki Atya, Fiú, Szentlé­lek, /Szentháromság egy igaz Isten, / hogy evangélikus lelkészi hivatá­somnak / a szolgálók közösségében / teljes erőmmel és minden tehetségem­mel / megfelelni igyekezem. / Az Úr Jézus Krisztus evangéliumát / a tel­jes Szentírás szerint / egyházunk hitvallásai értelmében / tisztán és igazán hirdetem és tanítom. / A szentségeket Krisztus rendelése sze­rint szolgáltatom ki. /A reám bízot­takat híven pásztorolom, / és a lel­kipásztori titkot megőrzőm. /Egyhá­zunk törvényes rendjét megtartom és védelmezem. / Hivatali elöljáróim­nak készséggel és felelősséggel enge­delmeskedem. / Egyházunk építé­sén nemcsak szóval, /hanem példás élettel is munkálkodom. / Lelkészi szolgálatomat mindenkor odaadó hűséggel végzem/Isten dicsőségére és embertársaim üdvösségére. /Isten se­gítsen erre! Ámen!’ Olyan mondatok ezek, amelyeket jó, ha minden lelkész naponként kézbe vesz: tükörként önvizsgálatra, biztatásként csüggedésre. Egy élet is kevés, hogy minden mondatát igazán megtöltsük tartalommal. A lelkészi eskü szövege tartalmilag követi mind a Raffay-, mind a Prőhle-agenda ko­rábbi szövegeit, de azokat új elemek­kel egészíti ki úgy, hogy szóhaszná­latában utal az Ágostai hitvallásra, hangsúlyossá teszi a felelős és kész­séges engedelmességet, valamint ki­emeli az odaadó hűséget. Az eskü letétele után a gyülekezet a püspökkel énekben könyörög a Szentlélek ajándékáért: Jövel, Szent­lélek Úristen. Az elöljáró (episzko­­posz) mindkét kezét a lelkészjelölt fe­jére teszi, és így folytatja a könyörgést a Miatyánkkal, majd ordinációs imádsággal: „Úr Jézus Krisztus! Te rendelsz apostolokat és prófétákat, pásztorokat és tanítókat szent egyhá­zad építésére, és te készíted fel őket szolgálatra Szentlelked sokféle aján­dékával. Irgalmadban bízva kérünk, szánd meg népedet, és méltasd N. N. testvérünket az apostoli szolgálatra.. ’.’ Ezt követően kézrátétel nélkül folytatja a püspök a következő sza­vakkal: „Testvérem az Úrban!Az Úr Jézus, aki elhívott téged szolgálatára, maradjon veled mindvégig!Én pedig Krisztus Urunk parancsa alapján rád bízom az egyház hivatalos ige­szolgálatát, felhatalmazlak és köte­lezlek az ige hirdetésére és a szentsé­gekkel való szolgálatra, és küldelek, hogy hirdesd az evangéliumot minden teremtménynek, az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében’.’ A megújult rend szerint ezen a ponton van lehetőség arra, hogy az új lelkész vállára tegyék a Krisztus igáját jelképező stólát. Nem for­malitás ez, hanem a lelkészi szolgá­lat első és alapvető feladata: „Veddfel Krisztus igáját” - hangzik a püspök szava. Az ordinált lelkész többé nem önmagának él, nem a saját élete szekerét húzza, hanem Krisz­tus szolgálatára szentelte életét, igá­ját hordja élete végéig. Hadd valljon e sorok írója szemé­lyesen: mióta a liturgikus öltözék e részét is magamra öltöm minden is­tentiszteleten, még inkább tudato­san élem meg a lelkészi szolgálat tit­kát. A nyakamba, vállamra tett stó-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS _l_ SAROK la egy pillanatra sem engedi feled­ni, hogy kinek a szolgálatában állok. A személyes áldást is a főpásztor kezdi: „Az Úr áldjon meg téged, hogy áldás légy sokak üdvösségére!” Ezután pedig a jelen lévő lelkészek áldanak - kézrátétellel. Az áldó igékről a so­ron következő fejezet ismertetése után külön fogunk írni. Az áldásokat a Confirma elének­­lése zárja. Ez az ősi gregorián könyör­gés és áldás - érdekes módon - olyan természetessé vált, hogy ma már nem csupán a lelkészek éneklik, hanem kitűzött énekeskönyvi ének­ként (EÉ 39) a gyülekezet is beléphet az áldók sorába. Az istentisztelet az úrvacsora li­turgiájával folytatódik, amelyben a frissen ordinált lelkész is részt vesz. A legrégibb keresztény tradíció szerint az úrvacsorái liturgiát is a püspök veze­ti. A szereztetési igét együtt mondja a frissen ordinálttal. A szolgálatba álló új lelkész mondja az emlékező imádságot, a Pax szövegét, valamint az úrvacso­ra záróimádságát az elbocsátással. Az egyház e különleges ünnepi al­kalmának liturgikus színe a Szentlé­lek tüzét jelképező piros. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) "Evangélikus ÉfctS ‘Evangélikus Életg­­... Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről.

Next

/
Thumbnails
Contents