Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-09 / 41. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2011. október 9. » 13 Vörösiszap után - kárenyhítve Egy esztendő elteltével a kolontári és devecseri evangélikus bajbajutottak támogatásáról... Egy évvel ezelőtt történt Veszprém megyében, Kolontár közelében a szörnyű katasztrófa, amely megrázta egész Magyarországot. Sokan kérdezték az iszapömlés után: mit lehet itt tenni? A válasz egyszerű: segíteni. Somlószőlősi lelkész koromban öt esztendőn keresztül a zagytározó mellett vezetett az utam a csékúti (padragkúti) evangélikus templomba, ahol bányászcsaládoknak hirdettem Isten igéjét. A kazetták mellett elhaladva a látvány mindig döbbenetes és ijesztő volt. Ott volt bennem annak idején is a kérdés: mi lesz, ha ezzel egyszer baj történik? ■ POLGÁRDI SÁNDOR Amikor a katasztrófa történt, a Reformáció és nyilvánosság című kiállítás szervezésén dolgoztam. Azon a hétfőn, október 4-én Karakószörcsökről negyed kettő után mentem át gépkocsival Veszprém városába. Óriási tumultussal találtam szembe magamat a nyolcas főúton, Devecsernél. Nem tudtam, miért áll a forgalom. Viszont a vasút mellett lehetett látni a vörösiszapot, ahogy ellepi a kisváros külső részét, s a rádiót hallgatva értesültem az eseményekről. * * * A Példabeszédek könyvében olvassuk: „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik’.’ (17,17) Az ige üzenete s a tenni akarás szándéka találkozott hazánkban, határon innen és túl: a bajban sokan igyekeztek segítő kezet nyújtani. Ahogy az országban több helyütt, úgy a Veszprémi Egyházmegyében is gyűjtés kezdődött, illetve evangélikus egyházunk is felhívást tett közzé ennek érdekében. Érdeklődtek az ausztriai evangélikusok, Otto Mezmer lelkész révén, mit tehetnek, Géniből pedig felajánlotta segítségét a világ evangélikusságát összefogó Lutheránus Világszövetség (LVSZ). Ugyanígyjárt el testvéregyházunk, a Bajor Evangélikus Egyház is. Volt olyan lelkész az Alföldről - Szarvasról -, aki ezerhatszáz adag ebédet kínált fel. Az ajkai evangélikus lelkész, illetve családja és az egész gyülekezet széles körű segítséget nyújtott. Közvetítették az olaszországi valdensek hétmillió forintos támogatását, élelmiszercsomagok, eszközök szétosztásában vettek részt a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkatársaival. Budapestről is jöttek tűzoltók, ők megkapták a kertai evangélikus parókiát. Mindenki megmozdult. Összefogva testvér a testvért, ember az embert segítette. * * * A somlószőlősi gyülekezet történetéből tudjuk, hogy - tekintettel a faluban élő evangélikus többségre - a lutheránusok mindig nagy iskolát tartottak fönn; 1860-ban épült a második iskolaterem az utca felől. Egykor így jellemezték az intézményt: „Az akkori iskolák közül egy sem volt különb a vidéken.” Fehérvári Károly történelemtanártól, a falu szülöttjétől hallottam, hogy a megyében itt vezették be először a nyolcosztályos iskolát. Neves tanítók és tanárok dolgoztak itt. A korábbi önkormányzatok sok küzdelmet folytattak a falusi iskola megmentéséért, felújításáért. De megfelelő pályázati lehetőség híján a somlószőlősi renoválás nem valósulhatott meg. Ráadásul működési nehézségekre hivatkozva az intézmény 2006 után bezárt. Megszokott történet ez, sajnos. A katasztrófa utáni héten szerepelt a hírekben, hogy devecseri diákok népesítették be az egykoron működő iskola épületét. Sajnáltuk, hogy a korszerűsítés vagy a tornateremprogram ebben a faluban nem valósulhatott meg, pedig a támogatás nem lett volna hiábavaló, ám akkor mégsem erre gondoltunk, hanem arra: „Lám, egy falu négy éve bezárt iskolája kinyitotta kapuit.” Ebben is ott volt a tenni akarás segítő szándéka. Most, a szüret idején is gondolhatunk arra, hogy a boráról híres táj gyönyörű, a környezet megragadó, a levegő tiszta, s az ott élők szorgalmas és kedves emberek. A régi iskola, amely egy évvel ezelőtt befogadta a devecseri diákokat, talán megújul, köszönhetően a segítségnyújtásnak... * * * * A katasztrófa óta ismertté vált a szomorú statisztika. Egymillió köbméter vörösiszap lepte el Kolontárt, Devecsert, és érintette Somlóvásárhely községet. Ami egy élet munkájaként - vagy épp nemzedékek összefogásaként - épült fel, azt röpke fél óra tönkretette. T íz halott, óriási erőfeszítésekkel zajlott takarítás és újjáépítés... * * * A gyűjtést követően a Magyarországi Evangélikus Egyház feltérképezte a kárt szenvedettek között az evangélikusokat. Az egyház által megbízott Csorba Gábor, az országos iroda gazdasági osztályának vezetője, Nagy Eörs egyházmegyei másodfelügyelő, Vajda István ajkai lelkész és e sorok írója - az egyházmegye esperese - két alkalommal találkozott evangélikus családokkal. Megismertük a helyzetüket, és ellátogattunk azokra a településekre, ahol korábban éltek, illetve ma élnek. Ez év júniusának elején a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület Püspöki Hivatalában közös egyeztetésre került sor a támogatások elosztása ügyében. A Veszprémi Egyházmegye presbitériuma úgy látta jónak, ha az országos egyház, illetve az egyházmegye által összegyűjtött adományok szétosztásáról közösen döntünk. Örömmel írhatom, hogy jó volt részt venni az együttes munkában. (A Veszprémi Egyházmegyéhez az alábbi gyülekezetekből érkeztek támogatások: Bakonycsernye, Bakonyszentlászló, Bakonytamási, Balatonakali, Budapest-Fasor, Csikvánd, Csőt, Evangélikus Alapítvány [Hévíz], Homokbödöge, Kelenföld, Kőbánya, Legénd, Marcalgergelyi-Szergény, Mencshely, Mosonmagyaróvár, Nagygyimót, Nagyvázsony, Nagyveleg, Óbuda, Öskü, Pápa, Pestszentlőrinc, Rákoskeresztúr, Sopron, Szentantalfa, Takácsi, Tapolcafő, Tés, Vanyarc, Vanyola, Várpalota, Zánka.) Az együttes döntés értelmében a Veszprémi Egyházmegye által összegyűjtött adományt - a kétmillióháromszáznegyvenegyezer forint híveinktől, az egyházközségekből folyt be az egyházmegye számlájára - Takács Istvánné és családja kapta, akik korábban Kolontáron éltek, és házukat elvitte a vörösiszap. Most Ajkán élnek. Támogatást kapott továbbá Nagy Ferencné - ő a devecseri lakóparkban talált új otthonra -, Taubel György Felsőörsön, Kovács Emil és családja Pápán. Orbán Mártonná, Beregi Piroska és családjaik Ajkán kaptak házat. Kolonics Károlyné Devecserben részesült támogatásban. A Magyarországi Evangélikus Egyház, a Veszprémi Egyházmegye és az Ajkai Evangélikus Egyházközség összesen 21 millió forintot gyűjtött és osztott szét a vörösiszap-károsultak között. ■ ■■ A múlt hónapban kopogtattam be egy este Takács Istvánné és családja új otthonába Ajkán, a Kele utcában. Négyesben - az asszonnyal és férjével, illetve lányukkal, Diánával - ültünk le a meghitt, békés családi otthon nappalijában beszélgetni, felidézve azt az egy évvel ezelőtti napot.- Hogyan élték meg a kolontári iszapkatasztrófát, hol voltak abban az időben? Takács Istvánné: Az orvosnál voltunk Ajkán aznap délelőtt. Amikor hazaérkeztünk fél egykor Kolontárra, nem tudtunk bemenni a saját otthonunkba. Megállítottak bennünket, tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, mi történt. A legborzasztóbb az volt számunkra, hogy fiunk otthon volt éppen akkor.- Mikor sikerült bejutniuk?- Akkor nem volt erre lehetőség. A templomdombról néztük a házunkat. Észrevettük, hogy a bejárati ajtó be van döntve. Úgy nézett ki, mintha valaki lett volna alatta. Ezért is ijedtünk meg. A fiunknak hiába kiabáltunk, nem érkezett válasz. Közel egy óra elmúltával - közben folyamatosan kiabáltunk - a tetőn mászott ki, így láthattuk, hogy életben van. Megnyugodtunk, ekkor már a ház sem érdekelt bennünket. A húszéves fiú, Diána ikertestvére munkába készült, éppen kinn volt az udvaron. Amikor visszament a házba, valami furcsa hangot hallott. Időközben az áram is elment. Látta, hogy valami folyik be az ajtón. Ekkor gyorsan felfutott a tetőtéri lakásba, majd visszajött, hogy cipőt és meleg ruhát vegyen magára, mert fázott a padláson. Látta, hogy az iszap a lakószobáknak, azaz az alsó szintnek majdnem elérte a mennyezetét...- Mikor tudott kijönni a házból? T. I.-né: Férjem főnökének a terepjáró autójával Devecser irányából közelítettük meg a házunk környékét, akkor jött ki. Ekkor égett meg az ő lába is, mind a két lába bokáig. Nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. Naponta kellett kötözésre mennie a kórházba, de meggyógyult.- Önök mikor tudtak először bemenni a családi otthonukba, amely súlyos kárt szenvedett?- Másnap mentünk vissza. Akkor ismét rémhírek terjedtek, hogy megrepedtek a gátak, így a saját felelősségünkre mentünk be. Körülnéztünk, de sokáig ott maradni nem mertünk. Következő nap ismét kimentünk, a kocsi kulcsát is kerestük az iszapban. Másfél óra múlva lett meg.- Úgy tudom, a Malom utcában laktak. Takács István: így igaz, és a vörösiszap ezt a területet érte el legelőször. Ott se ruha, se bútor, de még egy zokni sem maradt épségben. Az a morajlás és a látvány halálfélelmet keltett bennünk.- Hol hajtották le először a fejüket a katasztrófa után? T. I.-né: Édesanyáméknál. Majd a szomszéd néni felajánlotta a lakását. Később az albérleti díjat és az egyéb költségeket a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fizette. Ott voltunk fél évig. Takács István elmondta, hogy választ vártak volna az alumíniumipari vállalat vezérigazgatójától: mi lesz ezután? Aztán Orbán Viktor miniszterelnöktől hallották azt a megnyugtató nyilatkozatot, hogy mindenkinek tető lesz a feje felett. Akkor kezdett el megnyugodni a lakosság.- Valaki illetékestől hallhattuk, hogy lesz majd helyünk, ahol lakhatunk. A biztosítók elálltak mellőlünk, egyedül Orbán Viktor miniszterelnök biztatott bennünket - fogalmaz a férj.- Mi lett a korábbi házukkal? T. L: Kétezerben építettük azt a házat. Minden megtakarított pénzünket ráköltöttük. Sokat dolgoztunk a feleségemmel, hogy felépítsük. Az iszap elvitte. Lebontották, most gátat találunk a helyén. Az a terv, hogy emlékparkot alakítanak ki ott.- Mikor tudtak beköltözni ebbe az ajkai lakásba? T. I.-NÉ: Miután az állam ezt a családi házat megvette, április elején a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet által megbízott festők végeztek a munkával. A negyedik napra jöttek a bútorok. Húsvétkor költöztünk az új házba. T. L: Mindenkinek, aki segített nekünk, szeretnénk nagyon szépen megköszönni! * * * Mi örülünk, hogy segíthettünk. A Takács család új házának központi fűtését kellett gázüzemről vegyes tüzelésre alakítani, illetve a pincehelyiségben és a lépcsőházban voltak elvégzendő munkák. Támogatásunkkal hozzájárultunk olyan eszközök vásárlásához, olyan átalakításokhoz, amelyekre önerőből nem volt forrása a családnak. A szerző evangélikus lelkész, a Veszprémi Egyházmegye esperese Az újonnan épült devecseri lakópark FOTÓK: CSORBA GÁBOR
