Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-09-25 / 39. szám
2 -m 2011. szeptember 25. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 14. VASÁRNAP - ZSOLT 32,4-9 Bűnpalástolásból bűnvallásra! Oratio oecumenica Urunk! Egyenként imádkozunk most hozzád, mégis közösségben. Különböző háttérrel érkeztünk ma ide, más-más lakásból, házból, más-más életkörülmények, feladatok, célkitűzések mellől. Mások a gondolataink, a meglátásaink, a véleményünk is sokban különbözhet, mégis közösségben vagyunk. Nemcsak annak a közösségnek a tagjaival szeretnénk egységben lenni, amelyet magunk körül látunk, hanem mindenkivel, akiben a te Lelked munkálkodik! Mindegy, hogy az ország, világ mely eldugott sarkában-szegletében fogalmazzuk meg imáinkat; adj nekünk olyan egységet, mint amilyen benned van! Mennyei Atyánk! Még a holnapi időjárást sem tudjuk biztosan megmondani, nemhogy lelkünk időjárását meg tudnánk jósolni előre. Kiszolgáltatottak vagyunk szívben, lélekben. Ezért adj mindannyiunknak reményt a szívébe, önts belénk erős lelket, akár mosoly, akár könny vár ránk a következő napokban! Szeretnénk bizodalommal lenni a holnap iránt, hogy amikor reggelente szemünket kinyitjuk, ne a bizonytalanság, ne a kérdések árnyéka tükröződjön benne, hanem az a biztos tudat, hogy bárhogyan lesz is, te velünk vagy! Istenünk, olyan sok minden van, amiért hálát adhatunk neked, és még több dolog, amelyet kérnénk tőled! Te, aki pontosan tudod, mire vágyunk, aki ismered rejtett gondolatainkat is, bölcsességed szerint add meg azt, amire valóban szükségünk van: legyen az jó szó, kenyér, bocsánat, nyugalom, fájdalmak enyhülése, együtt töltött idő, egy szál virág, önismeret, nyitottság vagy a Lélek elevensége! Imádságunkban szeretnénk gondolni mindenre és mindenkire: az országnak, a világnak, az egyháznak, illetve a településeknek és a közösségeknek a vezetőire; rokonokra, barátokra, gyászolókra, magányosokra, örvendezőkre, családosokra, gyermekekre és felnőttekre, a lélekben gyermekekre és megerősödöttekre, betegekre, árvákra, a velünk lévőkre és a távol maradottakra! Szeretnénk, ha mindenki szerepelne imádságunkban, s mindenki részesülne abból az áldásból, hogy a te szemed vigyázza! Pótold ki hiányos szavainkat, érzéseinket, s fiad, Jézus Krisztus által vezess bennünket! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Helytelen lenne, ha a felsőbbség tétlenül tűrné a bűnnek uralmát, de ugyanúgy helytelen lenne az is, ha mi e felett napirendre térnénk. Ha vagyonomat, becsületemet éri kár, azért még nem kell haragra lobbannom. De ha Isten tiszteletét és parancsolatait vagy felebarátunkat érné sérelem, az ellen igenis tiltakoznunk kell: a felsőbbségnek fegyverrel, a többieknek pedig szóbeli feddéssel.” M Luther Márton: A jó cselekedetekről (Takács János fordítása) „Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben”- így emlékezik vissza Dávid életének arra a szakaszára, amikor takargatni próbálta vétkét Isten előtt. A történetet Sámuel második könyvéből ismerjük. Miután Dávid szemet vetett a seregében szolgáló hettita Úriás feleségére, a szépséges Betsabéra, a világ szemében törvényes úton akarta az asszonyt megszerezni. Levelet írt hadseregparancsnokának, Jóábnak, hogy Rabbát ostrománál Úriást állítsa az első sorba, hogy áldozatul essék a városból kitörő védők fegyverének. Terve bevált: Betsabé hamarosan özvegy lett, és nem volt többé akadálya, hogy Dávid törvényes felesége legyen. A király gálád tervébe beavatott Jóábon kívül - aki jól őrizte a titkot - senki sem sejtette, hogy Úriás hősi halálát Rabbát falai alatt a király rendezte meg, és a hettita harcos valójában gyilkosság áldozata lett. Dávid pedig abban reménykedett, hogy ha a világ előtt sikeresen leplezheti, hogy gyilkosságot követett el, akkor talán Isten előtt is titok marad, hogy Úriás az ő akaratából halt meg. Ám Isten keze Dávidra nehezedett. És hogy Dávidnak semmi kétsége ne maradjon, hogy bűne és az életében máris jelentkező bajok, valamint a távolabbi jövőben bekövetkező csapások között ok-okozati összefüggés van, Isten elküldte hozzá Nátán prófétát, hogy adja tudtára: Isten látja, amit tett, és tettének indítékaival is tisztában van. Dávid ekkor megértette, hogy nem térhet ki Isten elől. Bűnével Isten elé kell állnia. „Elhatároz► Ahogy a születést, úgy a halált is „elűzte” a mai ember az otthonából. Ezzel azonban egyre jobban eltávolodunk az élet valóságától. S ahogy régen természetes volt, hogy szülés után az édesanya első útja a templomba vezetett, úgy természetes volt az is, hogy az utolsó út előtt még áldással búcsúzott az egyház. Ma ritkaságszámba megy az ilyesmi. A gyülekezetét gondozó, építő személyes lelkipásztori munka azonban magába foglalja a bölcsőtől a koporsóig való pasztorációt. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az egyház végigkíséri tagjait a földi vándorú ton, s nem hagyja magára az utolsó szakaszban sem. A temetésen - így szoktuk fogalmazni - elkísérjük testvérünket utolsó földi útjára. Ez azonban nem teljesen fedi a valóságot. Egyrészt mert nem testvérünket kísérjük el, csupán földi maradványait. Azt a port, amely porból vétetett. De az már nem ő, akit szerettünk, aki az életünk része volt. Másrészt pedig nem ez az utolsó út. Az utolsó út, amelyet meg kell tennünk, még életünkben zajlik, és a halál nevű kapuig tart, ahol csak az innenső oldalon van kilincs... Ez az utolsó útszakasz. A nagy kérdés, hogy egyedül maradunk-e, vagy van-e, aki elkísér, tőlünk is függ: lelkészektől, gyülekezeti tagoktól, hozzátartozóktól, családtól. A Liturgikus könyv 2. kötete felhívja a figyelmet erre a lehetőségre is. Nem csupán kínálat ez, hiszen az egyház nem szolgáltatást végez. Szóltam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak..!’ - így emlékezik vissza arra a pillanatra, amikor Nátán szavait hallva nemcsak bűnösségét ismerte el, de azt is belátta, hogy nemcsak Úriás ellen, hanem az Űr ellen is vétkezett. „Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam’.’ Dávid végre belátta, hogy ez az egyetlen lehetséges út, ha nem akar Istennek végérvényesen hátat fordítani. Felismerte, hogy Isten most semmi mást nem akar hallani tőle, csak azt, hogy vétkezett. Megértette: ha bármi mást mond, akkor Isten nem hallgatja meg, és nem válaszol. A bűnvallás a feltétele annak, hogy Isten ne forduljon el tőle, hanem meghallgassa, ha hozzá imádkozik. És ez örök érvényű igazság. Isten nem áll velünk szóba addig, amíg meg nem valljuk neki bűneinket. Ezért helyénvaló, ha lélekben Isten színe elé lépve első szavunk a bűnvallás. A régiek ezért kezdték az istentiszteletet bűnvalló zsoltárral és az úgynevezett közgyónással. Luther is ezért tartott szombat esténként gyónó istentiszteletet, amelyen a gyülekezet bűnvallással készült a vasárnapi istentiszteleten az igéjében és testének, vérének szentségében hozzájuk érkező, velük közösségre lépő Jézus fogadására. A vámszedő bűnvallását fölöslegesnek érző farizeus egyház azonban semmi másra nem számíthat, mint hogy Isten keze egyre súlyosabban fog ránehezedni. Dávid abban bízott, hogy bármilyen súlyos is a bűne, ha megvallja, Isten nem fog elfordulni tőle. Ha nem gálát ez, amely éppen az emberi élet legnehezebb és legismeretlenebb pontján áll a testvér mellé, hogy rámutasson a nagy hídverőre (Pontifex), Jézusra, aki miatt a búcsúzó nem a végállomáshoz közeledik. Számára - Jézusért - ez csak az átszállóhely. Fontos hát, hogy ezt tudatosítva, ebben a hitben megerősítve menjen el az ember a földi valóságból. A régiek sokféle imádságban kérték: Urunk, szabadíts meg a hirtelen (váratlan), gonosz haláltól - a hirtelen azt jelenti, hogy nem tudok felkészülni. Az egész földi vándorút készülődés, de az utolsó szakasz, sőt az utolsó percek különösen is fontosak. Biztatom hát testvéreimet, a búcsúzás órájához közeledő családokat és lelkésztársaimat, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel: hadd érezze a távozni készülő a testvéri közösséget és a személyre szóló áldást. A haldokló melletti lelkipásztori szolgálat rendje egészen egyszerű. Olyan, mint egy rövid istentisztelet vagy egyszerű áhítat: kezdődik az invokációval (az Atya, Fiú, Szentlélek nevében), majd zsoltár, imádság, Miatyánk (ha lehet, egy-egy ének az elején, közepén és végén), végül személyes áldás és a jelenlevők megáldása. A bevezető ige, amely a zsoltárt helyettesítheti, biztonságot, bizonyosságot sugároz: „...akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk’.’ (Róm 14,8) A zsoltár pedig már a nagy találkozás vágyát fogalmazza meg: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvizekhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isis hagyja teljesen büntetlenül, ha bűnének lesznek is keserves következményei a hátralevő életében, Isten mégsem hagyja el. Mert Dávid számára az lett volna az igazi, az elviselhetetlen büntetés, ha Isten elhagyja. Dávid tudja, hogy ha Isten vele van, akkor bármilyen súlyos büntetést képes lesz kiállni. Számára a bűnbocsánat egyenlő azzal, hogy Isten vele marad, és nem hagyja el. Dávid számára nem a büntetés elengedése jelenti a bűnbocsánatot. Inkább így imádkozik: „Mérj rám bármit, Uram, csak el ne hagyj!” Dávid tudja, hogy Istennel a legsúlyosabb büntetést is el tudja hordozni, és végül a büntetés is a javát szolgálja. Dávid is hiszi és vallja, amit Pál apostol Róm 8,28-ban így mond: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál..!’ Minden - tehát még a büntetések is. Dávid ezért bátorít így minden bűnöst, hogy őrizze meg Istenbe vetett hitét és bizalmát, és vallja meg Istennek a vétkeit, mert akkor Isten meg fogja hallgatni a büntetés idején is. „Ezért hozzád imádkozzék minden hívő, amíg megtalálhat. Ha nagy vizek áradnak is, nem érik el őt. Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével’.’ A bűnét megváltó bűnöst is éri büntetés, de számára Isten a szabadulás útját is elkészíti annak jeléül, hogy megbocsátott. Isten nem az ideig való büntetések elengedésében, hanem szabadító tettében mutatja meg, hogy ő megbocsátja a bűnt, mert ő a bűnösök Megváltója, „...a bűn zsoldja a hatén előtt? Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem ? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” (Zsolt 42,2- 3.6.12) Az egyik imádság - az istentiszteleti élet többféle elemét is magába ölelő - könyörgés. A másik egyszerű, de mélyről jövő kérés: „Hozzád kiáltunk, nincs más menedékünk. Szánd meg testvérünket. Állj mellé a végső harcban. Segítsd győzelemre Krisztus erejével. Szabadítsd meg a gonosztól. Vidd őt örök országodba. Adj nekünk békességet, csendességet. Megígérted, hogy azoknak, akik téged szeretnek, minden javukra szolgál. Ámen.” Az imádságanyag kiegészíthető énekeskönyvünk nagyszerű imáival (EÉ 767-773. o.). A személyes áldásban - melynél igen fontos, hogy kézrátétellel történjen - az áldó mondatok visszatérnek a bevezető ige mondatáig, keretbe foglalva a búcsúzás alkalmát: „Áldjon meg az Atya, Fiú, Szentlélek Isten, aki teremtett, aki megváltott, és aki megszentelt téged! A Szentháromság örök Isten bocsássa meg vétkeidet, és vigyen be az örök életbe! Övé a dicsőség most és mindenkor és mindörökkön-örökké. Ámen. Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk!” A haldokló mellett végzett lelkipásztori szolgálat is kazuális szolgálat. Nincs két egyforma alkalom, nincs két egyforma helyzet. Az egyház szolgájának kell felmérnie és komolyan vennie, milyen lehetőség van arra, hogy a haldoklóval kommunikáljon. Néha elég egy-egy mondat. Néha a csöndes imádság is sokat jelent. Fontos a testkontaktus, hiszen A VASÁRNAP IGÉJE Iái..!’- miként ezt Pál apostol is tanúsítja Róm 6,23-ban -, és ezt a zsoldot egy napon mindannyiunknak kifizetik. De a bűnét Istennek bűnbánattal megvalló bűnösnek van megváltás a halálból! Bár nem kerülheti el a halált, tapasztalni fogja, hogy Isten a megfeszített Krisztus által vele van a halálban is, ott sem hagyja magára, hanem kivezeti onnan, és a feltámadt Krisztus megdicsőült testéhez hasonló testben, el nem múló élettel ajándékozza meg. Mert Krisztus kereszthalála megváltó halál: egyszer s mindenkorra, örök érvénnyel kielégítette a sátán, a pokol, a halál követelését mindazokra nézve, akik bűnük ellenére nem fordítanak hátat Istennek, hanem bűneikkel Istenhez menekülnek, és vétkeiket megvallják neki. Krisztus halála értük adott váltságdíj, hogy ők az örök haláltól, a pokoltól és a kárhozattól szabadok legyenek. Mert Krisztus - miként az ősi liturgikus ének vallja - valóban „halállal tiporta el a halált”, hogy a halál rabjainak életet ajándékozzon. Isten sem a halálban, sem az addig hátralevő földi életben nem hagyja el a bűnét megvalló, hozzá megtérő bűnöst. Ezt erősíti meg a zsoltár 8. és 9. versében megszólaló, Istentől érkező válasz is: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kellfékezni szilajságát, másképpen nem közelít hozzád!’ ■ Véghelyi Antal RÉGI-ÚJ LITURGIKUS , SAROK ■ 1 f. amikor már a szemek s az érzékszervek lassan bezárulnak, lehet, hogy már csak egy simogatással tudjuk kifejezni a közösséget, az erősítő, vigasztaló szeretetet. Amennyiben az egyház komolyan akarja venni küldetését, nem feledkezhet meg azokról, akik a legnehezebb útra készülnek. A felkészítő, együtt érző, kísérő szeretet gyakorlása mandátumunkhoz tartozik. Ha a keresztény embernek úgy kell élnie, hogy bármelyik pillanatban visszatérhet a mi Urunk, akkor komolyan kell vennie a felkészülést és a felkészítést egyaránt! Addig is, amíg ilyen szolgálat adódik családban vagy gyülekezetben, jó, ha ismerősként forgatjuk szívünkben a felkészítő mondatokat: „Szentháromság örök Isten, könyörülj rajtunk! Urunk, légy kegyelmes, kíméld testvérünket! A testi szenvedéstől, a lelki megpróbáltatástól, a halál félelmétől és minden gonosztól szabadítsd meg őt, Istenünk! Urunk és Megváltónk, légy velünk! Szenvedésedért és keresztedért, kínos halálodért és dicső feltámadásodért, most és az utolsó ítéletkor: mentsd meg őt, Jézusunk! Vigasztald meg testvérünket, bocsásd meg minden bűnét, adj neki békességet, ajándékozd meg az örök élettel!" A nagy találkozás előtt ugyanis méltó búcsúzásra is szükség van! ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Lelkipásztori szolgálat haldokló mellett
