Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-10 / 28. szám
2 Mt 2011. július IO. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - 1MÓZ 32,14.21B-31 Áldással a túlsó partra oecumenica [Lelkész:] Mindenható, mennyei édes Atyánk, köszönjük, hogy áldásod örökösei vagyunk. Köszönjük, hogy Jézus, a te egyszülött Fiad meghalt a bűneinkért, és föltámadott megigazulásunkra. Hisszük, tudjuk és valljuk, hogy terved van minden emberrel, személyes sorsunk a te kezedben van. Hozzád jövünk most, hallgasd meg imádságunkat! [Lektor:] Világosítsd meg szívünket és értelmünket, hogy belássuk: következmények nélkül semmit sem tehetünk, bűneink elkísérnek minket, és bocsánat nélkül csak a halál vár ránk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörülj a te földön vándorló és küzdő anyaszentegyházadon, hogy irgalmadat megtapasztalva jellé lehessen ebben a tőled elfordult világban. Tégy minket áldásod eszközeivé szűkebb és tágabb környezetünkben. Jézus Krisztusért kérünk... [ Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Imádkozunk gyülekezetünkért, hogy valódi közösséggé formálódva vonzó otthont nyújtsunk azok számára, akik téged keresnek! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk betegeinkért, a testi-lelki sérültekért. Imádkozunk a gyászolókért, özvegyekért és árvákért, a magány terhét hordozókért, a foglyokért, minden szükséget és nevedért üldözést szenvedőért. Jézus Krisztusért kérünk... [ Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Eléd hozzuk imádságunkban most kezdődő hetünk minden napját. Áldd meg az országszerte zajló evangélikus táborokat, csendesheteket. Áldd meg evangélikus konferencia-központjainkat. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Köszönjük, hogy bizonyosak lehetünk abban, hogy meghallgatod imádságunkat, és mindazt, ami neked kedves, megcselekszed. Áldunk, magasztalunk és dicsőítünk téged már itt s majd egykor a te országodban, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Mi ugyanis úgy tanítunk, ahogyan mondtam: Aki nem jószántából és a feloldozásért megy gyónni, az hagyja csak abba. Sőt aki abban a cselekedetében bízva megy oda, hogy egészen tisztára meggyónt, az is maradjon csak távol. De biztatunk arra, hogy gyónj, és tárd fel nyomorúságodat, nem azért, hogy azt jó cselekedetként végezd, hanem azért, hogy halld azt, amit Isten üzen neked. Mondom: az igére, a feloldozásra kell nézned, azt kell sokra és nagyra becsülnöd, teljes tisztelettel és hálával fogadnod, mint valami kitűnő nagy kincset.” H Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása) Egy esti áhítat képei villannak föl emlékeim között. A padlón leterítve egy hosszú kék sál: a Jabbók-patak. A „révnél” egy gyertya, amely Jákob nagy találkozására emlékeztet s a mieinkre is. A „patak” két partján pedig két cipősdoboz, egymással szemben: életünk kincseit rejtik. Az egyik doboz azokat, amelyeket egyszer csak hátrahagyunk, amelyekhez már nem ragaszkodunk többé. A másikban azok az ajándékok lapulnak, amelyek ismeretlenül várnak ránk ott, a túloldalon... Besötétedett. Az esti csöndben egészen közel érzem magamhoz Jákob magányát, szorongását s azt a nagy megrettenést is, amely belső vívódását félelmetes küzdelemmé formálta át. Végül mégis minden az áldás felé visz tovább: abból az összekapaszkodásból egy új név születik és igazi béke. Ahhoz, hogy felkeljen a nap, hogy más szívvel és lélekkel elindulhassunk új ajándékok, új ígéretek felé, előbb a révnél, a parton még ott kell maradnunk egyedül. Át kell virrasztanunk egy éjszakát. És ez a virrasztás küzdést, belső harcot jelent, valami furcsa, bensőnkig ható tapasztalatot hoz. A titokzatos, erős Ismeretlen nem hagy nyugtot. Amit eddig nem küzdöttem meg magamban, a lelkiismeretemben, az most előtör. Isten előhozza belőlem. Elemi erővel támad. Nem tudok kitérni előle. Húsz évig lapul Jákob lelke mélyén az a lezáratlan történet bátyjával, Ézsauval. A mindennapi munka, a megélhetés gondjai, a család, a gyermeknevelés egymásra rétegződő feladatai egészen beborították a régi viszályt, az átélt áldások elfeledtették az ikertestvér hiányát. Mindig találunk valamit, amire azt mondjuk: most ez a legfontosabb, most nem tudok fog-Sorozatunk múlt heti írásában a temetés rendjének ismertetését azzal fejeztem be, hogy mi hisszük, az újjáteremtő Isten halálnál is erősebb szeretete is elér minket. Hogy mindez hogyan nyilvánul meg a temetési liturgia második felében (a sírnál), arról legközelebb írunk. így folytatjuk hát a végtisztességről és az evangéliumhirdetésről szóló cikkünket. A temetési szertartás után a gyászolók elindulnak a ravatalozóból. Jó, ha útközben a gyülekezet, de legalább a lelkész és a kántor énekel. Ez az ének is hitvallás a javából! Amikor megállunk a sírnál (urnafalnál), egy rövid ige hangzik el. Ez adja meg az itteni szolgálat alaphangját, előzetes összegzését. Eddig két ige közül lehetett választani. A Liturgikus könyv második kötetében megtartottuk mindkét igét, de javasoljuk, hogy folytatólagosan mindkettőt olvassuk fel. Ráadásul - talán szokatlannak tűnő - sorrendben. Először az evangéliumi igét Jn n,25-ből, majd ezt követően az ószövetségit Jób 19,25-ből. így az ószövetségi mondat is gazdag, Krisztust prédikáló tartalmat nyer: „Jézus Krisztus a feltámadás és az élet, aki hisz őbenne, ha meghal is, él.” „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára porom felett megáll!” Ez az igekapcsolás tulajdonképpen már előkészítője a sírnál végzett szertartás egyik legfontosabb mozzanatának, a hitvallásnak. Hangsúlyos a hitvallást bevezető mondat. A gyász birodalmában hanglalkozni múltbeli mulasztások, viszályok helyrehozásával. Egyszer azonban elérkezünk egy ponthoz, amikor már nem lehet kitérni a viszontlátás elől. A megbocsátásra, megbékélésre váró régi sebek újra lüktetni kezdenek. Ami egészen eddig betöltötte a gondolataimat, meghatározta a tetteimet, most mintha elveszítené jelentőségét egy erősebb késztetés hatására. Mert van még belül, a szívem mélyén valami, ami megakadályozza, hogy teljessé legyen az életem. Végül indulni kell. És ha útra kell kelni, akkor a hazafelé vezető úton majd ránk találnak elfeledett, elfedett dolgaink. Akkor egyszerre csak más lesz fontossá... Persze, még bízunk jól bejáratott emberi játszmáinkban: Jákob engesztelő ajándékokat válogat, meg akarja venni bátyja bocsánatát. Most még ott tart, hogy minden eshetőségre bebiztosítja magát és családját. De mindezek a megfontolt rendelkezések egy remegő szívű ember szalmaszál-biztosítékai. Félelem vesz erőt Jákobon, aki végül egyet tehet, Istent kéri: „Ments meg Ézsau haragjától!” Válaszként - döbbenetes módon - még nagyobb félelem keríti hatalmába: ki ment meg a Félelmetes markából, aki ellenem támad? Isten nagyobb ellenség, mint Ézsau? Jákob mindenét átküldte a patakon. Egyedül maradt éjszaka a félelemmel. Isten félelmével. És akkor megtörténik. Az éjjeli nagy küzdelemben a félelmetes Ismeretlen nagy csapást mér Jákobra, aki ennek az éjszakának az emlékét ezentúl egész életében, minden lépésével felidézheti majd. Az elbeszélés egyik kulcsszava héberül így hangzik: abak. Azt jelenti: bírókra kelni valakivel, belekapaszkod-Evangélikus temetés 2. zik a felszólítás: „Áldjuk és magasztaljuk a Szentháromság egy igaz Istent!” Nem kesergünk, nem siránkozunk, nem roskadunk magunkba: Istent áldjuk. Van miért hálát adni! Istent magasztaljuk - mert ő még a gyász fájdalmát is javunkra fordíthatja. A hitvallás hármas funkciója a temetésen is megjelenik: mondjuk a hitvallást Istennek, dicsérve őt mindazért, amit tett értünk és azért a reménységért, amely túlmutat a halálon. Mondjuk a hitvallást önmagunknak, mert amikor nehéz a szívünk, megrendült a lelkünk, szükségünk van arra, hogy kimondjuk, amit hiszünk (vagy hinni próbálunk), s néha - ilyen helyzetben különösen - a szánk bölcsebb, mint a szívünk vagy az értelmünk: mondja az előttünk járóktól kapott, begyakorlott mondatokat, ezáltal erősít és bátorít. És mondjuk a Hiszekegyet a kívülállóknak. Nem magunkban mormoljuk, hanem hangosan mondjuk. Hiszen közzé kell tenni mások számára: hitetlenkedők, kételkedők, bizonytalanok, elkeseredettek vagy érdeklődők és nyitottak számára azt, amit a bevezető így fogalmaz: „Ő a mi reménységünk életünkben és halálunkban.” Igen, még itt, a sír partján is van reménységünk. Ez azonban nem valamiféle magándac a halállal, hanem az egyház hite, az én hitem: hiszünk a teremtő, újjáteremtő Istenben, aki Jézus Krisztusban meghalt és feltámadt, és ezért hihetjük a holtak feltámadását és az örök életet! Kevés nagysze-A VASÁRNAP IGÉJE ni valakibe, illetve átkarolni valakit. A bibliai szerző szójátékként kapcsolja össze a Jabbók-patakkal és Jákob nevével is. A történet szerint Jákob szorosan átfogta azt, aki nekitámadt. Mivel a nagy ütéstől lesántult, harcképtelenné vált, abba kellett belekapaszkodnia, akitől az ütést kapta. Támadója lett támasza és mankója, hogy felegyenesedhessen. És valahol ebben a mozdulatban rejlik a győzelem. Van tehát evangélium abban, hogy emberekként Istennel harcolunk, birkózunk: mert ő nem távoli, érinthetetlen Isten, hanem egészen közel van hozzánk, összekapaszkodik velünk. Belekapaszkodhatunk. És valami még döbbenetesebb történik ezután. Jákob neve csalót jelent. Hóseás próféta szerint már az anyaméhben megcsalta testvérét: ez a csalárdság összefonódik személyiségével, hozzátartozik lényéhez. Lehet-e valaki így, ilyen élettel az ígéretek örököse? Lehet. Isten új nevet ad a csalónak: a régi elmúlt, íme, új jött létre. Az új név valójában nem Jákob nagyságát dicséri. Talán abban az ősi legendában, amelyet a szentíró korábbról ismerhetett arról a vízparti éjjeli démonról, eredetileg erről lehetett szó. De most már nem ez a lényeg. Az új név Istenre mutat. Izráel valójában azt jelenti: „Isten uralkodjon" A bibliai szerző érdekes módon mégis így magyarázza a név jelentését: „Istennel küzdő” Isten zavarba ejtő módon viselkedik Jákobbal. Ő, az erős, Járűbb hitvalló pillanat van a gyülekezet életében, mint amikor zeng és zúg a közösen, „fennhangon” mondott hitvallás. Igazi világosság a halál sötét birodalmában. A hitvallást imádság követi. A feltámadott és győztes Jézus Krisztust szólítjuk meg. Reménységünket is úgy fogalmazzuk meg az imádság kérésében, hogy a húsvéti események erejébe kapaszkodunk. S amikor a feltámadás és az örök élet kegyelmét kérjük elköltözött testvérünkre, akkor is az egyház, a kereszténység közösségében tudjuk őt. Mert éppen a gyászban kell megéreznünk azt a különös összetartozást, amelyet az élő Jézus Krisztus kínál - áthidalva múltat, jelent, jövendőt. Ennek a közösségnek a kifejezése az együtt mondott Miatyánk is. Érdemes az Úrtól tanult imádság szavait, mondatait úgy is nézni, mint gyászban való meditációs anyagot. Új értelmet nyer, mély mondanivalót hordoz mind a hét kérés. Csak két kérésre utalok, de a többit is érdemes így imádkozni. Más megvilágításba kerül a mondat: „Jöjjön el a te országod.” Új kontextusban hangzik a bűnbánat kérése: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Az elbocsátás eddig megszokott szövegébe egy gazdagító kiegészítés került a Liturgikus könyv második fejezetében. Ez pedig az evangéliumok egyik legrégibb liturgikus éneke Lukács evangéliumának második kóbbal, a sántával, küzdésre alkalmatlannal szemben mint legyőzött áll. „Küzdöttél Istennel és az emberekkel, és felülkerekedtél.” Ezen a kijelentésen Jákob is alaposan meglepődhetett. Megdöbbentő mondat ez: az még rendben van, hogy embertársa fölött olykor diadalmaskodhat az ember, de hogyan győzheti le az erős Istent? Egyetlenegy mód van erre: a bizalom útja, a belekapaszkodás mozdulata. Amikor végre megérezzük „fél-elem” voltunkat, azt, hogy egészen rá vagyunk utalva, csak ő tehet teljessé mindnyájunkat. Ő a hiányzó fél. Ő az, akibe sántán, sajgó fájdalmakkal is belekapaszkodhatunk. Ő az, aki bár nem tárul föl előttünk, titok marad, mégis megerősít az ígéretében. A legnagyobb kincs az Áldás. Már minden a miénk - áldottak vagyunk. Egy életen át gyűjtögetett javaink, amelyekkel énünket körülbástyázzuk, birtokaink és ragaszkodásaink telerakott cipősdobozokként sorakoznak ott, a Jabbók partján. De olykor megtalálnak a hiányok, úgy, hogy belesántulunk. És megtalál a nagyobb Valóság, az a félelmetes Hatalom: az Áldás. Isten szembefordul, szemtől szemben találkozik velünk. Összekapaszkodunk. Nem a hátát, hanem valóságos lényegét, lényét mutatja nekünk. És megmutatja a mi valóságos életünket, gazdagságunkat is. Az a félelmes éjszaka lassan emlékké válik. Tekintetünkkel már a túlpartot pásztázzuk. És akkor fölkel a nap. ■ Dr. Varga Gyöngyi Jöjj, te győzz le, te győzz meg engem, Istenem! Te győzz bennem, és add áldásodat, hogy veled indulhassak a túlsó partra, jövendő ígéreteid felé. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS 4. SAROK fejezetéből: az agg Simeon búcsúzása. Az ének eredetileg akkor hangzik el, amikor Simeon kézbe veszi a nyolcnapos kis csecsemőt, Mária fiát, s meglátja benne az Üdvözítőt. Értelmet nyert ebben a pillanatban az élete, beteljesedett minden vágy, kezében tartja a Messiást, a Megváltót. Betöltötte „igaz és kegyes” élete küldetését, amelyet Lukács így fogalmazott meg: „várta Izrael vigasztalását”. Ekkor szólal meg - a tudósító szerint a Szentlélek által - így: „Most bocsátód el, Uram, szolgádat békességgel, mert látták szemeim a te üdvösségedet’.’ Ez az imádság, amely az egyház ősi imádságrendjének késő esti imájaként naponta elhangzik, a temetéskor arról tanúskodik, hogy Isten kezében teljessé válhat töredékes életünk. Nem kell félbeszakadt, a halál által derékba tört életre gondolnunk. Isten még a töredékeset is be tudja teljesíteni - de ez csak akkor válik valósággá, ha Jézus Krisztusban meglátjuk a felkínált és a kereszten megszerzett üdvösséget. A Nunc dimittis - ahogyan latin kezdőszavairól nevezték - így válik a temetés drága mondatává. A temetés ezután elbocsátással, áldással és énekkel ér véget. A záróénekek nem siratok, hanem evangéliumhordozók. Ha szomorú éneket énekelünk is, igaz legyen rá Pál szava: Ne úgy sírjatok, „mint akiknek nincs reménységük”. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Hitvalló búcsúzás