Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-14 / 33-34. szám
2 * 2011. augusztus 14. LÁTTAJÉZUST Zákeus Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „jézust szeretnénk látni. ” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek ez megadatott: látták az Urat. Ifjúkoromban biztos sikerre számíthattunk, ha vasárnapi iskolában, gyerek-istentiszteleten ezt a „mutogatós” énekecskét tanítottuk: Zákeus csöpp kicsi emberke volt, csöpp kicsi emberke ám, de hogy megláthassa az Úr Jézust, ni, ott mászik a fügefán. Es-a-Meg-vál-tó-ar-ra-ment, s meg-állt-afa-tö-vén, és szólt: Zákeus, gyere le! Ma a te házadban szállók én, Ma a te házadban szállók én! Zákeus története az Újszövetség legszemléletesebbjei közé tartozik - a tékozló fiúról, Bartimeusról, az irgalmas samáriairól és a királyi főember gyógyításáról szóló beszámolókkal együtt. De ezek sem feledtethetik el velünk, hogy milyen súlyos dolgokról tudósít vele Lukács, akinek a feljegyzést köszönhetjük (Lk 19,1-10). Talán néhány háttér-információ hozzásegít a mélyebb megértéshez. Nem tudjuk az okát, az indítékát annak, hogy Zákeus miért akarta mindenáron látni a városába érkező Jézust. Annak ellenére sem, hogy a Jézus-látáshoz nem várhatott meghívást. Nem a város előkelői, hanem inkább a fogcsikorgatva megtűrtjei közé tartozott. Vámos volt az istenadta, aki kíméletlenül megsarcolt minden portékát, amelyet a városon át szállítottak. A vám összegéről nem járt hivatalos lista, azt fővámosi tisztjében maga határozta meg. Vigyáznia kellett, hogy abból a saját zsebébe lehetőleg bőven jusson, de azon felül a hatóságnak is ki tudja fizetni a bérletet. Zákeus ugyanis bérelte a vámszedés jogát. És ami a legnagyobb bűnnek számított a városbeliek szemében: ezt a busás bért a gyűlölt római megszállónak kellett maradéktalanul továbbadnia. Ez kollaborálással ért föl. Amikor Lukács külön hangsúlyozza Zákeus apró termetét, abban valószínűleg az a mellékzönge is lehetett, hogy őt honfitársai is „kicsinek” tartották, olyan árulónak, aki még a tekintetükre sem méltó. Ezért a vámszedő biztos lehetett afelől, hogy a Jézust követő üdvözlő tömegben semmi helyet nem kap. Mert a „csöpp, kicsi” emberkét kirekesztette a társadalom mint megvetett parazitát - akárcsak a pásztorokat vagy a prostituáltakat. űr/&fas%1 „Anya, ki építette a Dolomitokat?” Ám a gazdag fővámszedő jellemén még egy további folt is éktelenkedett. Ez is nyomhatta lelkét, mert amikor Jézus előtt állt, ezt is sietve meggyónta. Amit magyar fordításaink legfeljebb körülírni tudnak, annak eredeti értelme ez: tilos volt a füge kivitele, s aki feljelentette, besúgta a szállítást, azt jól megfizették. Ezért ha Zákeus azt mondja, hogy a négyszeresét adja vissza annak, amit így szerzett, akkor ez azt jelenti, hogy ezt beárulással, besúgással (spicliskedéssel) szerezte. (Ezt jelenti az itt használt ige, amelynek alapszava a szükosz = füge.) Zákeus kereste a Jézus-látás alkalmát, és ezért mindent megmozgatott. Nem nyomta el magában a vágyat. Nem sajnált fügefára mászni sem a hatalmas gazdag. Lenyelte azt is, hogy nem akartak neki helyet szorítani. Hogy Jézus azonban senki másra nem nézett föl, hanem csak a fügefán gubbasztóra, az jól kapcsolódik a kis ember törekvéséhez. Mert Jézus rendelésre kíván megszállni a vámosnál: a meg kell szállnom nálad azt jelenti, hogy itt valaki illetékesebb intézte így a dolgokat. Ez a „kell” mindig ott jelenik meg az Újszövetségben, ahol Isten rendeléséről, kikerülhetetlen parancsáról van szó! Hogy itt minden összejött, az neki köszönhető. Van az úgy néha, hogy ez az isteni „kell” igazgatja még a mi kívánságainkat is. Kell a vágy, a fára mászás, amiről utóbb esetleg kiderülhet, hogy még ezt is Isten készítette elő: Jézus jön, pontosan a rejtekhely előtt áll meg, és csodálatosan elrendeződik minden. Nem Jézus rámenőssége kényszeríti ki a látogatást Zákeusnál, hanem a minket mindig is megelőző kegyelem keres magának helyet a fővámszedőnél! Jézus ezt érezteti és fedezteti föl Zákeussal. S akivel szomszédai valószínűleg szóba se álltak, az hirtelen meglehetősen beszédes lesz - az örömtől, amellyel megnyitotta a vendége előtt a háza kapuját. S a vendég jelenlétét annyira kegyelmi ajándéknak veszi, hogy egyszerre, minden átmenet nélkül, nyomasztó foglalkozásbeli bűneit kezdi előszámlálni. Úgy is mondhatnánk ma, hogy a bankkontót gyökeresen újraírja. Hadd szabaduljon meg a terhelő tételektől, tisztuljon meg, hogy csak az odatartozó tiszta tőke maradjon. „Amivel dolgozunk, azzal vétkezünk” - szokta volt édesapám mondani. Megtérni nem elméletben, szavakban kell, hanem abban, ami a vérünkké vált, és zavarja az életünk egészséges vérkeringését. Kíváncsi kérdésünk persze az lehet, hogy vajon másnap milyen lelkülettel mehetett vissza vámosbódéjába az, aki számláját újraírta. Lukács szerint Jézust mintha hidegen hagyta volna Zákeus nagy „magatisztogatása”. Ettől függetlenül - vagy ezért? - hirdeti neki, hogy ma az ő belépésével valami új kezdődött: az új élet lehetősége. No és - bár zsidó honfitársai kirekesztették - Jézus újra betagolja a megújultat oda, ahová való: Ábrahám örökösei közé. Talán minden emberi ellenállással szemben. Mert az Emberfia azért jött, hogy Zákeus lássa őt. Ha már ennyire vágyott erre, Isten meghallgatta. Gémes István „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem ? Segítségem az Úrtóljön, aki az eget és a földet alkotta. ” (Zsolt 121,1-2) Az idézett zsoltárt hallva nem tudnak a fülemben nem csengeni Kodály Zoltán 121 genfi zsoltárának kezdő akkordjai. Genfi zsoltár lévén a szöveg fordítása némiképp eltér az általunk megszokottól: „Szemem a bércekre vetem, / Mert fellyül van nékem / Minden segedelmem.” A művet a férfikar indítja szelíd pianóban, majd a női kar is bekapcsolódik, és a „minden segedelmem” részt már forte énekli az egész kórus. Gimnazista koromban gyakran jártunk kirándulni osztály-, iskola- és egyben kórustársaimmal. Nemegyszer az erdélyi havasokban is megfordultunk. Ekkor vált szokásunkká, hogy amikor felértünk egy hegy tetejére, akkor mintegy indulószerűen rázendítettünk az említett Kodály-mű első két sorára. Nem volt ennek semmi „ájtatoskodó” jellege. Talán nem is tudatosítottuk magunkban, hogy minden ilyen alkalommal imát mondunk. Egyszerűen öntudatlanul kitört belőlünk az öröm a teremtett világ csodája láttán. Néhány éve - immár saját családommal - a Magas-Tátrában éltem át hasonló élményeket. A Lomnici-csúcsra hatalmas esőben érkezett meg a felvonónk. Szomorúan gondoltunk arra, hogy bi-Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr! Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr! Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére, Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére! Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg, Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg! Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való, Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló. Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-é? Éngem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-é? Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint, Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen hitem szerint, Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját, Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát; Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül, Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül! (Balassi Bálint) Úgy érzem, a fenti vershez szükséges egy-két gondolatnyi magyarázatot fűzni a 21. század verstől nagyrészt elszokott olvasója számára. Az általam ismert források zony hiába fizettük ki a méregdrága lanovkajegyet, itt mi ugyan nem sokat fogunk látni. De eltelt néhány perc, az eső hamarosan elállt, az idő és a táj kitisztult, majd pillanatokkal később életem eddigi legcsodálatosabb szivárványélményében volt részem. Völgytől völgyig húzódott a szivárvány, az ív legmagasabb része pedig valahol a mi magasságunkban lehetett. Dalos társak hiányában magamban énekeltem el az „indulónkat”. Ugyanez a túlcsorduló öröm fogalmazódott meg bennem az idei nyáron, amikor családommal a Dolomitok sziklái között tölthettünk el egy hetet. A táj szépsége, a növényvilág sokszínűsége, a színek harmóniája lenyűgöző volt. Négyéves kislányom egy kirándulás alkalmával a következő kérdést tette fel: „Anya, ki építette a Dolomitokat?” A kérdés szíven ütött: „A szegény kis városi gyerek, azt hiszi, ami szép, azt biztosan emberi kezek építették” - gondoltam. Elmagyaráztam hát neki, hogy a hegyeket bizony nem emberek formálták ilyenekre... Láttam, hogy foglalkoztatja a kérdés, később is visszatért még rá. Elgondolkoztam. Vajon mi miért ilyen ritkán csodálkozunk rá a teremtett világ szépségeire? Pedig a Biblia is beszél a teremtés nagyszerűségéről: „Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon telközül legutoljára Goór Judit tanulmánya méltatta a verset a Credo folyóirat 2005/3-4. számában tizenöt oldalon. Cikkemet én is erre az írásra építem, innen származik az írásomban származó néhány idézet is. Az irodalomtörténészek mind egyetértenek abban, hogy a versnek páratlan esztétikai értéke van, s mondanivalójának köszönhetően Balassi életművében is nagy a jelentősége. Goór Judit „zsoltáresszenciának” mondja, „mivel az Ószövetség lírájának hangneme is, a reformáció korának érvelése és zeneisége is sűrűsödik benne”. Nem érdemes arról vitatkozni, hogy a vers teológiai tartalma melyik hitvilágnak felel meg, a protestánsnak vagy a katolikusnak. A költő a verset 1591-ben írta, katolizálása után, de Balassi hite még nem „zökkent” vissza a katolikus kerékvágásba, hanem a 16. századra jellemző - a Luther felfogásával megegyező - kegyelemtant vallja, mely szerint csak hit által lehet részünk a megigazulásban. Balassi protestáns szellemiségéből következik a vers hitvalló jellege, az ige, a Szentlélek jelentőségének hangsúlyozása is. A vers csodálatos fohász az e világi békéért. Egy lelki küzdelemről olvashatunk, kételyekről is, bizonytalanságról, de megtalálható a költeményben a szilárd meggyőződés, a hitbizonyosság is. Tudatosítja ugyanakkor az ember Istenre való rászorultságát, felvillantja az Istennel folyó párbeszéd, az érvelés szükségességét - hivatkozásul Krisztus megváltó áldozatára. Felmutatja az igaz embert, akinek „nem lehet semmi érdeme, jes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?” (Mt 6,28-30) Ezen morfondírozva aztán eszembe jutott: lelki szemeink előtt sokkal inkább országhatárokat mellőző domborzati térképeket kellene látnunk, semmint közigazgatásiakat. A közigazgatási térképeken leginkább önnön gyarlóságunkat, örök tüskéinket látjuk. „Miért csak ekkora jutott nekünk?” „Miért van a másiknak annyival több ebből vagy abból?” „Nekünk miért nincs?”tesszük fel sokszor a keserű kérdést magunkban. De ha domborzati térképet nézünk - vagy még inkább osztatlan műholdképet -, akkor láthatjuk, hogy csoda mindenkinek, mindenhovájut. Legyen az a Balatonfelvidék, a Zemplén, az Őrség, a Tátra, a Fogarasi-havasok vagy éppenséggel a Garda-tó. (Hawaii, Báli, az Andok és még sorolhatnám - ha jártam volna ezeken a helyeken...) A teremtett világ a miénk, embereké. Nem a magyaroké, a németeké vagy a kínaiaké. Ha már annyi minden elválaszt bennünket, legalább a teremtésre rácsodálkozva értékeljük Istentől kapott közös, felbecsülhetetlen kincsünket, és vigyázzunk rá! Szűcs Petra semmi jóra nem képes Isten Szentlelke nélkül”, csak szüksége lehet: rászorul Isten irgalmára, és üres edényként lehet befogadója a kegyelemnek. „A vers záró költői képe, a fogoly, majd marokból kiengedett madár szemléletesen ábrázolja, hogy az ember szárnyalásra vágyik, vergődik a szabadságvágytól, ahogy a madár is repülésre teremtett lény. Csak egyetlen mozdulatra vár, de a döntés és a cselekvés a hatalmas maroktól függ, a repülésre a szabadságot nem az ember vívja ki magának. Isten határoz tehát arról, hogy Szentjeikével mit tesz az emberrel.” Az embernek nincs mitől tartania, hiszen „Isten egyetemes terve alapvetően a szereteten alapul, az embernek tehát bizalommal kell lenni iránta”. Nem kell kételkednie, mert „Isten kijelentése támasztja a reményt”. „A lírai alany (...) nem ígér semmit: nem fogadkozik, nem ajánl fel szolgálatot, magjavulást, erkölcsös életet. Az ige ugyanis nem cselekedetet vár el a hívőktől. Más feltételt nem állít a bűntől való megváltásra váró elé, mint hitet. Isten az, aki ígér, aki vigasztalja a bűne miatt kétségbe esőt, aki az evangéliumot Krisztus által elhozza.” Nemcsak Balassinak, hanem nekünk is. Ezért lehet részünk a Balassi által kért „csendességben”, „lelki békességben”. Gábry Sándor Az írás megjelent a Protestáns Hírmondónak, a Rajna-vidéki és Vesztfáliai Magyar Gyülekezet lapjának 2011/1. számában Adj már csendességet...
