Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-14 / 33-34. szám
14 4« 2oii. augusztus 14-21. FÓKUSZ Evangélikus Élet Az egyházi temetők jogállása ► A végtisztességet a kereszténység korai időszakában még alig gyakorolták, az egyszerű halandót jeltelen sírba temették. A kereszténység ugyan nem fogadta el azokat a babonákat, amelyek a halottak el nem temetéséhez fűződtek, azonban a betegek és haldoklók gondozásával, a földi lét végével kapcsolatos lelkészi utasítások csak a 14. században alakultak ki a lelkipásztori gyűjteményekből. Az európai polgár csak a 14. században jutott el odáig, hogy sírkő és sírfelirat emlékeztessen rá. Jeles evangélikus prédikátorok síremlékei Révkomáromban A kultusszal kapcsolatban álló szent helyek - rés sacrae - már a kereszténység előtti időkben léteztek, ám csak a 17. századtól vált általánossá az egyházi temetkezés. Ennek hátterében az állt, hogy a gyászolók vigasztalása az egyház kötelessége volt; másrészt mivel a halált egy új élet küszöbének tekintették, a temetést jó alkalomnak tartották Isten dicsőségének a magasztalására. Először Napóleon alatt, a francia törvényhozás hatására, a Rajna partján jelentek meg a vallási közösségek kezébe került temetők. Kezdetben a temetőkkel együtt a temetkezés ügye teljesen az egyházra tartozott, a temetkezés helyéről is az egyház gondoskodott. A templom vagy a templom udvara (cimeterium), esetleg a templom alatti padozat vagy a templom fala szolgált az előkelők számára temetkezési helyül, a polgárok pedig a templomkertbe kerültek. Csak Mária Terézia rendelte el a temetők lakott területen kívülre helyezését, azonban ezek is szent helyeknek voltak tekintendők, és meg is szentelték őket. Az egyház nemcsak a temetés szertartásának a rendjét szabta meg, hanem a temetéssel kapcsolatos egyes intézkedéseket is, például a harangozás tilalmát vagy a temetőn kívüli, a „temető árkában” végzendő temetést, amelyet büntetésként alkalmazott. A kezelőjüket tekintve a temetőknek három fajtája alakult ki; a köztemető, amelyet politikai közösség vagy nem egyházi szerv tart fenn; a felekezeti temető, amely egyedüli temetőként működik; illetve az olyan felekezeti temető, ahol köztemető is van, vagyis ahová vallásától függetlenül bárki temethető. A régebbi egyházjogi irodalom a temetkezés ügyét vegyes ügynek (rés mixtae) tekintette, minthogy ennek a kérdésnek rendezésére egyformán jogosult volt az államhatalom és az egyház. Vitatott kérdés volt azonban, hogy a temetkezés kizárólagosan állami kompetenciába tartozik-e, avagy kizárólagosan egyházi feladatnak tekinthető továbbra is. Ez esetben az a kérdés is felmerült az egyházjogi irodalomban, hogy a felekezeti temetők saját jogon léteznek-e vagy pedig az államtól levezetett hatáskörben. A német egyházjogászok közül Rudolf Smend, Siegfried Grundman és Axel Freiherr von Campenhausen azt az álláspontot képviselik, hogy az egyházak temetőiket saját jogán tartják fenn és kezelik. Nyilvánvaló, hogy a vallásszabadság jogából vezethető le az egyházak temetőfenntartási joga is. Hogy a temető fenntartója mennyiben kötelezhető a más felekezetű temetési szertartás vagy esetleg világi temetés tűrésére, azt jogszabály nem szabályozza. Ennek oka talán az, hogy a gyakorlat messzemenően toleráns. A kérdésnek akkor lehet jelentősége, ha a település egyetlen temetője egyházi temető, vagy akkor, ha más vallású hozzátartozó temetéséről van szó. Ennek a kérdésnek a szabályozását nyilván az egyházi temetőkre vonatkozó szabályzatban kell rendezni. A temető létesítésének és fenntartásának jogát a katolikusoknál az 1983. évi Codex Iuris Canonici szabályozza: „Ahol lehetséges, legyenek az egyháznak saját temetői vagy legalább a világi temetőkben az elhunyt híveknek szánt részek; mindezeket szabályszerűen meg kell áldani." „A plébániáknak és szerzetes intézményeknek lehet saját temetőjük. Más jogi személyeknek vagy családoknak is lehet külön temetőjük vagy temetkezési helyük, melyet a helyi ordinárius megítélése szerint áldjanak meg.” „Templomban ne temessenek el holttesteket, kivéve, ha a római pápa vagy saját templomban a bíborosok vagy megyéspüspökök, illetve kiérdemesült megyéspüspök temetéséről van szó.” Az a megállapítás, mely szerint az egyházi temetőkkel kapcsolatos kérdések az egyház belső ügyének tekinthetők, megtalálhatók az egyházi temetőket érintő szabályzatokban. Az egyház természetesen nemcsak saját ügyeként szabályozza a liturgikus könyvben a temetkezés lefolyását, megállapítván róla, hogy az a szeretet cselekedete, hanem az egyház tagjaiként gondoskodni kell a gyülekezeti elhaltak temetkezési lehetőségeiről is. Összefügg a temetőkkel a sírrongálás kérdése is. Az a személy, aki az egyházi temetőkben „sírt, síremléket, vallási tisztelet tárgyát, vallási szertartás végzésére szolgáló tárgyat rongál meg, illetve ilyen tárgyat semmisít meg, büntetendő cselekményt követ el” (Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog Szent István Társulat, Budapest, 2003, 255. o.), amely a miniszteri indoklás szerint súlyosabb büntetést igényel, mert az ilyen tárgyak a vagyoni értéken túl egyéb értéket is hordoznak. A halottak eltemetésével kapcsolatos egyházi szempontok mellett állami részről közegészségügyi szempontok is figyelembe veendők, amelyekre tekintettel országos törvények egész sora szabályozza a temetkezés rendjét. Ezek ismertetése azonban meghaladja ezen írás kereteit. ■ Dr. Boleratzky Lóránd A Komárom kultúrtörténete iránt érdeklődők figyelmét igyekszem felhívni a révkomáromi evangélikus temetőben található két egykori jeles prédikátor síremlékére. A mára maroknyivá apadt - egykor több mint hatszáz hívet számláló! - evangélikus magyarság temetőjének nagyobbik felét az 1970-es évek első felében, a pozsonyi műút felüljárójának építésekor kisajátították, sírjainak egy részét exhumálták, és jórészt a szomszédos református temetőbe helyezték át (így e sorok írójának családi sírkertjét is). Az evangélikus temetőt annak idején, 1905. november 17-én a református egyházzal folytatott hosszú jogviták után a Magyar Királyi Kúria 8946/1903. sz. ítélete alapján vette kizárólagos birtokába az ágostai hitvallású evangélikus egyház. Ezután lerakták határköveit, elkerítették, vaskapuval látták el, sírásólakást és halottasházat-ravatalozót építettek (a régi, felújított templom egyes elemeinek felhasználásával), amely a mai napig is áll, azonban már hosszú évtizedek óta nem használják. Ekkor került a temetőbe a feliratos talapzaton álló eredeti templomi vaskereszt. A komáromi evangélikusok sok viszontagságos évtized után 1795-1798 között építették fel kőtemplomukat, amelynek alapkövét 1795. június 24-én, Keresztelő János napján alsószopori Nagy Pál prédikátor tette le, felszentelésére pedig 1798. január 14-én került sor ünnepélyes keretek között. (E templomszentelés kétszázadik évfordulóját 1998- ban ünnepelték a helyi lutheránusok, többek között D. Szebiklmre és Július Filo elnök-püspökök részvételével.) Végül a torony és a harangok id. Jánossy Lajos lelkipásztor kezdeményezésére 1899 végére készültek el, és december 17-én szentelték fel őket. Alsószopori Nagy Pált (1761-1845), a nagy-győri evangélikus gimnázium akkori rektorát és professzorát 1793. december 6-án „nagy ünnepélyességgel” iktatták hivatalába. Ötvenkét esztendőn keresztül volt e közösség lelkipásztora, nevéhez fűződik többek között a templom felépítése és a munkálatok megszervezése egy nehéz, gondokkal teli időszakban: „...élesztője és buzdítója voltam a templom építésnek, szerencsésnek tartom magam, hogy mindez az én prédikátorságom idején történt” - írta. Neki köszönhetjük továbbá a révkomáromi gyülekezet „históriájának rövid ábrázolását három szakaszban”, amely hű és egyben pótolhatatlan krónikája az egyház történetének (1806). Az idős lelkész 1845-ben hunyt el, s az ugyanez évi augusztus 11-i közgyűlés jegyzőkönyve arról tudósít, hogy „a temetésre Molnár Gábor száki és Karsay Sándor téthi lelkész urak hivatnak meg, a temetés szerdán délután 3 órakor lesz”. Síremlékét az utóbbi évtizedekben lelkes egyháztagok gondozták, pár éve viszont a mára nagyobbrészt szlovák ajkú evangélikus egyházközség a hajdani lelkész hamvait a temető egy elhanyagolt parcellájából exhumáltatta, és síremlékét az egykori ravatalozó épülete mellett állíttatta fel. Utóda az őt búcsúztató egyik lelkész, Molnár Gábor (1801-1874) lett, aki szintén haláláig, huszonkilenc éven keresztül szolgálta hűen A templom eredeti vaskeresztje a temetőben gyülekezetét. Érdekességként említjük meg, hogy ő a sokak által főleg brazíliai útirajzairól ismert író, gyűjtő, kutató, Molnár Gábor dédapja. Ő 1975-ben egy író-olvasó találkozó alkalmával édesapámmal, néhai id. Trugly Sándor másodfelügyelővel látogatott el dédapja síremlékéhez. A temetőben található még Greifenstein István (1854-1911) evangélikus lelkész síremléke is, az ő életére és munkásságára e sorok írója nem talált utalást. Sajnos e régi sírkövek feliratai mára már nehezen olvashatók... de szinte mindig van rajtuk virág. Ez azt is jelzi egyben, hogy mind a mai napig - nemzeti hovatartozástól függetlenül - tisztelet övezi a magyar evangélikusság e két kiváló, elhivatott képviselőjét. Napjainkban a kis magyar evangélikus gyülekezet gondozását - immár több mint egy évtizede - Ihász Beatrix dél-komáromi lelkész látja el, havonta egy-egy istentisztelet alkalmával. ■ Dr. Trugly Sándor A révkomáromi evangélikus templom
