Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-14 / 33-34. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. augusztus 14-21. » 11 Isten a határon? Véletlenül került kezembe Gyurkovics Tibor Isten nem szerencsejátékos című, 1976-ban megjelent drámája, de nem tudok szabadulni az általa feltett kérdésektől. Bár a mű egy valóban megtörtént eseményt dolgoz föl, amely a maga korában - a hetvenes években - nagy vihart kavart, a róla készült dráma már eltávolodik a konkrét politikai áthallásoktól. Csak egy apró utalás található benne annak a kornak a szellemiségére, amikor is a főszereplő pap az őt és az egyházat körülvevő, központilag vezérelt hidegségre és idegenségre utal: a tragikus történetet sokan egyházellenes propaganda céljaira használják. Utólag, a lényeget tekintve ez azonban mellékszál. A dráma két felvonása egy-egy kihallgatás: a vádlottal, Engelhart Simon katolikus pap tanárral beszélget a vizsgálóbíró. Először azért, mert egy, a pap által szervezett barlangtúrán rosszul lett és meghalt három gimnazista fiú, másodszor, fél év múltán pedig azért, mert a pap egy nyári tábor alkalmával csónakázni indult egy diáklánnyal, majd a lányt elsodorta a víz, és csak csodával határos módon menekült meg. A vád tehát gondatlanságból elkövetett emberölés, illetve veszélyeztetés. A kihallgatások célja ezeknek az eseményeknek a felgöngyölítése. Illetve több ennél. A vizsgálóbíró ugyanis nemcsak a tényekre kérdez rá, hanem a mögöttük levő motivációkra és arra az életfelfogásra is, amely idáig vezetett - és szembeállítja vele a saját életfilozófiáját. így lesz a szimpla kihallgatásból filozófiai eszmecsere, amely engem se hagy nyugodni. Simon, a pap tanár szerint az embernek törekednie kell arra, hogy öngyon is emberien, kétségbeesetten és esetlenül reagál. Hol van az a nagy bizalom a megtartó Istenben, amikor kiderül, Isten nem hagyja magát zsarolni, és nem véd meg, amikor magunkat és másokat bajba sodrunk? A pap mentalitása, céljai nagyon szimpatikusak számomra. Hiszen lelkészként, sőt tanárként én is abban reménykedem, hogy sikerül az emberekkel megértetnem, az élet több az eledelnél, és Istenhez kötve olyasmire nyílhat meg a szemünk, amire korábban nem is gondoltunk. Szeretném önmagamat is ilyennek látni, a középszerbe bele nem nyugvó embernek. És titokban mindannyian ilyen tanárokra vágytunk: olyanokra, akik képesek lelkesíteni, felfelé vezetni bennünket. Ha őszintén visszatekintünk iskolai éveinkre, lehet, hogy sok kedves, szeretetteli és szerethető tanárunk volt, de oly keveseknek adatik meg olyan tanáregyéniség, akiért rajongani lehet, akiért az ember bármire képes lenne! Márpedig Simon ilyen, a fiatalokat lázba hozni képes tanár. (Ez talán az egyik bűne is: nem veszi észre a felelősséget, amely ezzel a rajongással együtt jár.) De nemcsak a papnak van hitvallása az életről, hanem a vizsgálóbírónak is: ő nemcsak a maga fölé emelkedni tudók életét veszi számításba, hanem a gyengékét, a középszerűekét, a barlangtúrára alkalmatlanokét is. Teljes életet kellene élni, de ez csak akkor lehetséges, ha egyáltalán van élet. És Simon épp ezt nem érti: ha valaki meggyőződésének veszélyes oldalára hívja föl a figyelmét, a válasza a nem tudom. Valószínűleg annak idején egyértelműbbnek látszott a kép: a magasba törő és a földhözragadt párharcámagát legyőzve a lehető legtöbbet hozza ki magából, több legyen azoknál, akik a tévé előtt bambulva beletörődnek saját középszerűségükbe. Ezért ad diákjainak lehetőséget többé válni: veszélyes vízi barlangtúrákra viszi őket, rányitja a szemüket a teremtett világ csodáira, így áttételesen Istenre és az emberi teljesítőképesség határaira. Egy ilyen kiránduláson történtek azonban az előre nem látható halálesetek. A vizsgálóbíró viszont felteszi a kérdést: szabad-e ennyire közel engedni magunkat Istenhez, illetve szabad-e ennyire őreá bíznunk magunkat? Mi van, ha a rá való hivatkozással valójában csak megkísértjük őt, ha a hitünkre hivatkozva valójában saját „orosz rulettünkbe” akarjuk őt társként belevonni? És mi van a gyengékkel, akik képtelenek az ilyen szintű Isten-ember kapcsolatra - ők a maradék, az egyéb, akikért nem kár? Ők a kötelező áldozat? Ráadásul az is kiderül, hogy a pap a krízises helyzetekben - amikor rosszul lesznek a diákjai a föld alatt, amikor, a leányt elsodorja víz - naban a magasba törő elbukik, hiszen kísérlete mások halálával végződik, és megbűnhődik: börtönbe zárják. Én ma már óvatosabb vagyok: bár szimpátiám a felfelé mutató papé, a vizsgálóbíró igazságát sem tudom megtagadni, aki a nem hősök, a gyengék nevében emel vádat a szellemi elitet képviselő pap ellen. Kettejük harca bennem is folyik. De bennem új kérdések is születtek. Valóban ez a két véglet ván: az élet határainak feszegetése az egyik oldalon, illetve a tunya beletörődés a másikon? Nem lehet, hogy az Istennel való találkozás a hétköznapokban is megtörténhet? Csak a veszélyes barlangi búvárkodásban jelenik meg a transzcendens, abban nem, ahogyan reggel a társunknak átnyújtjuk a kávét, vagy a gyerekeinknek reggelit készítünk? Vajon nem nagyobb kihívás-e életet adni másoknak, mint kipróbálni, mennyit bír el? Lehet, hogy ez lenne a megoldás: az Istennel nem az élet határsávjában találkozni, hanem a közepén. Elvégre Isten az élők Istene. ■ Hegedűs Attila £ f fZ'M Reményik Sándor A Bethesda partján Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben fekszik vala. (Jn 5,5) Harmincnyolc esztendeig volt beteg... Harmincnyolc év... ó, idő-rengeteg, Ó, csigalassan kúszó nappalok, Ó, végevárhatatlan éjjelek! Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör, Ó, tehetetlen kín, maró csömör, Ó, nagy alkalmak örökre múlása, Kis, édes percek tovasuhanása Hasztalanul, megfoghatatlanul, - Hiába termett datolyát a pálma S hajtott ki az olajfa vigaszul. Harmincnyolc esztendeig volt beteg, Mindenki terhe, magának teher, - Harmincnyolc ólomlábú év alatt A fátum mindent elcserél-kever A lélekben, a mély műhely-homályban. Ez a szív kővé keményedhetett, Túlcsordulhatott alázatosságban, Harmincnyolc esztendeig volt beteg: Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle, Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre, Ha volt önérzet benne: ronggyá válott, Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott, Feküdt a tóparton, s a tóba nézett... A Tó, ez volt az egyetlen igézet. A Tó, a Bethesda, a gyógyulás: Leszállani szent, megszállott vizébe, Mikor rájön a nagy „háborodás” Mikor rászáll az Isten angyala, Súlyos szárnyával sújtja a habot, S gyöngy-buborékként a titkos mélyből Fakadnak a megmentő balzsamok. A Tó... közel volt, s mégis messze volt, Elérhetetlen, mint a csillagok. A többiek mégis csak lejutottak, Lejutottak a bénák, a vakok, Valaki vitte, támogatta őket, Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek, S ki soká tűrt, sokáig vérezett, Egyszer mégis elsőnek érkezett. Csak ő, csak ő nem érkezett oda... Nem volt, ki támogassa, levigye, Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen, Oly bűnös élő-halott teteme, Hogy ember-erő el nem bírta többé. Elmúlt megint a szent háborodás, A nagy alkalom, a boldog varázs, Elszállt megint az Isten angyala. A halott öröm utolsó leánya: A halványzöld fürtű tündér-remény, Az is a világ végére szökött. Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul A csillagok a Bethesda fölött. De másnap reggel Jézus arra jött. HETI ÚTRAVALÓ „Éljetek úgy, minta világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság igazság és egyenesség” (Ef 5,8-9) Szentháromság ünnepe után a 8. héten az Útmutató reggeli és heti igéi azt hirdetik, hogy Isten gyermekei a világosság gyümölcsét teremve Krisztus szeretetével szeretnek, mert ezt a világ világossága kéri: „...ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34) Ő Isten, Atyja újjáteremtő szeretetének tanúja e világban. „Az Isten szeretet: és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” (íjn 4,16; LK) Kérjük, ő tegyen alkalmassá erre is: „Áldott Úristen, segíts meg minket, a te nevednek dicsőségéért szabadíts meg minden gonosztól!” (GyLK 759) „Ti vagytok a világ világossága. (...) Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,14.16) Csak ha Krisztus él bennünk, akkor tölthetjük be ezt a küldetésünket, teremve a világosság - heti igénkben elénk tárt - „három az egyben” gyümölcsét. Ennek érdekében fuj riadót az apostol ma is: „Ébredjfel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus” (Ef 5,14) Gyümölcséről lehet felismerni az élő fát; Jakab ezt tanítja: „Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül!’ (Jak 2,26) Luther ezt hirdeti: „A hitetlent semmiféle jó cselekedet nem üdvözíti. Az a bűn, amikor a szív elszakad Istentől, és többé nem benne bízik. Az embert pedig senki sem teheti jóvá, csak a hit egyedül.” Pál kérdezi: „...mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez (...) vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között?” - Ezért „ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában”! (2Kor 6,14-15) Mindezek helyes megítéléséhez mennyei bölcsességre van szükségünk. „A felülről való bölcsesség (...) jó gyümölcsökkel teljes”, és „az igazság gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek’.’ (Jak 3,17.18) Légy örömmondó békekövet, hirdesd: a Szabadító elközelgett! Aki őt befogadta az életébe, annak testét-lelkét átjárja a világ világosságának fénye: „...akkor olyan világos lesz az egész, mint amikor a lámpás megvilágít téged a fényével’.’ (Lk 11,36) Ő csak jót szólt és tett nyilvánosan, amit nem tudtak megcáfolni. Kihallgatásakor mégis „az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust”, de ő ezt kér(dez)te: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?” (Jn 18,22.23) És tőlünk is ezt kéri: „.. .higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek!” (Jn 12,36) Pál fogságból írva kéri olvasóit: „...hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjérefigyeltek’.’(fiú 2,15-16) Ez a christianusok mindennapi missziója! „Jézus, éltem hű vezére, / / Harcolok, benned remélve, / Míg kegyelmed erőt ad, / Míg elérem célomat.” (EÉ 391,1.3) - Világosságodat! ■ Garai András
