Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-07-03 / 27. szám

Evangélikus Élet élő víz 2011. július 3. «► 11 Ú] közösség a Szentlélek által Id. Tuska Pál testvérünk temetésekor született meg a gondolat: mivel a csa­lád Pirtón lakik, szeretnének ott a nyári időszakban egy szabadtéri is­tentiszteletet tartani. Krebsné Tuska Zsuzsanna kerami­kus tanárnő és a házigazda Tuska Pál kiskunhalasi olimpikon volt a fő­szervező. Talán nem véletlen, hogy éppen a pünkösd ünnepét megelőző szombat, június 11-e látszott alkalmas időpontnak. Egész héten hideg volt, viharok tarkították az időjárást. Még szom­bat délelőtt is sűrű felhők takarták az eget; a hőmérséklet is inkább tavasz­ra, mint nyárra emlékeztetett. Némi aggodalommal zajlottak az előké­születek. Tudtuk, hogy Halasról nyol­cán megyünk, két autóval, de vajon a háziakon kívül jön-e még valaki, vállalva a bizonytalan időjárás miatti kockázatot, megtörve a hosszú hét­végét és az ünnepre való készülődést? Amikor a kezdés előtt jó félórával megérkeztünk, már néhányan voltak a háziakon kívül, és az időjárás is „ké­szülődött”: a nap itt-ott már kivillant a felhők közül. Nagy ház, gyönyörűen parkosí­tott udvar és a sarkában meglehető­sen nagy, nyitott, de tetővel fedett ud­vari terasz szolgált az istentisztelet helyszínéül. Helyére került a hangszer, néhány pillanat alatt oltár készült a szép nagy fakereszt előtt, amely a te­rasz falán függött. Tökéletes helyszín. Közben egyre újabb és újabb ven­dégek érkeztek. Még a háziak számá­ra is meglepetést okozott, hogy szin­te valamennyi meghívott fontosnak tartotta részvételét. Nem túl gyakran lehetünk ilyen megható és meghitt istentisztelet részesei. János evangéliuma és a Szentlelket hívogató énekek áhítat­tal töltötték el a megjelentek szívét, igazi gyülekezetté varázsolva az alkal­mi hallgatóságot. Az istentisztelet vé­gén maga a házigazda fogalmazta meg: ahogyan az első pünkösd után az apostolok az első keresztényeknek prédikálva házaknál tartották az al­kalmakat, úgy vált ez a kis csapat is hozzájuk hasonlóvá a Krisztusban va­ló együttiétben. A szépszámú jelenlévő fellelkesül­ve, ott rögtön eldöntötte, hogy min­den hónap utolsó szombatján újra összejönnek, hogy ebben a kiáradó áldásban részesülhessenek. Nagy tanulság, hogy amíg az em­beri erőlködés csak egy bizonyos szintig hoz eredményt, addig a Szent­lélek képes az emberek szívét úgy megszólítani, hogy minden egyéb elfoglaltságot félretéve a benne való elmélyülés válik a legfontosabbá. Talán jobban ki kellene használni a spontán helyzeteket, nem mindig a megszokott, kötött formákhoz iga­zodni. ■ Nagy Rózsa (Kiskunhalas) A „piedesztálra emelés” buktatói Kiket tartasz hősnek? Azokat, aki­ket csodálsz, akiket szeretnél fe­lülmúlni? Körülöttünk vannak olyan embe­rek, akiket nagyra tartunk, akik „magasra teszik a mércét” személyes életük vagy szakmai magatartásuk, teljesítményük tekintetében. Csak egy gond van a hőseinkkel: ahogy mi, ők is csak emberek, és néha hibáz­nak. Egyszerűen tévednek, vagy mé­lyen megbántanak valakit, vagy akár törvénytelenséget követnek el. Ami­kor ez bekövetkezik, csalódottnak vagy éppen becsapottnak érezzük magunkat, mert ezek az emberek mégsem feleltek meg magasra sró­folt elvárásainknak... Nemrégiben egy neves üzletem­berrel történt ez meg. Hozott né­hány rossz döntést, a hibái napvilág­ra kerültek, és ezt a hírneve - mint következetes és magas etikai elvek szerint élő személyiségé - komolyan megsínylette. De igazából senki­nek nem kellene az ilyesmin meg­lepődnie. Ez az ember sem mutat­ta semmi előjelét a bukásnak, azon­ban előbb vagy utóbb mindannyian elbukunk - éppen a saját nagy becsben tartott értékeinknek való megfelelésben. A Biblia, amelyet a legnagyszerűbb kézikönyvnek tartok az üzleti világ, a vezető szakemberek számára is, mindezt nagyon világosan megfogal­mazza: „...mindenki vétkezett, és hí­jával van az Isten dicsőségének’.’ (Róm 3,23). A vétek (bűn) kifejezés szó sze­rint azt jelenti: „elvéteni a mércét”. Ennek a bibliai szakasznak a szöveg­­környezete megmutatja, hogy Isten tökéletes és rendíthetetlen mértéké­nek elvétéséről van szó. Én nem ta­lálkoztam tökéletes emberrel. És te? így ebben az értelemben, vitathatat­lanul, mindannyiunkra igaz az, hogy „vétkeztünk”. Ez azt jelenti tehát, hogy nézzük el, hagyjuk figyelmen Jkívü.1 vagy éppen mentegessük a rossz viselke­dést? Nem! Vezető beosztásban le­vő embereknek tisztában kell lenni­ük azzal, hogy magas elvárásokat tá­masztanak velük szemben - maga­sabbakat, mint azokkal szemben, akiket vezetnek, mivel a felelősségük része az, hogy olyan példát mutas­sanak, amelyet érdemes követni. Ugyanakkor tökéletességet elvár­ni - sőt megkövetelni - tőlük nem­csak ésszerűtlen, hanem irreális is. Azzal egyidejűleg, hogy piedesztál­ra emeljük a hőseinket, el is kezdhet­jük várni, mikor fognak onnan lees­ni. íme néhány bibliai alapelv, hogyan bánjunk mások - és a magunk - el­bukásával: Ne hamarkodd el mások meg-, il­letve elítélését. Ha napvilágra kerül valakinek a hibája, nagyon hamar csalónak vagy még rosszabbnak kiáltjuk ki az illetőt. Lehet, hogy igazunk van, de azt is meg kell vallanunk, hogy a megfelelő körül­mények esetén magunk is épp ilyen bűnösökké válhattunk volna. „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mér­nek!’ (Mt 7,1-2) Alaposan vizsgáld meg magadat. Azt mondják, sokkal kritikusabbak vagyunk azokkal szemben, akik a sa­ját hiányosságainkat és gyengesége­inket tükrözik vissza. Mielőtt máso­kat elítélünk, győződjünk meg róla, hogy nekünk nincsenek-e rejtett hibáink. „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemé­ben pedig miért nem veszed észre a gerendát sem? (...) vedd ki először sa­ját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy ki­­vehesd atyádfia szeméből a szálkát’.’ (Mt 7,3-5) Légy óvatos, nehogy lebecsüld a sa­játsebezhetőségedet. Néhány éve egy jól ismert vezető azt mondta, hogy az a terület, ahol soha nem botlik meg, a kapcsolatok. Egy éven belül kide­rült, hogy ez a nős férfi házasságon kívüli kapcsolatot létesített az egyik asszisztensével. „Aki tehát azt gondol­ja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne es­sék!” (lKor 10,12) ■ Robert J. Tamasy Forrás: Monday Manna A Kispesti Evangélikus Egyházközség lelkészének jóvoltából 2011 másodikfél­évétől új rovattal gazdagodik hetilapunk. Széli Bulcsú vállalta, hogy a bib­liaolvasó Útmutató havi igéihez értelmezést segítő rövid magyarázatokatfűz. A HÓNAP IGÉJE - JÚLIUS „Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21) Szív és kincs: a kettő összekapcso­lódik. Minél többet foglalkozol va­lamivel, minél többet jelent vala­mely dolog, annál inkább kinccsé válik. Még ha apróság is, értéknek fogod tartani. És kedvessé lesz, a szívedhez nő. Betölti vágyaidat, gondolataidat. Az első helyre kerül. Bálvánnyá lesz, amely túl értékes ahhoz, hogy el tudd engedni. De van igazi kincs is. Pál apos­tol mondja Timóteusnak: „A rád bí­zott drága kincset őrizd meg...” (2Tim 1,14) Vedd észre, hogy a hit nagy kincs. Nagy dolog, hogy van bűnbocsánat, kegyelem, Istentől jö­vő szeretet. Ha megérted, hogy kincset adott neked Istenünk, ak­kor még inkább szeretni fogod őt. Nála lesz a szíved. Nem kényszerű­ségből fogod tenni az Úr akaratát, hanem azért, mert szereted őt, és örömet akarsz szerezni neki. „Ez a kincsünk pedig cserépedé­nyekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak..!’ (2Kor 4,7) Nincs hatalmad az igazi kincs fölött. Is­ten ajándéka, s azért van cserép­edényben, nem acéllemez széfben, hogy lásd: bármikor elveszíthe­ted. Csak Isten őrzi kincsedet, aki adta. Ő őrzi életedet, hitedet, böl­csességedet. A tolvaj nem tudja el­lopni, a moly nem tudja megrágni, mert Isten őrzi a kincset, s ő ad ál­dást, hogy sokra becsüld, és ragasz­kodni tudj hozzá. Kétféle kincset kínál az élet ma is: lelki és e világi kincseket. Min­dennap fölcsillan valami: egy új le­hetőség, új munkakör, új filozófia, új barátok. Lehet közöttük jó és ha­mis is. De mind múlandó. És ezért a mulandóhoz köt. A pillanathoz. Ezért a szíved nem tud magasabb­ra emelkedni, nem tudod a helyze­teket, az életet igazán átlátni, a le­hetőségeket helyes sorrendbe állí­tani. Nem tudod az embereket igazán szeretni; mert nem tudod Is­tent valóban szeretni. Keresd ebben a hónapban a maradandó kincseket. A legna­gyobb kincset, aki egy személy, aki­ről így énekelünk: „Ó, Jézus, kin­csem, vigaszom, fényesség életuta­­mon...” Akkor lesz értékes az Úr, ha ajándékait kincsként fogod föl - s akkor a szíved is nála lesz, bol­dogan követed őt, és örömmel is­mered föl ajándékait és végtelen szeretetét. ■ Széll Bulcsú HETI ÚTRAVALÓ Krisztus mondja: „Jöjjetek énhoz­­zám mindnyájan, akik megfáradta­tok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek’.’ (Mt 11,28) Szentháromság ünnepe után a máso­dik héten az Útmutató reggeli és heti igéiben Isten hív minket Fia által: „...és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el” (Jn 6,37); nem taszítom el, és semmiképpen ki nem vetem - ígéri Jézus. Ezért ti ne vessétek meg azt, aki szól! „Mi, akik élünk, áldjuk az Urat mindörökké!” (GyLK 749) „Isten beszéde élő és ható: élesebb minden kétélű kardnál, és meg­ítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12; LK) És szól: „Felüdítem a fá­radt lelket, és megelégítek minden elcsüggedt lelket!’ (Jer 31,25) Ő mindenkit hív örök országába, a nagy vacsorára. „Jöjjetek, mert már minden készen van’.’Ne keressünk kifogást, és ne utasítsuk el a hívást, mert „boldog az, aki Isten or­szágának vendége” (Lk 14,17.15; lásd Jel 19,9). Nem csak a választott népnek szól e hívás; zsidókból s pogányokból lett keresztényeknek egyaránt Jézus által van szabad útjuk az Atyához. Ti „ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jöve­vények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépül­tetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus...” (Ef 2,19-20) Ma is együtt hangzik a világban a bölcsesség és a balgaság hívo­­gatása, de mi erre a tiszta hangra hallgassunk: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet’.’ (Péld 9,10) A gyilkossága után menekülni kényszerülő Mózest Midján papja fogadta be: „Hol van őmost? (...) Hívjátok ide, és egyék velünk!” (2MÓZ 2,20) Sámuel leendő édesanyja, Anna Is­tenhez ment Silóban: „Seregek Ura!Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyo­morúságára, (...)fiúgyermeket adsz (...), akkor egész életére az Úrnak adom” (íSám 1,11) - s megnyugvást talált lelkének. Jézus megvendégelte a hozzá ment, őt három napig kitartóan hallgató sokaságot a pusztában: „.. .vette a hét kenye­ret és a halakat, hálát adott, megtörte és a tanítványoknak adta (...). Négyezer férfi volt, aki evett, az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva’.’ (Mt 15,36.38) A saját bűneit elismerő s Jézus bűntelenségét, királyi uralmát felismerő gonosz­tevő elsőként nyert meghívást az Isten országába: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban’.’ (Lk 23,43) Dr. Luther szerint a közülünk való és hozzánk hasonlatos „lator jól látja a maga vétke mellett Krisztus ártatlan­ságát. Kiáltsunk hát mi is a Krisztushoz. Akkor majd nekünk is azt mondja, mint a latornak: Legyen néked a te hited szerint!” Isten elhívottai és kiválasz­tottál hazatérnek örök otthonukba, mert „az Úr megszabadította népét”. „Mert megváltotta" s örök szeretettel szerette őket. Prófétája által az örök élet ün­nepi vacsorájának előképét is elénk tárja: „örömet szerzek nekik”, s „népempe­dig jóllakik javaimmal - így szól az Úr” {Jer 31,7.11.13.14; lásd Jel 19,7). Ma is „Jöjjetek, Isten Fia hív: / »Térj énhozzám, megterhelt szív! / Jöjj, hívlak, fáradt lélek! / (...) Hadd adjak örök kincseket / És nyugalmat tinéktek!«” (EÉ 435,1) ■ Garai András IX0YC

Next

/
Thumbnails
Contents