Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-30 / 5. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2011. január 30. 5 MAGÁNVÉLEMÉNY? (F)elolvasott istentiszteletek ■ Herényi István Mindenekelőtt a címet szeretném megmagyarázni, amelyben az elolvasott szót „tévesen olvasott, félreolvasott, hibásan olvasott” értelemben használom. Úgy gondolom, hogy egy néhány éve történt esemény leírása minden bizonnyal rávilágít arra, miért éppen ezt a szót választottam. Ökumenikus istentiszteletre indultam otthonról, és néhány perccel a kezdés előtt érkeztem a templomba. Azt láttam, hogy a padokra mindenki elé egy A5-ÖS méretű kis „forgatókönyvet” helyeztek, amely (a prédikáció kivételével) szóról szóra tartalmazta az egész szertartás menetét, beleértve a szolgálattevők és a gyülekezet szövegeit, de az énekek is benne voltak kottával együtt. A gyülekezetnek szánt szöveg is elég terjedelmes volt, nem pusztán egy-egy „ámen” vagy rövid tőmondat. A füzet eléggé vastag volt (legalább tíz oldal), így végigolvasni már nem maradt időm, ezért pusztán átlapozgattam: igényesen előállított, gondos munka volt, értettek a kiadványkészítő szoftverek használatához az alkotói. Bevonultak a szolgálattevők és a meghívott vendégek: püspökök, esperesek, bíborosok, szuperintendensek, és elkezdődött az istentisztelet. A szolgálattevők és a gyülekezet felváltva olvasták a „forgatókönyvet” A gyülekezetnek olvasnia kellett a szolgálattevők szövegét is (magában) és fordítva, hiszen különben nem tudtak volna „belépni”. Én nem olvastam, mert ismeretlen szöveget nem tudok a sajátomként felolvasni, idegen szövegként viszont nem láttam értelmét részt venni az olvasásban. így persze jobban hallottam, hogy szomszédaim milyen bakikat követtek el olvasás közben (nehéz dolog ismeretlen szöveget első látásra hibátlanul felolvasni). Bakiztak a szolgálattevők is, amin azért csodálkoztam, mert elvileg nekik lett volna módjuk felkészülni (legalábbis úgy képzelem). Azt, hogy az énekeket sem pontosan a leírtak szerint énekeltük, csak az vette észre, aki a kottát is figyelte. A tévesztés persze mulatságos, ezért többen kuncogni is kezdtek a padokban, de amikor az egyik szolgálattevő egy mondatot úgy olvasott fel, hogy annak értelme pontosan az ellentéte volt a leírtnak (és nem is javította), akkor én is alig tudtam megtartani az alkalomhoz méltó (?) komolyság látszatát. Ezekhez pusztán adalék az, hogy a prédikációt is olvasták. Olyan volt az egész, mint egy színdarab első olvasópróbája. Talán nem is tévedtem olyan nagyot... * * * Azt gondolom, hogy az elmondottakkal a címet kellően megmagyaráztam, ezért ezzel a konkrét eseménnyel nem is kívánok tovább foglalkozni. Nyilván látjuk, hogy valójában nem istentiszteleten voltam, hanem csak az ökumenikus mozgalom egy istentiszteletnek látszó protokollrendezvényén (ha jól emlékszem, fogadás is volt utána). Nem is említettem volna meg ezt az alkalmat, ha egyedi esetről lenne szó. Sajnos azonban egyre gyakrabban találkozom ehhez hasonló, bár ennyire azért nem groteszk „forgatókönyvekkel” különböző kiadványokban, de a gyakorlatban is, a templomokban. Érdekes módon éppen a különleges alkalmakra készülnek különleges liturgiák, mintha az ünnepélyességet ezzel lehetne fokozni. Aggaszt, hogy nagyon sok ifjúsági rendezvény „forgatókönyve” került már a kezembe. Ez lesz a jövő: összejövünk, és a Nem képmutatás ez? Nem a liturgia szoktat hozzá a képmutatáshoz? Jézus Krisztus nem tanított nekünk „kultikus” cselekedeteket, és a mi egyházunkra nem is voltak ezek jellemzőek. Miért kezdenek elszaporodni? szereposztásnak megfelelően felolvassuk a szövegünket, majd hazatérünk azzal a tudattal, hogy istentiszteleten voltunk? * * * Vizsgáljuk csak meg a felolvasás szerepét az istentiszteleteken! Úgy gondolom, általános alapelv lehet az, hogy mások szavait olvassuk, a sajátjainkat nem. így nem lehet megkérdőjelezni a felolvasás jogosságát az ige felolvasásakor és a közérdekű tájékoztatók alkalmával sem. A prédikációról folytatott viták eredménye alapján úgy látom, hogy nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy a prédikációkat nem kellene (nem lenne szabad) olvasni, de mi a helyzet az istentisztelet többi elemével? Biztos vagyok abban, hogy egy lelkész, aki rendszeresen tart istentiszteleteket, a liturgia szövegét előbb-utóbb megtanulja. Ennek ellenére nem tartom zavarónak, ha a liturgiát olvassa, hiszen nem a saját szavait mondja. Mit mondhatunk azonban az imádságról és az áldásosztásról? Én nem tudok olvasva imádkozni, és azt hiszem, hogy más sem. Pedig hányszor láttam már, hogy a lelkész, mielőtt az oltár felé fordulna, felteszi a szemüvegét! Láttam azt is, amikor „imádkozás” közben a papírjait rendezgette (talán azért, nehogy kifelejtsen valamit). De akkor ő valóban imádkozik? Bemegy a „belső szobába”? Vagy csak úgy csinál, mintha imádkozna?... A gyülekezet ilyenkor eléggé tanácstalan: mit kell tenni akkor, amikor a pap imádkozik? Nézzünk csak szét a templomban ilyenkor, vagy nézzük meg istentiszteletek felvételét a televízióban: a gyülekezet egy része maga elé néz, mások a papot figyelik, ismét mások „csak úgy” bámulnak. Nem hiszem, hogy imádkoznának. Ha még a pap sem imádkozik valójában, akkor minek ez a színjáték? Kegyes közösségekben ezt úgy szokták mondani, hogy az ilyen imádság nemhogy az égig nem ér el, de a templom mennyezetéig sem jut. Az Úrtól tanult imádságot éppen azért kell jól megtanulnunk, hogy úgy tudjuk elmondani, mintha saját szavainkat mondanánk. Áldást osztani általában nem szoktak felolvasva, de azért előfordul (például a bevezetőben említett alkalommal is). Nem hiszem, hogy felolvasva valóban lehetne áldást osztani. Sokkal inkább a ráolvasást juttatja eszembe. Hl Ht * Jogosan kérdezhetik most: valóban ilyen fontos az, hogy olvasnak valamit, vagy „fejből” mondják? Attól jobb lesz valami, ha „bemagolják” és úgy adják elő? Nem hiszem. Csakhogy nem is ez a kérdés lényege! Sokkal fontosabb azt vizsgálnunk, hogy mennyi az őszinteség, és mennyi a képmutatás, mennyi az igaz és mennyi a hamis pillanat istentiszteleteinken. Az élet nagy fordulópontjain rengeteg (kegyes) hazugság hangzik el a templomban is. Esküvőn: „Eljöttetek, hogy Isten áldását kérjétek közös utatokra”, holott csak a társadalmi konvencióknak szeretnének megfelelni. Keresztelőn: „Elhoztátok ezt a kisgyermeket, hogy Isten egyházának tagjává fogadja” holott csak a nagymama örökös nyaggatásának szeretnének véget vetni. Temetéskor olyan halott testvérünk is igaz kereszténnyé válik, aki keresztelője óta meg sem fordult a gyülekezetben, áldozatos családapa lesz az, aki elhagyta családját, stb... * * * Istentiszteleteken vajon mi a helyzet? Nyilván elsősorban az istentisztelet résztvevőitől függ, de azért a liturgia szerepe sem elhanyagolható: minél több aktív közreműködést kívánunk meg a gyülekezet tagjaitól, annál több esélyt adunk a képmutatásra. Hányszor mondjuk: „Kérünk téged, hallgass meg minket!”, pedig arra sem emlékszünk, hogy a lelkész mit imádkozott előtte, vagy emlékszünk ugyan rá, de nem tudunk szívből egyetérteni az elhangzottakkal, esetleg meg is botránkoztatnak. „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” - mondja a pap, és nekem kezet kell fognom a mellettem ülő családtagjaimmal, akikkel sohasem üdvözöljük egymást ezen a módon, és akikkel már otthonról is mindig békében indulunk el. Vagy kezet kell fognom a mögöttem ülő idegennel, akinek a nevét sem tudom, és ha fél óra múlva az utcán szembejön, fel sem ismerem őt. Nem képmutatás ez? Nem a liturgia szoktat hozzá a képmutatáshoz? Jézus Krisztus nem tanított nekünk „kultikus” cselekedeteket, és a mi egyházunkra nem is voltak ezek jellemzőek. Miért kezdenek elszaporodni? Ha a gyülekezetét „kultikus” cselekedetekre szólítjuk fel, akkor magyarázzuk is meg ennek az értelmét (minden egyes alkalommal, hátha valaki még nem tudja), különben valóban képmutatás lesz, de emellett adjuk meg a lehetőséget azoknak, akik ebben nem tudnak jó szívvel részt venni, hogy szégyenérzet nélkül kimaradhassanak belőle! Jézus halálában fontos szerepet játszottak a képmutató farizeusok és írástudók. Képmutatásunkkal, (kegyes) hazugságainkkal az egyház sírját ássuk. Evangélikus szívvel A jeruzsálemi kereszt jegyében lesz lutheránus egyházi találkozó Drezdában ► A keresztény ikonográfiában jeruzsálemi keresztnek nevezett szimbólum Krisztus öt sebére utal. E kép jegyében rendezik meg június 1. és 5. között a 33. evangélikus egyházi napokat (Kirchentag) Drezdában. A kétévente esedékes egyházi napok a Német Szövetségi Köztársaság történetének több mint hatvan éve során példátlan népszerűségre tettek szert. A többnapos, számos spirituális, evangélizációs, társadalmi és kulturális eseményt magában foglaló rendezvénysorozat a német evangélikusság minden korosztályát megmozgatja. Mivel az egyházi napokat több tízezer hazai és külföldi érdeklődő látogatja, a sorozat nem marad belterjes evangélikus ügy, a rendezvényeknek helyet adó helyi közösséget sem hagyja közömbösen, így valódi társadalmi eseménnyé válik, sőt a vendéglátó tartomány, valamint az ország vezető politikusai is igyekeznek részvételükkel javítani népszerűségükön. Az egyházi napok alapvetően a laikus egyháztagok mozgalma, fő célja az evangélikus keresztények összegyűjtése, hitük erősítése, társadalmi felelősségükre ébresztése és ökumenikus elkötelezettségük erősítése. Ennek érdekében a tudományos, a gazdasági, a politikai élet személyiségei folytatnak fórumbeszélgetéseket, illetve tartanak bibliaórákat, miközben minden résztvevő hangot adhat személyes tapasztalatának és véleményének. A vendégek hivatásos és amatőr művészek kulturális programjain is részt vehetnek. Az érdeklődést és az aktivitást érzékelteti, hogy a részvevők mintegy fele (több mint 40 ezer fő) aktívan alakítja az egyházi napok programját. Egy ilyen monstre rendezvénysorozat megszervezése természetesen nem maradhat lelkes amatőrök ügye, így az előkészületek több síkon is hónapok óta gőzerővel folynak. A helyszín, az időpont és a jelmondat meghatározását követően kezdődik meg az események összegyűjtése és felosztása a különböző helyszínek között. A szervezést mintegy száz főállású alkalmazott végzi, munkájukat - különösen a lebonyolítás alatt - ötezer önkéntes segíti. Fáradozásukat nem koronázná siker, ha a rendezvényt nem támogatná a vendégeknek szállást adó, őket útbaigazító helyi lakosok tömegének önzetlen segítsége és aktivitása. A több tízezer látogató természetesen nemcsak pezsgést és hangulatot visz a helyszínre, hanem jelentős környezetterhelést is okoz. Az egyházak társadalmi felelősségének tudatosodásával az utóbbi időben egyre erősödik a környezeti gondok iránti érzékenység, így a drezdai egyházi napok ezen a téren is példamutatóak kívánnak lenni. Míg a legutóbbi, brémai evangélikus egyházi napok ötezer tonna szén-dioxid kibocsátásával jártak, s ennyivel rontották az éghajlati feltételeket, a drezdai egyházi napokat éghajlatsemleges módon kívánják megrendezni. Ennek érdekében a rendezvény 2007-ben megszerezte az EMAS környezetvédelmi minősítést is, így a részvevők közlekedtetése, ellátása során a káros környezetterhelést (energia- és anyagfelhasználást, hulladékkibocsátást) minimálisra szorítják, erre vonatkozóan számtalan akciót indítanak. A résztvevők ellátásánál helyi élelmiszereket használnak fel, az egyszer használatos evőeszközöket száműzték, a vendégek mozgatásánál tömegközlekedést alkalmaznak (a belépő egyben ingyenes közlekedési jegy is), a helyszínek közötti mozgáshoz kerékpárokat biztosítanak, stb. A rendezvényeket vendégül látó Drezda talán a magyarok által leginkább ismert német város. A hetvenes években mintegy ötezer fős magyar vendégmunkás-kolónia volt itt, így sokak életre szóló ismereteket és élményeket szerezhettek Szászország fővárosában. (Talán az sem véletlen, hogy a drezdai főpolgármester 2008 óta Helma Ulrike Orosz.) Sokan turistaként is ismerhetik a várost, hiszen a nyolcvanas évek végéig nem volt elérhetetlen álom egy magyar család számára, hogy részt vegyen egy „Drezda és a szász Svájc” körutazáson. A háborús pusztítás nyomait hosszú ideig viselő Drezda azonban mára gyökeresen megújult. Elég a Frauenkirche (Miasszonyunk evangélikus templom) közadakozásból korhűen felépített épületére gondolni vagy a belvárosi számtalan hotelre, kulturális és konferenciaépületre, melyek eltüntették az évtizedekig üresen álló foghíjtelkeket. így a 33. drezdai evangélikus egyházi napok nemcsak a német evangélikusság ünnepi alkalmán való részvétel lehetőségét kínálják, hanem sokak számára az évtizedekkel korábban szerzett élményekre való emlékezésre, a mával való összevetésre is módot adnak. A 33. drezdai evangélikus egyházi napok jelmondata egyébként: „...ott lesz a szíved is” A közismert ige a Hegyi beszédből származik. A mondat egésze így szól: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21) Aki számára a jeruzsálemi kereszt kincse túl kemény üzenet, vigasztalódhat az ég felé fordított kézfejekből formázott szívnek - Krisztus végtelen szeretetére és az egyházi napok jelmondára utaló - szimbólumával. ■ ZSUGYEL JÁNOS
