Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-30 / 5. szám
2 ■m 2011. január 30. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Urunk, hálát adunk igédért, hogy szóltál és szólsz hozzánk szüntelen. Köszönjük, hogy nem vonod meg szavadat tőlünk, pedig gyakran és gyorsan elfelejtjük. Add Szentlelked ajándékát, amely emlékeztet bennünket a te igazságodra. Erősíts meg minket szolgálatodra! Add, hogy füleinkben, amelyek dicséretedet hallották, mindig az visszhangozzon! Add, hogy nyelvünk, mely téged szentnek vallott, ne hagyjon cserben; szemünk, amely szeretetedet látta, mindig világosságot és erőt nyerjen belőled; hogy lábaink, amelyek ma hozzád vezettek, sohase tántorodjanak meg, és ne térjenek le a te utadról! Kérünk, növeld bennünk a hitet és a reménységet. Szentlelked erejével eleveníts meg minket, hogy igaz hitből éljünk, és ne a magunk erejében, hanem egyedül benned bizakodjunk! Vezess minket úgy, hogy testünk, lelkünk, egész életünk téged szolgáljon! Köszönjük, hogy Fiad által megmutattad dicsőségedet. Benne rejtetted el bölcsességedet és szereteted mélységét. Világosítsd meg szívünket, hogy felismerjük nap mint nap a te dicsőségedet, és szolgáljunk általa az előttünk álló héten is, Maradj velünk, a te egyházaddal, maradj közöttünk a te gyülekezetedben! Növeld és érleld bennünk való életedet! Köss össze minket hűséges munkára, tiszta szeretetben! Könyörgünk azokért, akik a gyülekezet szolgálatában állnak. Tedd őket a benned való hit példaképeivé, hogy áldásod továbbáradhasson rajtuk keresztül, közeire és távolra egyaránt! Istenünk, Atyánk, légy kegyelmeddel azokkal, akik most szomorúak, elhagyottak, csalódottak, erőtlenek, betegek és megfáradtak. Engedd, hogy megismerjék közelséged szeretetét, amely mindennél erősebb. Segítsd őket a mélységek idején, hogy megleljék a te világosságodat. Kegyelmedbe ajánljuk szeretteinket közelben és távolban, hogy követeid lehessünk ebben a világban; mindehhez a te Lelkedre, áldásodra, bűnbocsátó kegyelmedre van szükségünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Hogy Isten mindent semmiből teremtett, nehezebb hinni, mint azt, hogy Krisztus testté lett. Krisztus tehát saját testbe öltözésével vezet vissza a Teremtő megismeréséhez, mely csak az angyalok kiváltsága. Ez csak úgy történhetik, hogy Krisztus - Isten képmása - a maga személyében elveszi bűnünket, mely a halál birodalma és diadalma. A bűn ugyanis vakká tette az emberi természetet, úgyhogy az nem tudja többé megismerni teremtőjét, holott Isten munkálkodása, kivált világkormányzása szeme előtt folyik. Sőt tulajdon bűnét sem ismeri az ember, hanem azt hiszi, hogy vaksága a legfőbb bölcsesség.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP - KOL 1,15-20 Mindent Jézusról Amikor a dogmatika izzadva küszködik a szavakkal, hogy kifejezze a Lényeget, akkor a költészet jóakarattal, kedvesen a segítségére siet. A kérdés ma ez: miként sűríthető össze néhány rövid mondatba mindaz, amit a názáreti Jézus, az Isten Krisztusa jelent számunkra? Talán úgy, hogy dallá válnak hitvallásos mondatok, s a dogmatikus értelem megszelídültem alázattal hallgatja a hit himnuszát. Egyre csak ízlelgetem a szavakat. Egy különleges őskeresztény himnusz mondatai üzennek ezen a vasárnapon Isten szeretetéről, amely megjelent nekünk Jézus Krisztusban. Ebben a szép, költői szövegben itt, a levél elején tetten érhető az öröm, amely Jézus Krisztus tanítványainak sajátja, s amely az ő megismeréséből születik. A dal strófáiból bomlik ki az üzenet: Krisztus részes a régi és az eljövendő, új teremtésben. Ő a Kezdet és a Teljesség. Minden benne foglalódik egybe. Az egész teremtett világ tőle indul el, és hozzá érkezik. Hogyan lehet így beszélni Jézusról? — kérdezik sokan meghökkenve. Mit jelent valójában ez a különös szavakból összekapcsolódó, hosszú gondolatsor? Hogyan képzelhetem el őt egyszerre földi emberként és kozmikus létezőként, aki mindenek fölött áll? Képes-e az értelmünk, a logikánk megbirkózni ezzel a feladattal? Minden bizonnyal nem. Ezért jön segítségünkre a költészet, amely a szavak világának egészen más síkján kezd el építkezni gondolatokból, érzelmekből, tudásból, hallgatásból. Nem kell tehát erőlködnünk. Sőt bátran hangoztathatjuk: amit nem mondhatunk el Istenről, mert egyszerűen képtelenek vagyunk rá, azt nem kell szükségszerűen a hallgatás falai közé zárnunk. Hallgassunk hát, és ízlelgessük együtt az Újszövetség egyik csodálatos Krisztus-himnuszát! Az egyház létrejöttének első pillanatától kezdve az Istennek kijáró legnagyobb tisztelettel adóztak a keresztények Jézus nevének. Abban a hitvallásban, hogy Krisztus mindenek Ura, a keresztény élet fundamentumával találkozunk. A levél megfogalmazása szerint Krisztus Teremtő és Megváltó egyszerre, egy személyben. A kolossébeliek veszélyes naivitása és a gyülekezetben fellépő tévtanítók mesterkedése az oka annak, hogy ez az apostoli levél ilyen határozottan beszél Krisztus személyéről és művéről. Két fő témája így foglalható össze: Krisztus mindenek fölött való - nincs más hatalom mennyen és földön. Krisztus mindenre elegendő - nem kell több, nem kell más megváltó. A Krisztusban kapott megváltás teljes és tökéletes, és ennek oka éppen az, hogy minden benne és általa létezik. Nincs semmi rajta kívül álló tényező. Mindenek fölött való hatalmából pedig egyenesen következik, hogy ő mindenre elegendő. A levél írója fáradhatatlanul ismétel egy szót: ez a „minden”. Ebben a töredékes, elégtelennek látszó kis szóban foglalódik össze Jézus Krisztus teljes valósága, az őbenne elérkezett Elet és megváltás. Ez a kis szó segít, hogy „a hit folytonos és állhatatos pillantást vethessen Krisztusra" - Luther gondolatát idézve. A himnusz minden szava megérne egy-egy külön prédikációt. Hadd legyen most elegendő, ha csak két gondolatot emelek ki e gazdag tárházból. Az egyik a perikópa első mondata: Krisztus a láthatatlan Isten képe. Ezredévek, évszázadok teltek el, és egyszer eljött a pillanat - mert el kellett jönnie -, amikor a megláthatatlan Isten láthatóvá vált. Istennek emberi testet kellett ölteni, hogy előállhasson az Ember, aki az összes többi embert képviseli őelőtte. Isten láthatóvá vált: egy kisgyermek arcán, egy názáreti ács tekintetében, egy szenvedő, haláltusáját vívó ember s a Feltámadott arcán. Eljött az ideje annak, hogy Isten epifániája, dicsőségének megjelenése egészen hétköznapi módon emberi tapasztalataink része lehessen. Isten megjelent Jézusban. Elölről láthatjuk őt, már nem csupán hátulról, mint Mózes. És többé nem vagyunk halál fiai, ha dicsősége ránk ragyog, hanem az Élet gyermekei lehetünk. Sőt Jézus lett „halál fia” hogy mi végre megláthassuk Istent teljesen és valóságosan. Jézus Krisztus földre jövetele azt jelenti, hogy Istenre már rá lehet néznünk - felismerhetjük jóságát, irgalmasságát hétköznapi történésekben, életünk történeteiben. Őt, Isten képmását szemlélve bontakozik ki előttünk és visszhangzik bennünk is a hitvallás: ő a teremtő Isten társa, ő a képmás, a kezdet, ő az első. Benne lakik a teljesség, és ő teremt békességet. A Láthatatlan láthatóvá vált: ő lett a Minden, és ő lett az Elég. A találkozás nyomán a távolságból közelség születik. Krisztus követése nyomán közönyből elköteleződés és szolgálat. A teremtő és megváltó Krisztus megismerése révén puszta ismeretből hitvallás fakad. És az el-A VASÁRNAP IGÉJE szakítottság magányából megbékélés, hálaadás. Azzal, hogy Isten képmásaként Krisztus belépett a világba, teremtő ereje nyomán megszületett népe: az egyház. Ez a másik gondolat, amelyről most néhány szót ejtek. Az egyház maga az új emberiség, azok közössége, akik osztoznak a Feltámadott életében. Az egyház élete Krisztuson nyugszik, tőle függ egészen. Ő az egyház feje, de a mindenség, a kozmosz feje is. A kolossébeliekhez írt levél elején egy nagy hálaadást olvasunk a gyülekezet hitével, Lélektől kapott szeretetével kapcsolatban. Az élő egyház Isten-bizonyíték a világban, erő és áldás, reménység a holnapok felől. Krisztus egyháza töredékessége ellenére is a Teljesség hordozója: a megbékéltettek szeretetre születő, szeretetet továbbsugárzó közössége. A matematikában a földfelszín bármely tetszőleges pontjára állított merőleges egyenest úgy hívják: normális. Azzal, hogy a láthatatlan Isten láthatóvá vált, a Kegyelem földre ért. És mi láthatjuk és megismerhetjük Krisztust. És általa, a függőleges Kegyelem által normálissá: élettel, teljességgel és békességgel megajándékozott tanítványokká lehetünk. ■ Varga Gyöngyi Imádkozzunk! Jézus Krisztus! Közel vagy hozzánk, testvérünkként és társunkként lépsz mellénk. De hatalmadat és dicsőségedet is megmutatod, mint Teremtőnk és Megváltónk, akiben életünk teljességére találhatunk. Köszönjük, hogy megmutattad nekünk arcodat, és vezetsz a békesség útján. Ámen. Dicsőült helyeken, mennyei paradicsomban ► E heti énekünk, a Dicsőült helyeken, mennyei paradicsomban (EÉ 50) a 17. század első felébe visz minket, abba az időbe, amikor a reformáció kezdeti fellendülése után a Dunántúlon is megerősödik az ellenreformáció, és a protestáns tanítás két ága is egyre inkább szembekerül egymással. Az ének szerzője Kanizsai Pálfi János (1584 k. -1641), akitől még egy éneket közöl énekeskönyvünk: Ne szállj perbe énvelem (EÉ 412). Dunántúli városokban végzett tanulmányai után Németországban képezte magát tovább, majd Komáromban és Somorján volt tanító, iskolarektor. Pápán és Németújváron (ma Güssing) lelkészi munkát végzett. A felekezetek közötti feszültségek közelről érintették, hiszen Németújvárról a város főura, a rekatolizált Batthyány Ádám távolította el. Vitairataiból, levelezéséből - amely a kor egyik fontos dokumentuma - az is kiderül, hogy az úrvacsora értelmezésével kapcsolatban a lutheránusokkal is szembekerült. Fontos az egyházszervezői tevékenysége. Pápai lelkészként ő hívta életre hazánk első presbitériumát. Azzal, hogy a lelkészek mellett világi testület is részt kapott a gyülekezet ügyeinek intézésében, hozzájárult a gyülekezetek túlélésének biztosításához a gyászévtizedben. Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy tevékenysége a református felekezetre korlátozódott. Éneke azonban felekezeti határoktól függetlenül széles körben elterjedt már akkoriban. A protestánsok mel-CANTATE Eged Iftcn diczeninc. lett katolikus és unitárius gyűjteményekben is megtalálható. Sőt fontos megjegyeznünk, hogy hosszú időn keresztül a legszélesebb körben ismert énekek közé tartozott. Bár a katolikus énekeskönyvek a 18. század óta nem idézik, Erdélyben a szájhagyomány útján tovább élt ebben a felekezetben is. Kanizsai Pálfi János éneke a magyarországi zsoltárparafrázisok szép példája. Szerzője a 148. zsoltár alapján írta szövegét. Aki figyelmesen olvassa a zsoltárt és az éneket, határozott irányt fedezhet fel benne. A mennyei karban hangzó istendicséret után az egész teremtettségnek, élettelen és élő világnak Istent magasztaló énekét idézi meg számunkra, és ezek után említi az ember, az egyház, kicsik és nagyok énekét. A mennyből így vezet a földre, a világmindenségből az egyes emberhez. Isten dicsőítésének lehető legtágabb perspektíváját nyitja meg ezzel számunkra. ■ Finta Gergely „A nagyvilág létével énekel...” (Uj ének 191/3.) A 148. zsoltár alapján keletkezett ének - ahogy a zsoltár maga is - egyetlen nagy felszólítás a teremtő Isten dicséretére. Ha a vízkereszti időben sugárzó isteni fényesség tükrében tekintünk világunkra s benne saját magunkra, talán még inkább megértjük ennek az okát. Az ég magasától a tengerek mélyéig egyetlen olyan hely sincsen, amelyre ne terjedne ki Isten hatalma, s amelyet ne hatna át az általa alkotott rend. Bármerre nézünk, ott, ahol az emberi pusztítás még nem hagyott nyilvánvaló nyomot a teremtett világon, nap mint nap, sőt percről percre csodák történnek, amelyek nem az emberi elme teljesítményei, hanem Istennek a mi gondolatainknál magasabb gondolatai megvalósulásának csodái és bizonyságai. Az égitestek, a természet jelenségei - tűz, hó, eső, szél, évszakok váltakozása -, az élővilág és mi, emberek mind-mind alkotórészei vagyunk annak a világnak, amelyre Isten a teremtés hajnalán azt mondta, hogy minden, amit teremtett, „igen jó”. Ő így tekintett a világra, amelyet létrehozott, s amelynek a működése részleteiben és egészében az ő alkotói bölcsességét dicséri. A zsoltár s szavaival énekünk arra biztat, hogy mi magunk is kapcsolódjunk be ebbe a magasztalásba. S ennek a biztatásnak nem elég egyszer elhangoznia. Ezt ismételni kell: Áldjátok Istent, magasztaljátok, dicsérjétek nevét, zengjetek neki! Hiszen mi, emberek oly gyakran nem ezzel a látásmóddal tekintünk a világra. Sokkal inkább úgy, mint akik tudatában vannak felsőbbrendűségüknek, s ezért azt hiszik, hogy - a Teremtő dicsérete helyett - uralkodhatnak a teremtettségen. Sok minden elkerüli a figyelmünket, sokféle szépségről és csodáról lemaradunk, csupán azt keressük, hogy mi az, ami hasznos számunkra, amit felhasználhatunk, amiből profitálhatunk - és eközben oly gyakran visszafordíthatatlanul pusztítunk. A vasárnap énekének bizonyságtétele és sürgető felszólítása visszahelyezhet bennünket valódi szerepünkbe. Annak a rég elfeledett tudásnak a birtokába juttathat, hogy minden, ami körülvesz minket, önmagában is érték. Működése tőlünk, emberektől függetlenül is része a nagy egésznek, elengedhetetlen tartozéka, színe a fennálló világnak, s ezért önmagában is istendicséret. Tehát minden, ami körülvesz bennünket, túlmutat önmagán, és a teremtő Istent állítja a világ s hitünk középpontjába. Mert az, akinek parancsára létrejött a világ minden részlete, aki „rendelkezést adott, melytől nem térnek el” (Zsolt 148,6), képes bennünket, embereket is visszavezetni eredeti küldetésünkhöz, ahhoz az élethez, amelyet ő szánt nekünk. S ezért dicséri őt létével az ég, a föld és minden teremtmény. ■ Wagner Szilárd
