Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-26 / 26. szám
2 4» 2011. június 26. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható örök Istenünk! Hálát adunk neked, hogy Jézus Krisztusban közel jöttél hozzánk, és igéddel magadhoz hívsz minket. Add, Urunk, hogy élénkbe jövő kegyelmed ne hagyja érintetlenül lelkünket, életünket! A te kegyelmedben bízva könyörgünk most hozzád. Könyörgünk egyházadért. Add, hogy az ige hirdetői mindenkor a tőled kapott bölcsességgel szóljanak, és mindenkinek szóló hívásod eljuthasson az emberekhez. Kérünk az ige hallgatóiért is. Add, hogy tőled való üzenetként fogadják a hallott igehirdetést, és az gyümölcsöt is teremjen életükben. Adj halló fület és értő szívet mindnyájunknak, hogy életünk mindig készen álljon igéd befogadására. Kérünk gyermekeinkért, az utánunk jövő nemzedékekért. Segíts, hogy ők is felismerjék azt a kegyelmet és gazdagságot, amelyet te kínálsz. Kérünk, hogy a világ csábítása ne fojtsa meg bennük az utánad való vágyakozást. Add, hogy az előttünk álló szünidőben se feledkezzenek meg rólad, és kívánják igéd hallgatását. Könyörgünk, Urunk, idős és beteg testvéreinkért is. Segíts, hogy a kor vagy a betegség terhét viselve se feledkezzenek meg rólad. Ne engedd, hogy bármilyen nyomorúság elfordítsa tőled a szívüket, és reményüket veszítsék. Kérünk, adj nekik erőt mindenkor rád tekinteni, beléd kapaszkodni. Kérünk világunkért is. Add, hogy a természet megújuljon, ne csak pusztuljon bűneink rombolása miatt. Kérünk egyházi és világi elöljáróinkért. Adj nekik szeretetet és bölcsességet, hogy a rájuk bízottaknak mindig a javát keressék, és döntéseik a te akaratod szerint valók legyenek. Fordítsd magad felé tekintetüket, erősítsd hitüket, hogy meg tudjanak felelni annak a feladatnak, amely rájuk bízatott. Hallgass meg minket, Urunk, és add, hogy igédet és hívásodat mindig és mindenkor meghalljuk, egykor pedig választottaiddal együtt örvendezhessünk örökkévaló országodban, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. SEMPER REFORMANDA „így tehát a szeretet tartozik segíteni ott, ahol különben senki sincs, aki segítene, vagy akinek segítenie kellene.” M Luther Márton: A keresztyén gyülekezet jogáról és hatalmáról (Hörk Józseffordítása) Az Evangélikus Élet 2005-2010. évi lapszá-* mai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. ‘Evangélikus ÉletS irr ‘Evangélikus ÉletS ß A * m ' :• w SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP - ÉZS 42,18-21.23 Melyik állat csodálkozik rá az útjába kerülő virágra: a száguldó gepárd vagy a csiga? A nagy tempó miatt az egyik valószínűleg észre sem veszi. Igaz, miért is érdekelné egy szál virág, bármilyen szép legyen is. Nyilván zsákmánya, azaz betevő falatja után iramodott, miért is nézelődne? Akkor vajon a gepárdot vaknak mondhatjuk? Természetesen nem. De talán segít elgondolkodnunk azon, az ember mire fogékony és mire nem nyitott Isten üzenetei közül. Isten igazsága nyíló virágok sokaságaként virul életünk útján. Színesen, elevenen, szemet gyönyörködtetően, vonzón. Jelzi, hogy Isten az övéivel való szünet nélküli, eleven kapcsolaton munkálkodik. Ő mindent megtesz annak érdekében, hogy hatalma és szeretete sohase lehessen vita tárgya. Nem is lesz az mindaddig, amíg ezek a „virágok” a szemünk előtt pompáznak. Csak akkor inog meg az Isten iránti bizalom, ha már fel sem tűnnek az életünket kísérő igazság és szeretet jelei. Ha úgy véljük: ismerjük, megszoktuk őket - mint az óramutató egyenletes ketyegését vagy mint a lakásdíszeket. Ha úgy véljük, mindig egyformák, kiszámíthatóak, személytelenek ezek a jelzések. Akkor hajlamosak vagyunk elsiklani felettük. Vakká és süketté válunk irántuk. De ez nem csak Istennel kapcsolatban van így. Hányszor tesszük fel a kérdést az addigra nyilvánvalóvá A gepárd és a virág A VASÁRNAP IGÉJE lett előjelekre utalva: „Hogy is nem vettem észre?” Milyen sokszor az áll emögött, hogy tulajdonképpen láttam, csak nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Lelkipásztori beszélgetésben az élet fordulópontjait kutatva vagy gyászoló családtagok szavaiból gyakran előbukkan: „Az már annak a jele volt...” És mindig úgy folytatódik: csak én nem tudtam. Ezek a jelek visszatekintve mutatkoznak egyértelműnek. Mert Isten gondoskodik arról, hogy a szemünk elé kerüljön, a fülünkbe jusson mindaz, ami fontos, ami az életünket teljessé teszi itt a földön, sőt az örökkévalóságban. De akkor mutatja, adja, amikor hasznunkra válik, amikor szükségünk van rá. Nem pedig elrejti a jelenben, hogy később eszméltessen. Mégis képesek vagyunk süketen és vakon tudomást sem venni róla. Ézsaiás prófétai szava ma arról szól, hogy mit tesz Isten övéinek alkalmi süketsége és vaksága láttán. Hagyja, hogy a dolgok végül mégis kibontakozzanak, és - összerakva az előjelek kis mozaikkockáit - népe majdcsak ráeszmél Isten igazságára? Vagy fegyelmezőeszközökkel hívja fel az igazság jelzéseire a figyelmüket? Netán megállapítja a lelki süketség és vakság diagnózisát, de ránk bízza, hogy mit kezd vele sértett önérzetünk? Aligha! Mosolygok, ha eszembe jut, hogy amíg rá nem szoktam, hogy a számítógépen is kaphatok levelet, addig csak néha-néha néztem meg a levelezőprogramomat. Ismerőseim hamar rájöttek, hogy így felesleges írniuk, de ahelyett, hogy leszoktak volna a levélküldésről, többen felhívtak telefonon: „Küldtem neked levelet, nézd meg.” Akkor biztosan megnéztem, és válaszoltam. Isten sem adja fel. Igéje most azt hangsúlyozza övéinek, hogy nem figyelünk rá úgy, ahogyan lehetne. Ahogy övéiként illene. Nem engedjük, hogy jóságának eszközei uralják az életünket. ígéretei és beteljesedésük, hatalmának jelei, jó rendjének mozzanatai felett elsiklik a tekintetünk. Annyi mindenre nyitottak vagyunk, annyi minden foglalkoztat bennünket, s ami teljessé tenné az életünket, az közben észrevétlen marad. Mintha vakok és süketek lennénk - de kizárólag az ő jelei, üzenetei iránt. Talán túlzásnak is tűnik a kép: a megszólított, valóságosan fogyatékkal élő vakok és nem hallók is előbb érzékelik Isten népének érzéketlenségét, mint ők maguk. A látás ugyanis több, mint a szem tevékenysége. Belső adottság. Nyitottság - akár a szabad szemmel nem látható valóság iránt is. A prófétai szó pedig elárulja: Isten nem hagyja, nem hagyhatja, hogy éppen az övéi legyenek közönyösek igazsága iránt. A kapcsolat erőssége és a kiválasztottsággal járó küldetés múlik rajta, hogy miként fogadják Uruk köztük létének bizonyítékait. Amit ugyanis Isten megmutat magából, annak mind jelentősége van. És hogy kinek mutatja, az sem véletlenszerű. Végül pedig nekünk szegeződik nagyon is konkrét kérdése: „Ki ügyel erre közületek, ki hallgatja figyelmesen a jövő érdekében?” (23. vers) Tudjuk-e, hogy Isten közelségére a jelenben adott válaszaink a jövőnket is építik vagy rombolják? Ezért jó, ha az igében szereplő kérdésre megszületik a válasz: én, Uram. Én ügyelek rá. Én lassítom le a lépteimet, én nyitom ki jobban a szememet és a fülemet. És nem csak fogadkozom. Hogy az, amit nekem szántál, célhoz érhessen. Legyen hála Istennek azért, hogy elszántságunkat és eszmélődésünket ő maga áldja meg Szendéikének erejével. ■ Farkas Etelka Imádkozzunk!„Jézus, mennynek ragyogása, / Járj át tiszta fényeddel! / Ki ösvényed megtalálja, /Rajta sose téved el. /Igéd szüntelen világot - / Te vezetsz ki a homályból’.’ (EÉ 400) „Kiiktatás”? Búcsúzás? Hálaadás! Te Deum laudamus RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK Az élet kegyetlen - mondják -, nemcsak találkozásokból áll, de búcsúzni is kell. A búcsúzás valaminek a lezárása, legtöbbször végleges lezárása. Ez pedig akaraüanul is érzelmeket mozgat meg, nemegyszer fájdalommal jár. Magyarországon kialakult egyfajta szokásrendszer: a pályán való induláskor vagy az új szakasz kezdetén, esetleg egy fontosabb mérföldkőnél nagy ünneplést rendezünk. Egyházunkban lelkész, esperes iktatásakor, új püspök szolgálatba állásakor külsőségekben is megnyilvánuló nagy ünnepségeket tartunk. Az ünneplés ilyetén kultúrája mellett azonban hiányzik a búcsú, a lezárás, az elköszönés kultúrája. Igaz ez hazánkra éppen úgy, mint egyházunkra. Helyben toporgunk, bizonytalankodunk, amikor valami véget ér. Hogy is zárjuk le, hogy tegyük oda a mondat végére a pontot? Kicsit zavarban vagyunk, amikor el kell köszönni. Mit mondjunk, mit tegyünk, milyen formát adjunk a búcsúzásnak? A keresztény ember számára mások a búcsúzás dimenziói. Mi személyekhez is, ügyekhez is elsősorban az Úristenen keresztül kötődünk. Minden emberi viszonyunkat meghatározza a hitünk, az Istennel való kapcsolatunk. Ez kell, hogy átjárja a búcsúzás időszakait és pillanatait egyaránt. Amikor a gyülekezet élére új lelkész kerül, beiktatjuk őt hivatalába. Esperessel, felügyelőkkel, egyházi tisztségviselőkkel ugyanez történik. Ennek nem csak jogi formája van. Hozzátartozik az, hogy megállunk az Isten előtt, áldást kérünk, segítségül hívjuk a Szendéiket, hallgatjuk és befogadjuk a teremtő igét. De amikor a lelkész, egyházi tisztségviselő máshová megy hivatását gyakorolni, vagy amikor nyugdíjba vonulás miatt befejezi aktív pályafutását, el kell tőle köszönni. No, ennek a kultúrája, finoman szólva, nem túlságosan kiművelt. Nem is egyszerű a feladat! Magyarországon amúgy is nagy veszély, hogy nem racionálisan, az élet rendje és folyamatai felől közelítünk, hanem emocionálisan, néha nagyon is érzékenyen, sőt túlfűtött érzésekkel. Ilyen helyzetben viszont nagyon nehéz jó hangot megütni, megtalálni a középutat, nem túljátszani a búcsúzást, nem „lakkozni” az emlékezést, közben megadva mindenkinek azt a tiszteletet, méltóságot, ami jár, azt a szeretetet, amitől emberi lesz az életünk. Ebben az esetleg fájdalmas pillanatban is. És nem egyszerű a feladat a keresztény ember és a keresztény közösség számára sem, hiszen itt is meg kell találnunk a keskeny utat: búcsúzásunk nem lehet személytelen, hiszen a Teremtő minden egyes emberben egészen sajátos és egyedi ajándékot adott, ugyanakkor a búcsúzás mégsem egyszerűen emberekről szól, hanem az ajándékozó Istenről. Ezért a mi feladatunk emberdicséret helyett a hálaadás és az Isten-dicséret. Korábbi agendáinkban természetes volt, hogy minden egyházi tisztséggel kapcsolatban találtunk beiktatási szertartást. Olyan kazuális liturgiát, amely segített abban, hogy az alkalom tartalmilag és formailag egyaránt méltó legyen az Úristen ügyéhez, az új fejezetet kezdő eseményhez. Nem „kiiktatási” liturgiát készítettünk - ahogyan humorosan kérdezték - a Liturgikus könyv II. kötetébe, hanem egy speciális hálaadó isten-. tiszteled rendet. Ez a rend segítségükre lehet gyülekezeteknek, búcsúzoknak és búcsúztatóknak, hogy megtalálják a helyes utat. A mögöttünk levőt Isten kezébe tesszük, az értékelést az igaz Bíróra hagyjuk, a hálaadás pedig azé, akit illet, Istené. A búcsúzás liturgiája a szeretet meghittségével (Isten szeretetének meghittségével!) segít elkerülni, hogy „elhivataloskodjuk” az eseményt, és a liturgia a maga objektivitásával segít elkerülni az érzelgősséget és az embermagasztalást. Az elmúlt héten tartottuk e rend főpróbáját. Ittzés János püspök búcsúzott el egyházkerületétől és gyülekezetétől, s az egyházkerület: lelkészek, munkatársak, gyülekezetek búcsúztatták főpásztorukat. Volt mit megköszönni, volt mit megbánni, volt mit ünnepelni. Nem embert ünnepeltünk, hanem Krisztus keresztjét, és a keresztet többféle értelemben is hordozó püspökkel együtt adtunk hálát az elvégzett munkáért, a kapott és továbbadott áldásért, a megtartott hit ajándékáért és az egyház csodájáért. Nem egy személy ünnepe volt ez, hanem igazi Krisztus-ünnep. Keresztközpontú, az új élet evangéliumát hirdető, húsvét fényében és pünkösd reménységében zajló Krisztus-ünnep. A liturgikus kultúrát még gyakorló világban az évzárót - bármilyen iskolatípusban - tedeumnak hívták. Te Deum laudamus... Téged, Isten, dicsérünk, és hálát adunk mindenért... Ez a keresztény módja egy útszakasz, egy folyamat lezárásának, a szolgálat befejezésének. A búcsúzás liturgiája nem egyszerűen kiegészítés vagy hiánypótlás eddigi liturgikus rendjeinkhez, hanem hitvallás. Tanúságtétel arról a koordináta-rendszerről, amelyben mindennek helye, értelme és rendje van. Isten közelében minden a helyére kerül, értelmet nyer és rendet talál. A liturgus ugyanis nem keresztény rendezvényszervező, hanem Isten rendjébe önmagát, emberi kapcsolatait, közösségét belehelyezni próbáló szolga. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) HIRDETÉS Az Evangélikus Hittudományi Egyetem a 2011/2012. tanév őszi szemeszterétől akkreditált pedagógus-továbbképzési programot hirdet Teológiai továbbképzés egyházi iskolákban és óvodákban dolgozó pedagógusok részére címmel. Jelentkezési határidő: 2011. szeptember 9. Bővebb információ és letölthető jelentkezési lap a http://teol.lutheran.hu címen (Képzések/Pedagógus-továbbképzés). Evangélikus Hittudományi Egyetem, 1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3. Telefon: 20/824-6399; 1/469-1050. Fax: 1/363-7454-