Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-06-12 / 24. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2011. június 12. m 13 Válasz egy Bonyhádon kapott kérdésre Kedves Testvérem! Feltettél nekem egy kérdést még Bonyhádon, a Déli Egyházkerület missziói napján. Azt mondtad, örülsz, hogy van munkád, ám sajnos lélekölő környezetben dolgozol, trágárul be­szélő, panaszkodó, folytonosan kriti­­zálgató munkatársak között. Rendsze­res, otthoni, reggelenkénti lelki tölte­­kezésed az ő társaságukban már dél­re felemésztődik. Azt kérdezted, mi a javaslatom, mit tégy. Szavaid a Petőfi Sándor Evangéli­kus Gimnáziumnak abban a zsúfolá­sig tömött termében hangzottak el, amelynek ajtajára ez volt kiírva: „Be­szélgetés Döbrentey Ildikóval - Mo­derátor: R. Lengyel Anna”. A délutá­ni csoportfoglalkozások órájában voltunk. A gimnázium érdeklődők­kel teli tornatermében Levente Péter éppen kacagó koncerttel szórakoztat­­ta-növelte a kisgyermekes családokat. A környező termekben Szabó Lajos rektort, Sólyom Jenő professzort, Frenyó V. László professzort, másutt idősebb Hafenscher Károly nevében Ribár János esperest hallgathatták az összegyűltek. Volt terem, ahonnan imádság, másunnan énekszó hallat­szott. A csarnokban Szita István festményei hirdették az evangélium üzenetét. Mindez egy lelki, szellemi javakban bővelkedő, nagy család kiváltságos örömével töltött el bennünket. Ugye, ezt érezted Te is, Testvérem? Ebben a környezetben nem emésztődött fel, inkább meghatványozódott az a lelki táplálék, amelyet még délelőtt kaptunk. A délelőtti felemelő program, Ara­di György missziói lelkésznek és tettre kész szervezői csapatának kö­szönhetően, valóságos lelki fürdőben részesített bennünket. Téged is, en­gem is, Testvérem! A Kiskőrösi evan­gélikus fúvószenekar Isten dicsőségé­re zengett az Atlétikai Centrumban. Gáncs Péter püspök házigazdánk egyszerre volt lelkünket-szellemün­­ket megérintő lelkész, fáradhatatlan, szellemes konferanszié és gondos apa, akinek mindenre és mindenki­re jutott figyelme. Szabóné Mátrai Marianna püspökhelyettes prédi­kációjában képzeletbeli koronát aján­dékozott nekünk, hogy királyfiként és királylányként Krisztushoz méltó, szabad gyermekekként élhessünk. Emelkedett lélekkel hallgattuk Szluka Lídia énekét és zongorajáté­kát. Megrendültén, boldogan figyel­tük a Bakay Péter lelkész vezette sárszentlőrinci cigánymisszió gyer­mekeinek táncát. Büszkén és megha­­tottan tapsoltunk az egyházkerülét gazdag életű díjazottjainak. Moso­lyogva ünnepeltük a vakmisszió ki­tüntetettjeit. Ugye megérted, Testvérem, mennyire megtisztelő, lélekemelő volt ott, akkor, abban a környezetben színpadra lépnünk Levente Péterrel, hogy R. Lengyel Anna segítségével a gyermekek és a kisgyermekes csalá­dok körében zajló, immár több mint negyvenéves szolgálatunkról vall­­junk? Egy lelkesült, ezerfős családban éreztük magunkat! Mindennek folytatásaként nem csoda, ha mindannyian felszabadult örömmel érkeztünk a délutáni cso­portfoglalkozásra. Még meg is tap­soltatok bennünket, amikor belép­tünk a terembe Annával. Jó hangu­latú beszélgetés kezdődött, amelyben több kérdés is elhangzott azon a délutánon. Köztük a Te nehéz kérdé­sed, Testvérem. Néhány éve talán még azt válaszol­tam volna neked: feltétlenül változ­tass munkahelyet. Ma azonban nem ez a helyes válasz, beszéltem tehát a feladatról, amelyet nem tetsző kör­nyezetben bíz ránk Isten. Beszél­tem a jelekről, amelyekkel bátorít bennünket. Miközben beszéltem, végig éreztem, hogy van még valami fontos, amit el kellene mondanom. De hogy mi az a fontos, az csak éjsza­ka jutott eszembe, amikor egyik ol­dalamról a másikra fordultam. Jártál már Te is így, Testvérem? íme a vá­laszomnak az a fele, amelyet még el szeretnék mondani neked. Áldott emlékű apósom, dr. Le­vente István, akit a fél ország „pres­biter Pista bácsiként” ismert, politi­kai okok miatt börtönviselt ember volt. Ő mondta egyszer a férjemnek: „Jegyezd meg, fiam, minden börtön­ben akad egy emberséges börtönőr’.’ Megrázó szavak, amelyek reményt és vigaszt rejtenek magukban. S az élet igazolta számomra e szavak iga­zát. Akár mint egy országúti baleset szenvedő alanya, akár mint egy újszü­lött ügyetlen, gyermeke táplálására képtelen, kétségbeesett édesanyja, akár mint egy műtőajtó előtt várako­zó, szorongó asszony - mindig azt ta­pasztaltam, hogy minden helyzetben akad egy ember, akire számíthatok, aki képes arra, hogy segítsen nekem. Egy ember, akinek nemcsak a saját élete fontos, hanem még az enyém is. Kedves Testvérem, kell, hogy le­gyen egy ember ott a Te munkahelye­den is! Egy ember, aki megérti a pil­lantásodat, akivel szót válthatsz, aki melléd áll. Egy ember, aki talán nem evangélikus, talán nem is hívő, ám őr­zi az emberségét. Egy ember, akit ed­dig talán észre sem vettél. Ha tehát azt kérded tőlem, mit tégy munkahelyed lélekölő közegében, azt válaszolom neked: nyisd ki jobban a szemed s a szíved, és vedd észre azt az egy embert, akire számíthatsz, aki a szövetségesed lehet. Talán egyszer még a hit királyi koronáját is átnyújt­hatod neki, Bonyhád szellemében. Szívből kívánom, hogy így legyen! ■ Döbrentey Ildikó Levente Péter, Lengyel Anna és Döbrentey Ildikó a bonyhádi missziói napon Ha hétfő este, akkor hifi ■ Horváth-Hegyi Áron Hatodévesként abban a kiváltságos helyzetben lehetek, hogy beleláthatok a kelenföldi gyülekezet működésének részleteibe - jobban, mint egy gyüle­kezeti tag, de annyira mégsem, mint egy lelkész. Mentorom, dr. Blázy Ár­pád lelkész „árnyékaként” több közös­séget is megismerhetek közelebbről - megfigyelőként, aktív résztvevőként és még szolgálóként is. Legyen az iskolá­sok, fiatal felnőttek, családosak, közép­korúak, nyugdíjasok vagy gyülekezeti munkatársak alkalma, mindegyik rejt magában valami különlegeset, szá­momra vonzót, amiért a szívemhez nőtt. Most csak egyről, a hétfő esti cso­portról szólok, amelynek tagjai - be­leértve magamat is - hifinek, tehát hétfői ifinek nevezik magukat. Az igazság az, hogy a harmincasok ifije nevet is viselhetnék, már ha a tagok korát vesszük figyelembe. Az életko­ron kívül közös még a nyitottság, a tár­gyalt témák tudományos igényesség­gel való boncolgatása, a beszélgetések­re odaszánt, szokottnál is több idő. Szeptembertől az alkalmak témá­ját a konfirmációi káté kérdései ad­ják. „Mit jelent az, hogy Isten az em­bert a maga képmására teremtette?” - hangzott az első kérdés. Jelenleg az aktuális témával kapcsolatban - „Mi­ért teremtette Isten az embert férfi­vá és nővé?” - különösképpen sok megbeszélnivaló kerül elénk. Hogy miért? Talán azért, mert az ifitagok nagy része házasságkötés előtt álló, dolgozó, fiatal felnőtt. Nem csoda hát, hogy már hetek óta nem sikerült továbblépni a következő kátékér­désre... De nincs is hova sietni: az a fontos, hogy a csoportot érintő témák alapos figyelmet kapjanak. Minden hónap utolsó hétfőjén rendhagyó alkalom töri meg a soro­zatot. Ilyenkor valamelyik ifis tag a saját érdeklődési körébe tartozó té­mát hoz, amelyet felvezet, bemutat vagy éppen megmutat a többiek­nek. így volt már filmnézés (orosz or­todox szerzetesekről és saját rende­zésű film a kendóról), versmondás (saját költeményekből válogatva), tudományos, képes előadás (Nő a kö­zépkorban címmel), úti beszámoló (Francia- és Spanyolországról), zon­gorakoncert (közös adventi vacsorá­nál), sőt egy kollektív látogatás a Nemzeti Galériában (egy ott dolgo­zó ifis közreműködésével), ahol a Munkácsy-trilógiát tekintettük meg. Azt mondhatjuk, változatosan és tartalmasán telik a körülbelül húsz főt számláló csoport élete, és reménység szerint hosszabb távon is megmarad­nak a lassan, de biztosan szövődő ba­rátságok és kapcsolatok. Megjelent a Kelenföldi Evangélikus Egyházközség tavaszi hírlevelében Jöjj, égi szent láng! ■ Ribár János Az újszövetségi Szentírás ötödik könyve az Apostolok cselekedetei. De kik voltak az apostolok? Jézus ti­zenkét tanítványát - egyikük brutá­lisan kivonta magát az eseményekből - nevezzük így, akik ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Simon Péter. Ő szólal meg a tanít­ványok közül a legtöbbször, hol jól, hol rosszul. Halászember. A Galile­­ai-tenger (tónak sem nagy) víztükrén éjente vetette ki a hálóját, mert nap­pal nem volt érdemes. Halászni pe­dig kellett, elő kellett teremteni a mindennapi kenyeret, a családban sok volt az éhes száj. S egyszer csak ott egy furcsa ember a víz partján. Pé­ter sem érti egészen, de a tanítványa lesz. Mélységesen mély titok, hogy mi történt a szívében, amikor követni kezdte Jézust. Nem, ezt józan ésszel nem lehet megérteni. András testvére Péternek. Halász. Szavát se halljuk, de jelen van. Mi ment végbe benne, hogy elindult Jé­zust követni? Meg tudná ezt valaki magyarázni? A szótalan András Jézus követője lesz. Talán Péter miatt? Alig­ha, szakíthattak volna. De nincs ben­ne Jézus bizalmi belső körében. Nem, ezt józan ésszel nem lehet megérteni. János, a szeretett tanítvány. Még gyerek, talán nem is pelyhedzik az ál­la, a szakállas férfiak között mosolyt fakaszthatott mutáló hangja. De ko­moly gyerek. A főpap ismerőse, ro­kona? Ki tudja. A passió zavaros éj­szakáján bemehetett a főpap palotá­jába. Jézus mellett látta a csodákat, és ismerte az előkelőség palotájának hangulatát. Hogy került Jézus mellé? Hogy lett belőle „a szeretett tanít­vány”? Saját evangéliumában egyszer sem mondja ki a saját nevét. Jakab sem bőbeszédű, de Jézus kü­lönleges megtiszteltetésben része­sítette. Péter és János mellett őt hív­ta magával a megdicsőülés hegyére, amikor a napnál is szikrázóbban ra­gyogott a világ világossága. Testvéré­vel együtt heves természetű; egyszer Jézus leinti őket, hogy veszedelmes lélek lakik bennük, és az nem jó. A többi tanítvány? Ne feledkez-Jézus hívta őket, indultak utána. A hangulat jó volt, ha a kenyér és a hal olykor szűkösen jutott is. Miért vol­tak Jézus mellett? Egyszerűen nem tudni. S aztán még az ég is leszakadt. Az utolsó vacsora hangulata is furcsa volt egy kicsit, Jézus a tanítványai­nak poros lábát mosta és törölget­­te, és közben tanította őket az egy­máshoz való viszonyulásra. Aztán azok a rejtélyes szavak a kenyérről és a borról. Kicsit elfogódottan éne­kelték a zsoltárokat, majd kimentek az Olajfák hegyére. Jól is esik bizal­mas, baráti légkörben beszélgetni a csillagos ég, az olajfák halkan sutto­gó lombjai alatt. De nem került sor beszélgetésre. Jézus kérte, hogy vir­­rasszanak vele. Miért? Mi történt? Készül valami? Júdás, az Iskáriótes hol van? Lárma, arámi, görög és la­tin szavak keverednek a sűrű éjsza­kában, fáklyák imbolyognak fejma­gasságban a fák között. Kik ezek? Mit akarnak? Rablók? Nekünk amúgy sincs semmink, mert ha len­ne, nem itt húznánk meg magunkat, ebben az olajpréskertben - gondol­hatták. A letartóztatás gyorsan lejátszó­dott. Júdás csókja kizárta az esetle­ges tévedést. A következő hetvenkét óra borzalom volt. Jézust megölték. Ők - János kivételével - a kereszt kö­zelébe sem mertek menni. Minden­nek vége. Elég. Ennyi. Szép volt, de vége. Borzalom. Meneküljünk! Fus­son, ki merre lát! Ezek a római kato­nák nem ismernek irgalmat, a főpa­pok hatalma megkérdőjelezhetet­len. A szent epizódnak vége. Sír és nehéz kő. De mi ez? Hogy? Feltámadt? Mit beszélsz? Igen, látni, itt áll. Eszik a sült hal­ból, egy kis kenyeret tör hozzá, és ud­variasan kínálja a kimerült tanítvá­nyokat. Csak Péternek kell dadogva felelnie az egylényegű, de háromszor feltett kérdésre. Ők zavarodottan nyelik a finom - ilyen finom még nem is volt - sült halat, és mintha a kenyér se lenne annyira száraz, mint lenni szokott. Már tíz napja. Már húsz napja. Nagyon jó vele találkoz­ni. Vele. Semmit nem értenek, de na­zünk meg Lévi Mátéról, a vámszedők munkatársáról, akinek a bőre alatt is pénz lehetett, ha úgy szorgoskodott, mint a törpe Zákeus. Pénzeszacskók közül felállni és egy mezítlábas ván­dorprédikátorhoz csatlakozni? Hát ki érti ezt? Egészen biztosan nem egér­lyukas vályogviskóban lakott, egy kis luxust megengedhetett magá­nak. S otthagyja? A pénzt, a jólétet és hogy félve tisztelik? Kiköpnek a há­ta mögött, de ő ezt nem látja, és a sze­gények végül is titokban irigylik a könnyedén szerzett jólétért. Követi ezt az egyfelöltős Jézust? Ki érti ezt? Fülöp, aki látni szeretné az Atyát, még érthető. Ő Istent akarta látni. Nem számít, hogy a napba sem tud­na nézni, de az Istent látni akarja. S ő az, aki Nátánaélt hívja, akinek nem volt jó véleménye Názáretről. Jé­zus követői lesznek és maradnak. S még vannak néhányan, akikről nem tudjuk, hogyan kerültek Jézus köve­tői közé. gyón jó. Ötven nap. Miért hagy el minket? Nem, ez így nem lesz jó. Kül­dés, de ebbe a pokoli világba? S a tompaság, üresség, félelem, elha­­gyatottság. Az eget kémlelik. Mégis megtörténik a csoda, a ki­számíthatatlan. Jön az égi szent láng. Mintha sebesen száguldó szél zúgna, és a különös, tüzes nyelvek kiégetik a gyávaságot, kétséget, félelmet, ri­adalmat, szorongást a szívükből. Is­ten Fia, Jézus él! Elküldte a Lelkét. Ők pedig már életüket sem féltik, tudják, hogy mit kell mondaniuk. Mert eljött az égi szent láng. Olyanok voltak, mint mi. Embe­rek, egyszerűek, bonyolultak. De ez az égi szent láng még minket is átfor­málhat. így legyen minden Jézus követő­nek áldott pünkösdi ünnepe! A szerző evangélikus lelkész, a Nyu­gat-békési Egyházmegye esperese

Next

/
Thumbnails
Contents