Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-15 / 20. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2011. május 15. >► 13 PRESBITERPORTRÉ Ne pazaroljunk haragra ATP-molekulát! Beszélgetés Frenyó V László állatorvos-professzorral Rázzon fel bennünket kárhozatos közömbösségünkből az Isten Szentlelke! ► Az EvÉlet legutóbbi számában többször is végigolvastam a dr. Kiss Bélának, a barcasági Csernátfalu néhai lelkészének „presbiteri kiskátéját” ismertető írást. Élvezettel olvastam a közel száz esztendővel ezelőtt papírra vetett, Az evangélikus presbiter kötelességei című füzetből idézett sorokat, és valahányszor az írást lezáró kérdéshez értem - „írhatta volna ma is?” -, mindig megállapítottam, hogy bizony írhatta volna, sőt ma még keményebben is fogalmazhatna a tiszteletre méltó szerző... ► „Sokkal inkább azt mondhatom, hogy lázadozásaim, vargabetűim, csapongásaim ellenére mindvégig megsegített engem az Úr, kizárólag az ő irgalmas, kegyelmes elgondolása és nem az én cselekedeteim miatt” - vallja a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kar Élettani és Biokémiai Tanszékének vezetője. Az intézmény korábbi rektora, a Szent-Györgyi Albert-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett Frenyó V. László egyetemi tanár számos szakmai szervezet elnöki tisztsége mellett a pestújhelyi evangélikus gyülekezet presbitere is.- Professzor úr családjában meghatározó volt a vallás és az Istennel való személyes kapcsolat. A gyerekkori élmények e téren milyen útravalót adtak Önnek?- Hívő családba születtem. Szüleim az ébredés időszakában lettek mélyen Isten-keresők, majd egy szőkébb közösség hívő törekvései szerint éltek - természetesen nem feladva az evangélikus egyházhoz való tartozásukat. Édesapám Pestről Orosházára került, és az ottani evangélikus gimnázium alapítói közé tartozott. Szüleim a Biblia tanítását a hétköznapi életükre nézve is mindenben irányadónak tartották, s ez nem kevés konfliktushoz vezetett az időközben sorra változó politikai hullámok áradatában.- Jól tudom, hogy még az állásukat is elvesztették emiatt?- így van. A városban édesapám és édesanyám is köztiszteletben álló tanárember volt, ám az ötvenes évek „Viharsarkában” ez nem minden esetben volt elegendő. Egy nap az orosházi tanácsháza bejáratánál óriási plakát fogadta a belépőket, rajta egy síró kisfiú. Alatta a szöveg: „Miért sír Frenyó Sanyika? Mert a szülei nem engedik úttörőnek.” Az ábrázolt kisfiú a legidősebb bátyám volt, aki persze nem sírt a szülői döntés miatt, mert elfogadta az érvelésüket. Hitük szerint ugyanis az említett ifjúsági szervezet ideológiája ellenkezett a Biblia tanításával, ezért nem voltunk mi, gyerekek sem kisdobosok, sem úttörők, sem KISZ-tagok. Még akkor sem, ha ez azzal járt, hogy a plakát megjelenése utáni napokban szüleim mindketten elveszítették az állásukat.- Gondolom, ez után nehezebb szakasz következett a család életében. Emlékszik arra, hogy kisgyerekként ezt hogyan élték meg?- Számomra a legfontosabb az, hogy ennek ellenére nem tanítottak senkivel szemben haragra, gyűlöletre, de még csak azt sem táplálták belénk, hogy ettől az eltéríthetetlen, következetes döntéstől mi különbek lettünk volna másoknál. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy az embereket számos indok, életösztön és pragmatikus megfontolás vezette egy-egy döntésnél - élniük, túlélniük kellett, és sokan közülük kiváló, rendes, nem kevesen hívő emberek voltak. A mi neveltetésünk egyik alapja Róm 14,23b igeverse alapján így hangzott: „...minden, ami nem hitből származik, az bűn” így a szüléink vállalása ellen sem lázadtunk, még akkor sem, ha az a továbbtanulásunkat is befolyásolta.- Professzor úrét hogyan?- A tanulmányaim során és az országos versenyeken elért eredményeim ellenére sem vettek fel éveken át a hőn vágyott állatorvosi egyetemre. Viszont ez idő alatt hihetetlenül sokat gazdagodtam élettapasztalatokban. Állandó rikkancskodásom mellett voltam közegészségügyi ellenőr, kórházi műtős, vágóhídi húsvizsgáló. Persze szó sincs arról, hogy akkor- a jövendő tanulmányi esélyeimet illető meglehetős reménytelenségben- nagy örvendezéssel vettem volna e próbákat. De egy igevers volt a kapaszkodóm: „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa’.’ (Zsid 12,11)- Ez a gyümölcs végül valóban megtermett: 1978-ban kezébe vehette az állatorvos-tudományi diplomát. Az élet pedig a neuro-immunendokrinológia világához, a szervezet védekező mechanizmusainak szabályozásához, az azokban részt vevő sejtek és molekulák egymáshoz való viszonyának kutatásához vezette. Hívő emberként másképp vizsgálja egy kutatóorvos az Isten titkait?- Nagyobb segítséget jelent a természettudományvilágában, ha valakinek előzetesen már volt kapcsolata a hittel. Természetesen fordított helyzet is előfordul: egy teljesen hitetlen miliőből induló kutatót talán épp a munkáján keresztül szólít meg a Teremtő. Akkor ráébred a csodára, és attól kezdve másként látja a világot; én magam is találkoztam már ilyen emberrel. Hívőként én úgy élem meg az egyes kutatási eredményeket, mint amikor a gyerekek az adventi kalendárium ablakait nyitogatják. Mindig egy picivel több tárul fel Isten mérhetetlen világából, és valósággá válik a Zsidókhoz írt levél egyik mondata: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”- Azonban jól sejtem, hogy egy-egy kutatási eredmény az ember önbizalmát is növeli?- Nagybátyám, Frenyó Vilmos jut az eszembe, aki a növényélettan nemzetközi hírű professzora volt. Mélyen gondolkodó tudóst tisztelhettünk benne, aki semmi mellett nem ment el érdektelenül, mindenben a lényeget kereste. Emellett szilárdan állt a hit talaján, és a tudományos kutatásai során nyert ismereteit mindig igyekezett beilleszteni az Istennel való bensőséges kapcsolatába. Bár nagyon sokat tanultam tőle, és nagy hatással volt rám, kutatásaim elején, bevallom, nem követtem az ő tudomány iránti alázatos hozzáállását. Emiatt aztán nemegyszer részesültem az életben olyan leckékben, amelyek a túlzott magabiztosságomat illő alázattá zsugorították.- Felsorolni is nehéz volna, Ön hányféle neves - hazai és külföldi - tisztséget töltött már és tölt be ma is. A rendszerváltás idején, harmincnyolc évesen lett az akkor Állatorvostudományi Egyetem nevet viselő intézmény rektora, s e tisztséget hét éven keresztül látta el. Szokatlanulfiatal korához társult az a bátorság is, amellyel - többedmagával - az egyetemi struktúra megújítását is végrehajtotta...- Már 1989-ben, a korszakos változások küszöbén magam és néhány közvetlen munkatársam, barátom úgy gondoltuk, eljött az idő, hogy megkíséreljünk valami igazi, érdemi változást elérni az egyetemi világban. A törvényes keretek adta lehetőségeket a végsőkig kihasználva megindítottunk egy olyan reformfolyamatot, amely az országban elsőként vezetett az egyetemi struktúra megújításához. Hihetetlen nagy dolog volt, hogy az egyetemi polgárok - oktatók, kutatók, asszisztensek, fizikai dolgozók - az érthető félelmüket keservesen leküzdve részt mertek venni egy szabad egyetemi fórumon - amelyre évtizedek óta nem volt példa -, és hogy akkor sikerült egy teljes váltást végrehajtanunk. Ennek során rettenetes bizonytalanságban voltam a próbálkozás lehetséges kimenetelét illetően. Szó sem volt részemről nagy kurázsiról, éppenséggel nagy félelmek közepette igyekeztem irányítani a folyamatokat, tudva, hogy bármelyik pillanatban beláthatatlan negatív következményei lehetnek a próbálkozásnak. Amikor mégis - már szinte a reménység ellenére - sikerrel zárult az akció, akkor semmi mást nem éreztem, mint azt, hogy „mindeddig megsegített minket az Úr!” - ahogyan Sámuel első könyvének 7. fejezetében olvassuk az Eben-Háézerrel, a segítség kövével kapcsolatban.- A Déli Egyházkerület felügyelői számára tartott márciusi konferencián Önt is előadásra kérték Miben segít a hitem a hétköznapi életben? címmel. Ott elhangzott egy, azATP- molekulára vonatkozó érdekes mondata, amelyre a hallgatóságban sokan felkapták a fejüket.- Élettudománnyal foglalkozó emberként mindig azt vallottam, hogy egyetlen ATP-t - vagyis energiaszolgáltató molekulát - sem engedek haragra fordítani, bármilyen konfliktushelyzetbe kerüljek is. Gyermekkoromból származó, kulcsfontosságú életszabály volt mindig számomra, hogy haragnak, gyűlölködésnek, a kellemetlenség, a rossz hasonlóval való viszonzásának semmi esélyt ne adjak. Akkor sem, ha nyilvánvalóan méltatlan támadás ért. Őszintén törekedtem arra, amit az írás ajánl: „a nap le ne menjen a ti haragotokon”. Ez a szabály már eddigi életemben is rengeteg fölösleges és káros lépéstől óvott meg - igyekszem ezek után is e szerint élni. ■ Boda Zsuzsa Mert mi is a kérdés? Mi a feladata a presbiternek? Milyen feladatokkal kell megküzdenie annak, aki gyülekezetében presbiteri feladatot vállal? Vajon a presbiterré válás csupán megtiszteltetés, avagy feladat és kötelezettség is? Vajon valóban azért tartotta meg az egyház a presbiteri tisztséget, hogy a presbiterek a gyülekezet lelkészével karöltve intézzék a gyülekezet ügyeit, hogy „Isten országa munkájuk révén hatalmasan növekedjék a gyülekezetben”? Nincs más válasz, mint az igen. Közös munkálkodásra, a gyülekezet feladatainak lelkiismeretes kezelésére azok a választott képviselők, presbiterek alkalmasak, akik gyülekezetük előtt példaként járnak, mind hitük gyakorlása, mind példás családi életük, mind pedig az általuk nevelt gyermekek tekintetében. Hamarosan ismét választások lesznek gyülekezeteinkben. Reményeink szerint minden gyülekezetben megújul a „vének tanácsa” Komoly feladat jelölni azokat a gyülekezeti tagokat, akik méltóak és alkalmasak is a megnövekedett feladatok ellátására. Nehéz ez azért is, mert gyülekezeteinkben bizony nyomot hagyott a rendszerváltás előtti negyven év, és nyomot hagyott a rendszerváltás utáni húsz év is. Ügyelni kell a helyes egyensúlyra, hogy a presbitérium tagjai között se a konzervatív, se a liberális gondolkodás ne kerüljön túlsúlyba. „Isten országa fontosabb a mindennapi kenyérnél is” - olvasható a presbiterek kátéjának „Hogyan neveli gyerekeit?” fejezetében. Vajon ez a mondat a mai presbiterek esetében csak a gyermeknevelésre vonatkozik? Vajon azok, akik vállalják a presbiteri feladatokat, mennyire veszik komolyan ezt a mondatot? El tudják-e érni, hogy az ünnepnapot családtagjaik körében igehallgatással szenteljék meg? Fel tudják-e vállalni a mindennapi életben is hitüket és gyülekezetük szolgálatát, avagy a világi életben szégyenlősen lehajtva fejüket kisebbíteni igyekeznek annak jelentőségét? Van-e bátorsága a ma presbiterének komolyan részt venni a tanácskozásokon, keményen kiállni - gyülekezetének érdekeit szem előtt tartva - a véleménye mellett, ugyanakkor a mások véleményét is tiszteletben tartva, sértések és személyeskedések nélkül vitatkozni? A személyes érdekeket a közösség, a gyülekezet érdeke mögé helyezni?... „A gyűlésen véleményét őszintén megmondja. Nem fordulhat elő az az eset, hogy bent kétszínűsködik, helyesel, a kapu előtt meg a kocsmában ő a leghangosabb ellenzék!” - áll a presbiterek kátéjában. Bizony ez a viselkedésforma is jelentkezik a ma presbiterei között, és az is előfordul, hogy kényes kérdések tárgyalása esetén a választott presbiter távol marad a gyűléstől. Nagyon fontos, hogy „a presbiter a lelkipásztor munkatársa” És itt a munkatárs szón van a hangsúly. És az is nagyon fontos, hogy & „Szent írás ismerete nélkül senki nem lehet presbiter”. Többszöri átolvasás után sem találtam egyetlen mondatot sem a presbiterek kátéjában, amelynek ma ne lenne hatványozott jelentősége. A magam részére útmutatásul jegyzem meg Mátyás Béla szavait a kátéról: „Közömbösen nézik, hogy hullanak a téglák, vesznek a lelkek, üresedik, omlik a templom és iskola, kivesz a lelkekből az istenfélelem és felebaráti szeretet. Talán nem tudják ezek a presbiterek, hogy mi a kötelességük? Akkor tanulják meg a fentnevezett kátéból!’ Tisztelt presbiter testvéreim! Fogadjuk meg a jó tanácsot! Tanulmányozzuk és gyakoroljuk a kátéban lefektetett kötelezettségeinket! Kívánom, hogy mindannyiunkat rázzon fel kárhozatos közömbösségünkből az Isten Szentlelke! Úgy legyen. ■ SlNKÓ VlLMOSNÉ, a váci evangélikus gyülekezet felügyelője „Mentő-akció’? Rédly Elemér győri plébános az államadósság elleni harc jegyében egymillió forintot ajánlott fel - a saját pénzét! Az Evangélikus Élet 2011. május 8-i számában olvasható a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériumának nyilatkozata két mentőautó felajánlásáról ötvenmillió forint értékben. A nyilatkozat alatt Gáncs Péter elnök-püspök úr írja: „Egyházunk országos presbitériuma... egyetlen ellenszavazat mellett, meghozta a fenti nyilatkozatban olvasható felelős, jó lelkiismerettel vállalható döntését. (...) Nem az államtól törvényesen kapott vagy igényelhető támogatást utalunk vissza. Nem az egyház különben is szűkös központi költségvetéséből vonunk el pénzt. Reménységünk, hogy ezúttal is sikerül egyházunk népének... felelős, áldozatkész hazaszeretetét mozgósítani.” Én, Rados Péterné Lengyel Anna vagyok az egy ellenszavazat. Kijelentem, hogy felelősen gondolkodom, szeretem hazámat, egyházamat, adófizető vagyok, és rendszeresen fizetek egyházfenntartói járulékot. „...a meghirdetett célt - döntő módon - egyéni, illetve gyülekezetileg szervezett adakozásból kívánjuk elérni” - folytatja az elnök-püspök úr. Nos, ez ellen szavaztam! Az országos presbitérium nem hivatott felajánlást tenni senki nevében. Természetesen jónak, példamutatónak, tiszteletre méltónak tartom, ha valaki a sajátjából hozzájárul az államadósság csökkentéséhez. ■ Radosné Lengyel Anna országosfelügyelő-helyettes
