Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-15 / 20. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. május 15. !► 7 Költő a hargitai kőnél Kányádi Sándor születésnapjára Énekelve hálát adni „Gyerekkorom óta a könyv a legértékesebb jószág. Az volt apám csekélyke gazdaságában is. Ha mi egy jó könyvbe fogtunk - én olvastam, ő hallgatta —, várhatták a bivalyok az itatást.” Kányádi Sándor írta ezt a kedves emlékezést, épp negyven évvel ezelőtt. Hozzátehetjük: milyen szerencse, hogy így történt, mert a lomha bivaly igénytelen, s így mindig maradt idő e nemes szenvedélyre. Nekünk is ezt a fekete „sziklaállatot” kellene tartanunk, ha Kányádikötetet veszünk a kezünkbe. Akárhol lapozzuk föl, sorjáznak a fájó-szép versek: a nagygalambfalvi árvaságról, a kolozsvári tavaszról, a református kollégium diákéveiről, első kötete, a Virágzik a cseresznyefa megjelenésének (1955) az öröméről... Keresem legkedvesebb versét egy régi válogatásban. Hová lett? Nincs benne? Itt van, csak nem gondoltam, hogy 1968-ban vetette papírra. Kós Károly arcképe alá: „Hajlékot Istennek, / hajlékot embernek / kőből, fából / házat, / raktál a léleknek / kőnél, cserefánál / erősebb igékből / várat. // Áldjon érte Isten, / áldjon érte ember; / Isten s ember / dolga. / Falak omolhatnak, / kövek is váshatnak, / magaslik, nem porlad / a megtartó példa. // Barázdált orcádról / az idő aláfoly, / mint az olvadó hó / a vén Maguráról.” Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Sütő András, Székely János, Páskándi Géza, Beke György az erdélyiséget „világfigyelő tetővé” emelték. A varázslatos tájat, archaikus és történelmi hagyományokat, gondokat, örömöket vállalva építették életművük centrumába. Kányádi Sándor méltó a nagy elődökhöz: az egész magyar nyelvterületen a legszeretettebb és -féltettebb alakja irodalmunknak! Vallomásos sorsköltészete szinte belénk égeti a kisebbségi lét fájdalmát. És reménytelen reményét is. Krónikás, zsoltáros ének ez, egy szál furulya törékeny hangjának kíséretével. A Küküllő, a Nyikó, az Olt, a Maros, a Hargita övezte gyönyörű táj tündököl ebben a vershazában. Falvak és a paraszti világ nehéz és tiszta élete. És újabban Budapest emberdzsungele. A Várnegyed ódon-szép házai, a Döbrentei tér, ahol annyi utánjárás után végre áll a hatalmas hargitai szikladarab, amelyet a Székelyföldről szállítottak ide, a költő régi kedves álma. A kút hűs vize úgy oltja a vándor szomját, ahogy névadójának, Benedek Eleknek örök meséi. Bizony repül az idő. Két éve, hogy nyolcvanadik születésnapján egy nemzet köszöntötte. írótársak, barátok, gyerekverseiért rajongó kicsinyek. Nem tudom: maradt-e az ünnepi vörösborból? Sül-e friss pogácsa? Mi viszünk a legjobbikból, hogy köszöntsük egyik legnagyobb költőnket: Isten éltesse a nyolcvankét éves, örökifjú Kányádi Sándort! ■ Fenyvesi Félix Lajos ► Születésnapi torta, új, kék színű egyenruha, jubileumi koncert, fotókiállítás, de leginkább az együttlét és a közös éneklés - kiragadott momentumok a nagytarcsai Jubilate gyülekezeti énekkar megalakulásának harmincadik évfordulóját ünneplő napból. A május 8-ai vasárnap jó alkalmat teremtett a három évtized örömeinek felidézésére és- az átélt nehézségek ellenére is- a hálaadásra. A délelőtti istentiszteleten Gáncs Péter elnök-püspök szolgált igehirdetéssel. A jó pásztorról szóló prédikációja során nem kis derültséget és meghatottságot okozott az a kaszanyélből faragott pásztorbot, amelyet még egykori gyülekezetétől kapott püspökiktatása alkalmával. A szószékre felvitt „szerszám” nemcsak a tárcsái szolgálati évekre emlékeztette a Déli Egyházkerület lelkészi vezetőjét, de felidézte a Jubilate megalakulását is. A kórus ugyanis Gáncs Péter harminc évvel ezelőtti lelkésziktatására alakult. A közösen elfogyasztott ebédet délután jubileumi koncert követte. A zenés áhítaton az utóbbi években összetételében és nevében is megváltozott ünneplő énekkar szolgált. Bár a péceli gyülekezeti kamarakórussal egyesült kar immár a Nagytarcsa-péceli kórus, rövidítve NaP kórus nevet viseli, jelszavuk, a Jubilate!, azaz Örvendjetek! megmaradt. A másfél órás koncerten Bálint Ágnes karvezetésével régi és új darabok egyaránt terítékre kerültek. Az egybegyűltek örömére - egy zeneszám erejéig - a kórusalapító és évtizedekig kórusvezető Bálint József is fellépett a karvezetői dobogóra. A koncert második felében Baranka György helyi lelkész igei köszöntője után a templompadok jócskán kiürültek - a kék egyenruhás énekkar ugyanis kiegészült azokkal az egykori kórustagokkal, akik jelen voltak a jubileumi napon. A közösen elénekelt két zeneszám méltó hálaadás volt a három évtizedért. ■ bodazs-A kórusalapító Bálint Józseffel és családjával készült interjúnk az Evangélikus Élet május í-jei lapszámában olvasható. A függőségtől az intimitásig A teljes élet Lev Tolsztojra emlékezve Szinte hallom Pál Feri atyát, ahogy ott áll a pódiumon (vagy a vasárnapi misén a szószéken). Hangjában egyszerre bujkál mosoly és komolyság, ahogyan a fiatal felnőttek legégetőbb kérdéseire próbál választ adni (vagy az evangéliumot hirdeti a gyülekezetében). Mindössze a februári Szélrózsa-utótalálkozón volt alkalmam élőben is „tesztelni”, hogy amikor megszólal, a róla szóló híreszteléseknek megfelelően - a legújabbkori tehetségkutató műsorok bevett fordulatával élve - valóban „átjön-e” a személyisége. (A válasz határozott igen.) Ez az egyszeri élmény azonban olyan maradandónak bizonyult, hogy most, amikor legújabb, A függőségtől az intimitásig - Vágy, élmény, kapcsolat című könyvét bújom, egyre az az érzésem, mintha nem is én olvasnám a sorokat, hanem széles gesztusok kíséretében az ő szájából hallanám a leírtakat. Gutman Beának, a kötet szerkesztőjének előszava szerint a sok átdolgozás és kiegészítés nyomán a végleges szöveg alig-alig emlékeztet az eredeti, az elmúlt években kedd esténként a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nagyelőadójában elhangzott előadásokra. Akár így van, akár nem, egy biztos: a korábbi válogatott magasugró nem (ezúttal sem) veri le a lécet... Pedig a téma, mondhatni, lerágott csont. Mert ki ne hallott volna még például arról, hogy nem túl felelősségteljes lépés pusztán a testi vonzalomra alapozni egy házasságot, hogy a társunknak való kiszolgáltatottság semmiképpen nem egészséges, vagy hogy sokévnyi együttélés után természetes, hogy nem ugyanolyan minden, mint volt a kapcsolat első, lángoló hónapjaiban... (Biztatásképpen: ahogy egyre jobban elmélyül, még „rózsaszínebb” lehet!) Mégis: a jól felépített kötetben az óbudai Kövi Szűz Mária-templom plébánosa - egyben a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének munkatársa - az evidenciákat újszerű megvilágításba helyezi, és magyarázatait sajátos, az élőbeszédet idéző köntösbe burkolja. Közben jócskán merít lelkigondozói tapasztalataiból, illetve a gyermek- és felnőttmiséken szerzett élményeiből is - és önmagát sem fél „kiteregetni”. S hogy a majd háromszáz oldalon pontosan milyen kérdésekre is kaphat választ az olvasó? Ízelítőül álljon itt néhány sor a könyv hátsó borítójáról: „Mitől válik egy találkozás meghitté és egy kapcsolat bensőségessé? Miben különbözik egy meghitt kapcsolat a társfüggőségtől? Tényleg igaz, hogy az intimitásból valakinek több kell, másnak kevesebb is elég belőle? Hogy lehetséges az, hogy egyszerre vágyhatunk utána, és félhetünk is tőle? A meghittség egy varázslat, amivel néha megajándékoz az élet, vagy tehetünk is azért, hogy az intimitás magával ragadó élményeiben gazdag, tartós, bensőséges kapcsolatunk legyen?” ■ - vitális -Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig - Vágy, élmény, kapcsolat. Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2010. Ára 3150 forint. Kései levelében aggályoskodik a nagy író: „Nem tudom, hogy olvassa-e majd a műveimet valaki száz év múlva, vagy már száz nap múlva elfelejtik őket.” A felmérések szerint ma is az egyik legnépszerűbb író Lev Tolsztoj (1828. szeptember 9. - 1910. november 20.). Sírján Jasznaja Poljanában mindig van friss virág. Tolsztoj zöld pázsittal borított halma, amely kis tisztás közepén domborodik, és szinte kettéhajlik a közeli két magas fa, a világ egyik leggyönyörűbb sírja. Névtelensége miatt. A közelben szedett vadvirág minden márványnál és bronznál ékesebb bizonyíték a nem feledett nagyságra! Fenséges némaság ez: a nagy halott hallgatja az erdei szél zúgását, és üzen mély csendjével az élőknek. Tolsztoj hosszú életében azon fáradozott, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket. Hatalmas életművét ez hatotta át: az emberiség boldogításának vágya. Ma, egy évszázadnál is több idő elteltével, kicsit naivnak tűnik ez, de hitt ebben, és ami még fontosabb, szüntelenül tett is érte. Az ifjú grófot 1856-ban a poljanai jobbágyok felszabadításának terve foglalkoztatta. Iskolát alapított, a parasztgyerekeket tanította. Tanulmányozta a népoktatást; megjelentette ábécéskönyvét. Részt vett a rjazanyi kormányzóság éhezőinek a megsegítésében... Persze ezek a „kisebb” dolgok, az igazi tettet mégiscsak az írói művek jelentik. A Háború és béke (1867), az Anna Karenina (1878), az Ivan Iljics halála (1886), a Feltámadás (1899). (Honoráriumát a Kanadába települt üldözött duhoboroknak ajánlotta föl.) Egyegy dátum, de a nagyregények mögött négyöt éves megfeszített munka áll. A reggel első fényeinél már dolgozott, késő délutánig, azután pihenésképpen az anyaggyűjtésen fáradozott. Ha kellett, a borogyinói csatatérre utazott, hosszú, fárasztó utakon. A Háború és béke volt életem legnagyobb olvasmánya. Minden benne van. Tolsztoj nagyságának titka. Nála a hősök sorsát erkölcsi mivoltuk minősége szabja meg. Tolsztoj hatalmas elméje nem tudott megbirkózni korának aljasságaival. Ezért menekült el otthonról (1910. október 28-án). A hamis és álszent tanítványok elől, a farizeusok miatt, akik kíméletlenül fejére olvasták tanait és azok tarthatatlanságát. Magam elé képzelem az írót: a megenyhült rossz időben, a havas latyakban fölkel és elindul. Csizma és kopottas nagykabát rajta, ezüst szakállát lobogtatja a hajnali szél. Az egész világ figyeli, de ő rendíthetetlen. Bármilyen öreg is, nem lesz áruló. A nyolcvankét éves aggastyán „futás” közben, a huzatos vonaton tüdőgyulladást kapott. A riadt állomásfőnök egy szobát adott neki, ott feküdt, haldoklóit egy héten át. Dolgozott az utolsó pillanatig. Naplóját írta és javította, szálkás betűkkel jegyezte föl: „Váljék minden a mások hasznára!” íme Lev Tolsztoj, a világirodalom egyik legnagyobbja. Legteljesebb írója. Csizmás, mindig figyelő parasztember, aki tekintetével fölszárítja az erdei tisztást, nagy akolt képzel a közepébe, hogy beterelje és erős karjaival vigyázza az emberiséget. ■ F. F. L.
